Reményi József Tamás
A középosztályt és kommunikátorait a sikeres és a bukott ember érdeklik, értékektől függetlenül.
Kora reggel kapcsolgatom a tévét, s a következőket találom.
1. Ha nincs merevedésed, segít az injekció, de legjobb a dolgot hölgyekre bízni, akikhez kreol arcbőr esetén szürke komponensű pirosító illik, stúdiónk sztárvendége, Erika C. viszont stb. stb.
2. A korábbi labdarúgó elnöknek nem volt péksége, de van adóügye, ellenben az újnak vagy van vagy nincs (péksége), és noha az előző napi műsorban a korábbi elnök egy egész ország nyugtalanságára csillapítólag ható nyilatkozatában biztosította az új elnököt együttműködési készségéről, az új elnök miatt az egyik sportlapnak meggyűlt a baja a másik sportlappal, ami roppant aggasztó, de sebaj, mert majd a holnapi adásban erre részletesen s remélhetőleg kielégítőleg visszatérnek stb., stb.
3. Noszvajon a szuszinkát még mindig a hagyományos módon készítik, az idősebb korosztály ismeri a receptjét, sőt a riport végén a néző is megtudja, mi az a szuszinka, igaz, csak egy sommás inzert olvastával, mert e mellékes ismeret átadására addig nem nyílott alkalom.
Kérdés: mely csatornákat láttam? Tapasztalt versenyző azonnal kitalálja, hogy az első nem lehet más, mint a csevegő RTL Klub, a második a TV3, amely szinonima-gyűjtésbe fogott, hogy kinn a padon, kereszttűzben vagy szaunában izzasszon-e meg közéleti szereplőket, az utolsó pedig a Duna TV, amely egyben a reggeli műsorok nézettségi rangsorában is az – minden szakmai sutasága ellenére sem állítható, hogy ez a Duna TV-re nézvést szomorú. Mint ahogy rozoga dicsőség a TV3 több héten át tartó elsősége, s nem azért, mert az átigazolási hullámban a Napkeltével készen vett népszerűséghez jutott. A nézővel van a baj. Már bizonyos, hogy elhülyültünk, és a brechti iniciatívák szerint le kéne váltani bennünket. Évtizedekig koplaltatott jószágokként most bármilyen moslékot behabzsolunk, ha a tányérra az van írva: INFORMÁCIÓ.
Abba már régen beletörődtünk, hogy kényelmes és tájékozatlan médiaszerkesztők a magazinjaikban szakterületenként ugyanazt az egy (esetleg két) szakértőt nyúzták, ennek határt legföljebb a delikvens mértéktartása szabott, ha szabott. Úgy tetszik azonban, e beletörődés mélyén a biztonság vágya munkál: az untig ismert szereplő révén ismertnek érzett világban mozgunk, otthon vagyunk benne, akár egy szappanoperában, amelynek hőseit megunni éppúgy elengedhetetlen, mint esetleges hiányuktól, elmaradásuktól tartani.
Ha tehát egy producer a pénzén kívül csak a sporthoz ért, mi hajlamosak vagyunk műsoraiban a sport közéleti részesedését illetően a legkirívóbb aránytévesztést is folyamatosan elfogadni. Ha politikán azt kell értenünk, hogy egy szélsőséges párt elnökét időről-időre táncoló medveként a pódiumra állítják, más pártok alelnöknőiből pedig érdeklődést mímelve kipréselik az egyetlen lehetséges, „mindent megteszünk a választók megnyeréséért” típusú választ, akkor mi szép lassan elhisszük, hogy a polisz ügyeiben tájékozottak vagyunk. Ha végigasszisztálunk egy beszélgetést, amelyben, úgymond a nevünkben, otrombán arról faggatják Kálid Artúrt, hogyan kerül Ádám szerepébe – mintha furcsállni kéne, amikor egy svéd szoprán a Pillangókisasszonyt énekli, vagy mintha a Madách megálmodta fáraó-Ádám és eszkimó-Ádám csak zsinóros mentében volna lehetséges –, akkor már a művészet dolgaiban is járatos, bennfentes emberekként indulunk munkába, a lakás küszöbén túl és innen. Ez a nap a miénk.
Belátom én, hogy az élet sűrűjét imitáló izgalomban szegény szuszinkának nincs keresnivalója, az etnográfia akkor sem lehet a reggeli sürgölődés témája, ha történetesen egy tepsit töltő öregasszony ezerszer érdekesebb figura parodisztikussá vált sóhivatalok vezetőinél, anakronisztikus kisztitkárnőknél vagy szánalmas diszkótruppoknál. A témát ugyanis az szabja meg, amit a mindenkori középosztály közéletnek és társasági életnek gondol, márpedig az mindig, mindenütt az érvényesülés, a boldogulás körül forog. Ennek fényében érdekes itt a fogápolás és a parlament egyaránt. (Ezért, hogy az úgynevezett nemzeti trend elkötelezettjei – elvileg jelentős közönségréteget alkotnak – szuszinka helyett ugyancsak mást néznek, amikor nem ideológiájukra, hanem ösztöneikre hagyatkoznak, például borotválkozás közben. E jelenséget nem indokolja semmilyen esetleges különbség a műsorok színvonala közt.) E minta aztán országos lesz, a technikának köszönhetően gyorsabban és teljesebben, mint az antiutópiákban valaha is elképzelhető volt.
Nézem a stúdióvendégek közt – RTL Klub – azt a hölgyet, aki szakmányban tízegynéhány éves csitriknek segít elrontani az életüket: menedzseli, koreografálja az önjelölt „szupermodelleket”. A hölgy maga is ifjú, tanult mosolyában, affektáló hanghordozásában ott van még az egykor otthonról csodált tévéműsorok minden ellesett svádája. Ma reggel, hét óra tizennyolckor, már ő a befutott személyiség, s szerte a hazában, Battonyától Szentgotthárdig ezernyi leány indul útjára szívében az ő lenyűgöző példájával.
A rovatot a Pannon GSM támogatja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/11 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4642 |
