Ludassy Mária
Az angolszász „jogérzéket” időnként elsöpri a lincshangulat, s a tárgyalótermi film az utcán találja magát.
A bíróság függetlenségének elve a jogállamiság legrégebbi alapköve. Az esküdtszéki tárgyalás az angolszász jogrendszerben a civil társadalom kontrollját képviseli, ami – elvben – kizárja a koncepciós perek lehetőségét. Ám mi a teendő akkor, ha a vádakat nem az államhatalom, hanem valamely társadalmi előítélet konstruálja, s a kirakat-per főrendezője nem az államügyész, hanem a tévéközvetítés szenzáció-igénye? Az első show-business részévé vált bűnvádi eljárás nem az amerikai futball fekete sztárjának feleséggyilkossági ügye volt, hanem egy adventista ausztrál házaspár, a gyermekgyilkossággal vádolt Lindy és Michael Chamberlain tömeghisztéria közepette folyó pere az 1980-as évek első felében.
Fred Schepisi „igaz története” egy nagyon álmos ausztrál kisváros templomában tartott keresztelővel kezdődik. A szertartásban nincs semmi különös: egy kisleány kapja az Azaria nevet. Szemmel láthatóan kicsiny, családias felekezet: az ember úgy gondolná, hogy „angolszászoknál” ez természetes kerete a vallási létnek, nincs kis- és nagyegyház, történelmi meg jöttment felekezet, ha van előítélet az inkább antikatolikus (még inkább írellenes). Ám ekkor brutális képű teherautó sofőr hajt el a templom előtt, s az önfeledten ünneplő hívők láttán kiköp: „adventisták – a bőrük alatt is pénz van!” Mivel az adventistákról még nem hallottam ilyet, figyelni kezdem a szertartást. Puritán népség: a bűnös dohányzásról való lemondás jeleként a lelkész (aki egyben a boldog apa) kis koporsóban szedi össze a cigiket, s mint később kiderül, vegetáriánusak és persze antialkoholisták. Ami némi magyarázat a bőralatti pénz népi hiedelmére: valahová csak kell tenni az el nem ivott ezreseket.
Pedig az adventista lelkész családja nem éppen milliomos: szokásos nyári szabadságukat szolid kempingben töltik, motelre sincs pénzük. Néhány hónapos kislányukkal és két, 5-7 év körüli kisfiukkal ez évben az Ayers Rock, a világ legnagyobb sziklája a célpont. Egy férfi, Azaria korabeli csöppséggel a hátán éppen megmássza a meredek sziklafalat, útközben sörrel oltva szomját: „micsoda felelőtlenség!” – szörnyülködik a Chamberlain-család, bár estefelé megismerkedvén a hasonló korú és gyermekszámú nem hívő családdal, igen jól kijönnek, csupán a húsevés tilalma, pontosabban a szója-fasírt íze lesz némi élcelődés tárgya. Hússütés közben sötét árnyak ólálkodnak a közelben: Ausztrália őslakos (bár valójában szintén betelepült) vadkutyái, a dingók. Kutyaszokás szerint kaját kunyerálnak, s kapnak is, Chamberlainék figyelmeztetése ellenére, hogy nem jó ideszoktatni őket, „mert látták ők már, hogy mit művelnek a kicsiny bárányokkal”. Eme bölcs intelem ellenére a szintoly kicsiny Azariát egyedül hagyják a sátorban, a sivatag közepén, amíg a szülők a nagyobb fiúkkal és a környező sátor kempingezőivel a grill-party előkészületeit folytatják. Ekkor hallatszik ama címadó sikoly a sötétben, s a rosszat sejtő Lindy Chamberlain a sátor felé rohanva egy dingót lát onnan kisurranni, majd mielőtt bárki bármit tehetne, a vadkutya eltűnik a sivatagi éjszakában. Hát a horror már megvolna, de az igazi társadalmi thriller csak ezután következik.
Az azonnal riasztott bennszülött nyomkeresők nem találnak semmit, ám hajnalra megjelenik a szenzációéhes sajtó, melynek képviselői először csak a szokványos rémtörténetet színezendő tesznek fel egyre rémesebb kérdéseket az amúgy is elképzelhetően szörnyű állapotban lévő szülőknek. Pontosabban a szülők kétségbeesése nem egészen olyan, ahogy ezt az újságírók elvárnák: mint mélyen vallásos emberek, az Isten akaratába való belenyugvást hangoztatják, meg azt, hogy találkoznak kislányukkal a túlvilágon. Akinek nincs ilyen erős hite, feltehetően „jobban kiborul”, vagy legalábbis látványosabb jelét adja fájdalmának. Az egyik riporter még csak azt mondja, hogy milyen meglepő lelki erővel viselik a megpróbáltatásokat, a másik már az anya meglepő közönyéről szól, valaki felveti azt a kérdést, hogy az Azaria név nem „istennek szánt áldozatot” jelent-e a bennszülöttek nyelvén, más már tudni véli, hogy az Ayers Rock volt az aboriginek rituális emberáldozatainak szent helye. És a szánalom kezd gyanakvó gyűlöletté átalakulni: van aki már tudni véli, hogy az adventista szertartások része a gyermekáldozat, s csak álca a puritán életvitel e kis karizmatikus közösségben, a háttérben vad orgiák zajlanak. Minden lehet, hisz idegenek és elzárkózóak. A férfi is most kapott egy amerikai ösztöndíjat (oda való ez a sok szedett-vedett gyülekezet, kommentálják a kocsmában a tévétudósítást) – talán hálaképpen kellett feláldozni a kis Azariát. A rendőrségi meghallgatások egyre durvább kihallgatásokká válnak. Mint mindig, akad egy, az átlagnál is előítéletesebb rendőrtiszt, aki személyes kudarcként éli meg, hogy az ügyészség elsőre elveti a vádat: sem a gyermek teste, sem semmiféle gyilkos fegyver nem kerül (soha) elő, ami leginkább a vadállati tettest valószínűsíti, s legkevésbé a gyermekgyilkos anya vadállati tettét, aminek más motívuma, mint az abszurd vérvád által megfogalmazott, soha nem merült fel a per folyamán. Mert mégiscsak lett per, mivel főfelügyelőnk nem nyugodott bele az elsőfokú presztízsveszteségbe. A sivatagban hónapokkal később megtalált rugdalózót titkon – és szabályellenesen – kiküldi egy angol szakértőnek (akiről később kiderül, hogy inkább bizonyítékok kreálásában, mintsem megtalálásában jeleskedett), s e szakértői vélemény szerint a nyaki rész vérfoltjai azt támasztják alá, hogy a gyermek torkát elvágták. Dingószakértők majd megerősítik, hogy a vadkutya – mint minden vadállat – a torkánál ragadja meg az áldozatot, de ekkorra a közvélemény már Lindy Chamberlain fejét követeli: „nem engedjük bántani (rágalmazni) a dingókat, ők Ausztrália őshonos lakói, míg az adventisták jött-ment idegenek, akik mindenre képesek” – így a vox populi, amit a film szerint leginkább a kollektív tévénézéssel közösséggé kovácsolt kocsmalakók reprezentálnak. De nem ilyen egyszerű a képlet: minden munkahelyi közösség, minden család megosztottá vált Ausztráliában. Szinte a hazafias-valláserkölcsi-családvédő álláspont szinonímája lett a Lindy Chamberlain bűnösségében hívő, s őt életfogytiglan rácsmögé juttatni vágyó „jó ausztrál”, míg a mély-ausztrál dingó bűnösségét valló liberális/nihilista nemzet- és vallásellenes tábor már-már majdnem ugyanolyan bűnösnek bizonyult azzal, hogy kételkedni merészelt az adventista anyák csecsemőgyilkosságában, mint maga a gyermekgyilkos Lindy. Lincshangulat a tárgyalások alatt és után: az ismét terhes Lindy Chamberlaint életveszélyes helyzetekből mentik ki a jobb érzésű polgárok és a nem túl lelkes rendőrök. Egyedül a kicsiny vallási közösség tart ki az üldözött vaddá váló család mellett.
A perdöntő, hogy a megtalált rugdalózón nincsenek fog-, nyál-nyomok. Chamberlainék állítják, hogy a kisdeden volt egy rékli is, ám azt nem találták meg. Az ügyész szerint a rékli Lindy kitalációja, mivel megijedt a fognyom hiányától, mint ellene szóló bizonyítéktól. A bíró tanácstalan: a közhangulat, s az azt reprezentáló esküdtszék, a bűnös verdikt kimondását sürgeti, s ez esetben ő sem tehet mást, mint az életfogytiglan kiszabását. Lindy a börtönben szüli meg kisleányát, akit azonnal elszakítanak tőle. A fiúk élete sem könnyű a gyilkos anyával a háttérben. A lelkész férj lelki ereje is fogytán: ő előbb összeroppan, mint maga Lindy.
A rémálom 5 évig tart, amikor egy másik iszonyú szerencsétlenség nem várt szerencsés fordulatot hoz számukra: egy turista leesik az Ayers Rock-ról, s mire megtalálják, a dingók már jórészt felfalták. Ugyanitt megtalálják Azaria kabátkáját is. Ez Lindy felmentését jelenti. A fiúk még emlékeztek rá, ám az őt soha sem látó kislánya számára meghalt az anyja: nem ígérkezik könnyűnek ezen lélekgyilkosság rehabilitációs eljárása. A film búcsú-felirata szerint „még évekig eltartott”, amíg Chamberlainék rendbe tudták hozni családi és érzelmi életüket.
A XX. század végi filozófiai irodalom Gadamer hermeneutikájától kezdve a posztmodern multikulturalizmus harcosan antiracionalista változatáig a felvilágosodás előítélet-ellenességének kudarcát zengi diadalmi énekként. Én addig nem tudnék jószívvel bekapcsolódni az előítéletek reneszánszát dicsőítő kórusba, amíg egyetlen nép, vallási- vagy etnikai közösség vérvádak szenvedő alanya lehet. Ez feltehetően garancia arra, hogy az előítélet-ellenesség aufklérista hitében halok meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/11 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4630 |
