Hirsch Tibor
Az „önmegvalósítás nagy projektje” az álmodozások korában még hiteles volt, ma már semmilyen varázslat sem tudja elhitetni, hogy kezünkben a bölcsek köve.
Az Alkimista és a Szűz című új magyar film felkavar.
Bosszantó és irigylésre méltó egyszerre, és épp az a bosszantó, ami irigylésre méltó benne. A töretlen és (poszt)modernizált hit valamiben, aminek szerintünk legalább is, visszavonhatatlanul vége van. A szép látványos jelenetek, az attraktív dramaturgiai építmény, bizonyos ügyesen adagolt feszültségek, melyeket nem lebecsülendő professzionizmussal gerjeszt, működtet, és olt ki a rendező. A halálos gladiátor-viadalt kevés módosítással bármelyik véresen divatos hollywoodi alvilág-opusz csúcsjelenetévé lehetne tenni. A megvakítás-horrornál az edzett multiplex-törzsközönség is szorongva markolna bele a pattogatott kukoricás vödörbe. A gonddal választott ködös-vizes táj láttán viszont, ahová hősünket sárkányrepülő-szárnyai röpítik, a régi vágású artmozi-ínyenc is megbizonyosodhat, hogy neki való filmre váltott jegyet. De persze a nem régivágású elit kap a legtöbbet: hiszen legbiztosabban a mid-kult-rajongó, a posztmodern idézőjelek barátja elégül ki itt. Vagyis mindenki, aki örül, ha egy történet megengedi, hogy véresen komolyan vegyék, de azt is, hogy blöfföt, önironikus játékot lássanak benne. A szép és titokzatos öregasszony tényleg szép és titokzatos, halála megrendítő, másrészt elegáns játék az idevonatkozó közhelyekkel. A végzet szűzlánya tényleg maga a nőiesség, másrészt a Vágy Titokzatos Tárgyára hajazva egy régi szerep büszkén vállalt paródiája. A történet szimbólumokkal zsúfolt, kulturális utalásokban bővelkedő, de a rendező becsületére váljon, hogy végig bíztat rá, hogy ne akarjunk mindent megérteni, dőljünk hátra a székben, élvezzük a mesét, ha egyszer mese-fordulatokban nincs hiány.
Szóval jó minden, és ez a sok jó apróság annyi rokonszenvet kelt a mi tagadás, kissé talán előítéletes nézőben, mint amikor az egyiptomi piramis trükkös halálcsapdáit mutogatja neki az idegenvezető, anyagot, munkát, mágiát, és persze művészetet, mely mind azért született, hogy egy nem akármilyen Ego túlvilági problémái általa rendeződjenek. „A nagyvonalú gyártási tervnek, költségvetésnek, igényes forgatókönyvnek és pontos kivitelezésnek köszönhetően Fáraó Őszentsége Ozirisz fivérével odafenn találkozik…” De érdekel-e még valakit háromezer év múltán, hogy találkozott-e? Nem biztos. A találkozás a Napistennel nem éppen időszerű. Ez ügyben piramissal, alkimista mutatványokkal kedveskedni önmagunknak – egyszerűen nincs jogunk. Különösen, ha nem fáraó vagyunk, csak egy régi kedves fiatalember a pesti alternatív mikrokozmoszából. Tíz évvel ezelőtt az ilyesfajta nagyszabású énkiteljesítés talán még érdekes volt. Amíg mi barátok, ellenségek, kortársak is reménykedtünk a magunk személyes hókusz-pókuszaiban.
Mert reménykedtünk. Ebben a mi klubunkban csak nagyot akarni volt szabad. E sorok írója már nem emlékszik, mi tette ezt az egészet először nem csak tiszteletreméltóvá, de magától értetődővé. Szülői példálózás, szocialista-aufklerista képes ismeretterjesztő gyermekkönyvek a hatvanas évek elejéről, kortársi konszenzus a hatvanas évek végéről, a bölcsészkari élet-axiómák a hetvenes évekből. Mindenesetre emlékszik mindenki, akit nemzedékileg érint, hogy küldetés-tudattal kamaszodott, az önmegvalósítás fogalmát osztályfőnöki órán már együtt koptatta a kortársakkal, és hogy a művész- és tudóslét kocsmai öndefiníciói ezután következtek. Emlékszünk-emlékezzünk, hogy ezekben már a „tett” és a „látás” mint iker-parancs szerepelt, az értelmes, szép hasznos élet parancsa, ami természetesen mindenki a maga módján értelmezett: a leendő KISZ-titkár és alternatív zenész, kultúrház-igazgató és szamizdat-szerző, filmkritikus és Balázs-Bélás ifjú filmművész.
És természetesen hetvenes évek filmkultúrájában is találtunk az emberes feladathoz méltó metaforát. Alkímia, mágia, asztrológia még dehogy is volt divatban, de azért volt kit idéznünk Marxtól Krisztusig, ha Küldetésről volt szó. Más idők voltak: angol eredetiben is ízlelgettük néha a „mission” kifejezést, a „projectet” viszont még nem ismertük. A keresés-helyváltoztatás nyilván jobban passzolt a korhoz, mint a keverés-kotyvasztás.
Súlyos léptű szerzői filmesek abban a másfél-két évtizedben változatosan, de következetesen kötötték össze az Ügyet (ami mindig volt nekik) a vándorlással. Már itthon is milyen régen kezdődött! Utaztak a Fotográfia fotográfusai, utaztunk Jakabbal, utazott Psyché, utazott később Lenz, a filozófus, odakint közben vándorolt Bruno, bolyongott Alice barátja a Városokban, kutakodva vezette expedícióit Herzog valamennyi alteregója, de nem volt érdektelen hely és esemény a New Orleans-i Mardi Grass, Florida, a Paradicsom, a Zóna, a Solaris bolygó, vagy Párizs,Texas, Világvége sem.
Amikor a Greenaway-féle rajzolót már itthon figyelhettük, ahogy szerződése szerint belefog baljós sorozatába, akkor ismerkedett a honi társadalom – és nem elsősorban az art-mozik közönsége a „Project” szóval. Nagy Project: több-lépcsős kotyvasztás, szerkesztés, esetleg művészkedés. Tisztességes szóval: Opus Magnum. Misztikus fecske, mely nem csinál nyarat. Legalábbis nem Magyarországon.
Elvben persze az Álmodozások kora című mozidarabot is korszerűsíteni lehetne úgy, hogy a lassan érő hős a maga Művéhez – valamilyen közelebbről meghatározatlan hi-fi ketyeréhez – Hermész Triszmegisztosztól olvassa hozzá a szükséges hókusz-pókuszokat… Esetleg egy másik, Megszállottak című film felújításánál is felmerülhet, hogy a vízmérnök, aki öntözőcsatorna helyett az olcsóbb kút-rendszerrel kísérletezik, horoszkópot csináltat, látomásai vannak, esetleg vérszerződést köt valamely kénkőbűz-felhőbe burkolózó megyei titkárral.
Azon felül, hogy az érintett szerzők valószínűleg nem lelkesednének ezektől az ötletektől, természetesen más is elválasztja őket attól, ami utánuk következik.
Muszáj kimondani: ennyit még az első újhullám-fertőzte generáció sem képzelt magáról. Különösen nem a szocialista közéletiség parancsára is figyelmező közép-európai filmművész. Egy hatvanas évek eleji titán legalább az egybeesést elfogadta, hogy azért mégiscsak egy generáció tagja volna ő. Szépen, társadalmiasan mintát vett belőle tehát, ahogy illett. Kortársak, típusok – Szemüvegesek, Kitörés – pereg a történet, bóklásznak a fiúk-lányok körbe-körbe, elvárható életszerűséggel, középen pedig ott nyomakszik az Önmegvalósító...
Ez a dramaturgiai képlet természetesen már sosem tér vissza. Korszerűsödött, metaforizálódott a feladat. Jött három évtizednyi Vándorlás-Keresés, csak hogy most úgy tűnik, annak is vége. Mission is over.
Misztikus projectre pedig valószínűleg nem leszünk vevők.
Jön az ezredforduló, mi negyvenesek és harmincasok naponta óvodába-iskolába ráncigáljuk gyerekeinket, felelősen gondolkodunk ózonlyukról és villanyszámláról, világnézeti klubban viszont Cseh Tamással jártunk utoljára, és ami a legfontosabb, idejét sem tudjuk, hogy mikor volt képünk „Énnel” kezdeni egy mondatot, hiszen újabban már álláskereső önéletrajzainkat is amerikai minta szerint harmadik személyben fogalmazzuk.
És akkor jön egy kortársunk, és filmet csinál arról, hogyan keresi a bölcsek kövét! Hogy mennyire fontos neki. Mennyit képes életéből adni, hogy megtalálja. Például a szeme világát. Történetében más valakinek egy nő fontos. Egy szűz. Fél lábát adja érte. A szűzről csak azt tudjuk, mi minden nem fontos neki: nem fontos a fél láb, a saját élete, szülők, szerelem, családi villa. Fontos neki az alkimista, de csak mi tudjuk, miért. Mert a régi adeptusok tanításai szerint az aranycsináláshoz szex kell, egyesülés, és nem is akármilyen. Egyébként is, a mágikus receptkönyv szerint megy itt minden: van a filmben Nap és Hold, vörös vőlegény és fehér menyasszony, van majdnem-halál, ami az alkímiai leírások szerint meg kell hogy előzze a szent pillanatot, ami a bölcsek kövéhez juttatja a türelmes és alázatos project-felelőst.
Talán még van, aki emlékszik Greenaway Z és két nullájára. Abban a filmben is beszélő nevekkel ékesítve járnak-kelnek a csodálatos átalakulás anyagi- és spirituális komponensei, az illékony Vénusz, a sötét természetű Szaturnusz, aki ha nem tartják távol – akárcsak Kamondinál – ott is belerondít a folyamatba, és persze végig ott robotolnak a kettős természetű Ikrek, maga Mercurius, aki szerencsés esetben maga lesz higanyból arannyá, úgy, hogy egyben ura és élvezője is a folyamatnak.
Mindez Greenaway meséjében sem sikerül. Csakhogy nála ez a kudarc nem akármilyen léptékű metafora. Az ő szorgalmas ikrei, akik látszólag csupán a halált tanulmányozzák, hogy a gyanakvó világ figyelmét eltereljék, és szót sem ejtenek közben bölcsek kövéről – szóval ezek a derék önpusztító ikrek a félévezredes újkori nyugati civilizáció nevében rontják el a Nagy Kísérletet.
Miközben a mi kis magyar alkimistánk egyszerűen csak metaforikusan önmegvalósít, mintha mi sem történt volna. Mint annak idején! Mintha még mindig a hatvanas-hetvenes években volnánk, mintha egy akármilyen értelmiségi-férfiember még mindig dolgozhatna a maga különbejáratú Opus Magnumán, késői ébredés után, esti kocsmázás előtt, asszonytól, gyerektől, villanyszámlától nem zavartatva. Keresve a tökéletességet, mintha volna még vevő a tökéletességre.
Hogy éppen ez volna a film szimbólum-poénja? A végső pillanat, amikor majd gép forog, arany csöppen, de a Mesternek nem kell, a helyzet megváltozott…
Már az ilyen fordulathoz is késő van. Különben is, ez csak újabb dicsekvő kijelentés férfi és művész autonómiájáról. Lemondás, visszavonulás egy nagyjátékfilm nagyjelenetében ünnepélyesen meghirdetve.
Márpedig ki vagyok (ma) én, hogy sorsom megérjen egy alkimista-parabolát? Ki vagyok (ma) én, hogy közhírré tegyem, hogy másképpen sikerült? Én, én és megint csak én.
Mennyivel könnyebb megbocsátani, az Ego misztikus történeteit első személy helyett harmadik személyű előadásban! Igaz, harmadik személyben is lehet kudarcot vallani, és első személyben elbeszélt történet is lehet remekmű. Mégis – óvakodva attól, hogy magukat a filmeket minősítsük ezzel – mennyire más, ha egy nő figyel. Szerényen, aggodalmasan, nem önmagát, hanem egy másikat. Egy Bűvös Vadászt, egy Simon mágust. Egy férfit, ahogy benne maradt a régiben, és már-már viccesen a maga Opus Magnumával hadakozik.
Női voyeur és Alkimista. Ilyen történet talán még létezik. Itt a szeretetteljes távolságtartás esetleg elfeledteti a nézővel a kérdést: minek? Ott a kimódolt önirónia csak jobban provokál.
Talán igazságtalanság bántani egy alkotást, mely mégiscsak kínál valamit, amit a kritikus gonoszul irigyel az alkotótól. Hiszen a vak is kiolvassa, hogy irigy. Természetesen nem magát a filmet irigyli, csak a régi, otthonos attitűdöt. Irigyli a sajátját, amit elveszített.
Egyvalaki közülünk még fontos magának.
Ő tudja, megérdemli-e.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/11 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4631 |
