Grunwalsky Ferenc
Minden találmány sorsában ott a kultúra, amely használatba veszi. A televízió a nézőire hasonlít.
„Láttak már önök egy nagy, vadul rángatódzó fényszóróparádét, egyre messzebb és messzebb hadonászó karokkal? Valami hasonlóra gondoltam. De nem a signal abc. szétvagdalt ritmusára, hanem valami fénykompozíció alapján, amelynek megvan a maga egzakt partitúrája...
Ez csak az egyik terv volt. Csak az egyik lehetőség. A FÉNYNEK ÉS A MOZGÁSNAK AZONBAN EZER ILYEN ÁLMA VAN, amelyekben a fizika és apparátusai pl. a fény polarizációja és interferenciája, valamint a spektroszkópia lényeges szerepet játszhat. Ma még ezek, szemünk tanulatlansága (??) következtében, sajnos, csak mérnöki problémák. ..
...Nagyon valószínű, hogy a jövőben a lakások bizonyos helyét, a rádióhoz hasonlóan, e fényfreskók felfogására használják majd fel.”
Moholy-Nagy László 1934.
Micsoda hihetetlen jelentőséget tulajdonítottak ők a fénynek!!! Mennyire csodálhatták, hiszen sötét lakásokban, utcákon és városokban nőttek fel. Mi mindent reméltek a szobába bejövő, a létrehozható fénytől! Mennyire hihettek mindenki eljövendő megrendülésében!
Mi pedig 1999-ben, az ezredforduló előestéjén azon morfondírozunk, hogy az elmúlt évek alatt egy tévéből, ki tudja hány lett, s „a szakmának úgy látszik nincs miért találkoznia önmagával, vagy mégis? Van rá remény?” – Ezt kérdezte meg tőlem a rádió egyik kitűnő riportere.
És tovább: „Mi történik a képernyőkön manapság? Léteznek-e valós különbségek, léteznek-e valóságos személyiségek, létezik-e még művészi indulat, létezik-e egy erre specializált szakma? Mit tud? Milyen?”
Hogy néz ki ma a kép, ami a szobánkba jön? Milyen emberek tűnnek föl, kik a népszerűek?
„Nekem az a benyomásom az utóbbi időkben, hogy minél több televízió van annál kevesebb, néha már a korábbi egynél is kevesebbnek tűnik az ember számára. – mondja a riporter. – Ezek a televíziók patenteket vesznek a filmpiacon, ezeket legyártatják a saját embereikkel, akiket egyébként ilyen egyszer használatos papírzsebkendőként utilizálnak, egy-két évig futtatják őket, tele vannak velük a lapok, hirdetések, aztán eldobják őket, és jön a következő húszéves. Lehet itt különbségeket találni?”
Mire én (válaszul): Ennek az egésznek a gyökere ott van – nem magyar dolog, de világtalálmány –, hogy a televíziónak az a legnagyobb paradoxona, hogy feltaláltuk a képnélküli televíziót! Kezdetben mindenki annak örült, hogy bejönnek a képek a lakásba és a világ tátott szájjal fogja bámulni azt, hogy a falról egy másik ember néz vissza rá. Aztán kiderült, hogy a képek benn lehetnek ugyan a lakásban, de annyira nem, hogy megzavarják az embert, hogy munkatevékenység közben lekössék, nem sülhet oda miatta a hús, nem romolhat el a kötés, a házimunka, a barátkozás stb. Tehát az esetek 90%-ban olyan műsort kell gyártani, amit akkor is értünk, ha nem nézzük, ha nem is nézünk oda.
Magyarul, elég, ha hallom, mikor kimegyek a szobából, és ha visszajövök, akkor is tudom követni a dolgot. A másik dolog, olyan műsort kell gyártani, aminek a 164 folytatásába bármikor be tudok kapcsolódni, akkor is, ha fogalmam sincs, mi történt addig. Ez határozza meg a műsorvezető típusát, a showműsor stílusát. Ettől kezdve az a bizonyos közösségi élmény, hogy egyszerre nézünk, együtt élünk át valamit, ami (legyen drámai, szórakoztató vagy bármilyen) azért létezik, mert nézzük és figyeljük a képet, megszűnt, vége van.
Ennek a kép nélküli televíziónak sablonos lett az egész eszköztára. Ahhoz képest hogy egészen különleges új technikák jelentek meg, különösen az elektronika területén – a képernyőkön tulajdonképpen mindenhol ugyanazt látni, ugyanúgy. Mert a struktúra szerkesztési elvei, és a képhez való viszony az egész világban ugyanolyan. Hozzá kell tenni, hogy ennek az egészen a műholdakig kifejlesztett, digitalizált technikának az egy ezreléke van használva.
Hogyan lelkesedett Moholy? „...Nagyon valószínű, hogy a jövőben a lakások bizonyos helyét, a rádióhoz hasonlóan, e fényfreskók felfogására használják majd fel.”
Hát, ha csak a diszkókat utánzó hangulatvilágítást a fotel körül, nem tekintjük freskónak...
A televízióknál a tervezés-előkészítés, a műsorsávok kiválasztása, az egész apparátus működése sokkal többe kerül, és nagyobb energiát mozgat meg, és sokkal fontosabb, mint magának egy-egy műsornak az elkészítése, és ez látszik is rajtuk. Tökéletesen egyforma a brazil sorozat vagy a német sorozat, még a színészek feje, a sminkje is teljesen egyforma.
Kész sémák vannak, és ez itt a fontos. Ezeket kitalálni – ez lett a „meló” lényege.
Mondok egy példát. A legkisebb gyerekem hat éves, együtt nézünk egy filmet, delfinekről szól, dokumentumfilm. Azt mondja nekem: ebből baj lesz. Mondom miért lenne baj, én semmi rémeset nem láttam, csak egy búvár úszott két delfin között. Azt mondja, mert szól a borzalom-zene. Tényleg odafigyelek, hallom időnként egy hegedűfutam hangját. Másodszor is megszólal a hegedű. Azt mondja: „Mondtam, hogy baj lesz.” És tényleg mi történik? Mikor harmadszorra is megszólal a hegedű, megjelenik egy nagy gyilkos cápa. Így hat a televízió.
A gyerek így gondolkodik, mert így kell gondolkodnia, mert így fogja érteni, így tudja követni az „adást”: ha szól a „borzalom-zene”, baj lesz, ha nem szól a zene, nem lesz baj.
Ez lett a fény utáni vágyból.
Hogy mennyire bírná a szakma erről a megmérettetést? Nem tudom. Egy csomó ember már ott tart, hogyha valaki azt mondja neki, félre van csúszva a nyakkendője, akkor azon gondolkodik, hogy miért mondták ezt neki? Akkor is, ha igaz, akkor sem igazítja meg a nyakkendőjét, hanem azon gondolkozik, miért mondták neki ezt pont most, ott, akkor és azok? Minden mögött valami más gondolat sejtése létezik.
Nemrég felhívtak telefonon és azt kérdezték tőlem, válaszoljak arra, hogy „mi az a független film”? Először azt hittem, valaki hülyéskedik, aztán közölték velem, hogy egy körkérdés alanya vagyok. Éppen siettem, fél lábbal az ajtóban állva közöltem: holnap hívjanak. Este feljegyeztem néhány mondatot, ami napközben eszembe jutott, az ember készüljön fel a villámkérdésekre is, tudjon gyorsan válaszolni. Végül is ez a kérdés, „mi az a független film?” – nekem nem lényegtelen. Sőt fontos!
Nem hívtak vissza többet. De amit, leírtam – az megmaradt. Íme, kezdjünk bele most, válaszoljunk.
Tizenegynéhány évig némán néztem a tévét. Először csak Pesten, aztán Párizsban, de bárhol voltam, mindenhol bekapcsoltam a készüléket és levettem a hangját. Moszkvában egyszer egy teljes napig néztük Pintér Georggal, hogyan ünnepelnek a katonák 24 órán non-stop az időzónák miatt. A hadsereg napja volt.
Így ismerkedtem meg a némafilmmel.
Megtanultam szöveget szájról olvasni.
Fogadásokat kötöttem az arckifejezésekre, hogy ki miről beszél.
Akkor tanultam az arc összes izmainak anatómiáját, találgattam, hogy milyen arckifejezéshez, milyen járás, mozdulat „passzol” (hiteles).
Akkoriban mindig ment egy tévé (némán) a szobában. (Hogy mindig legyen egy másik kép a képben.)
Mindenki azt hitte, mániákus tévéműsornéző vagyok. Állandóan tévét nézek. Csak éppen sohasem figyeltem, miről beszélnek, milyen műsor megy éppen.
Akkoriban tanultam a film (a kép, a falra vetített arcok titkainak) művészetét.
A néma tévékészülék képek özönével »lukasztotta« ki a szobát.
Sok év kellett, amíg elkezdtem valóban nézni, mi is a televízió? Hogy mit tud ő maga? Miről dumál?
MÁS.
A „fraternité” alapjai, avagy miért oly fontos, hogy mi van a lakásban vagy a filmvásznon, illetve a megnemértés alapjairól, vagyis arról, hogy miért nincs és nem is lehet „közös tapasztalat”....
Bruno Mattei Vissza a Testvériséghez – a köztársaság jelmondatával szembeni nagy tartozásunk című cikkében írja a Liberationban (az ÉS 1999/37 száma közli):
„Emlékezzünk először is a szó etimológiájára: FRATER eredetileg minden tagját jelölte az emberi fajnak, az egyetlen emberi családnak. Nem attól szenvedünk, hogy nem értjük a szó jelentését, sokkal inkább a KÖZÖS TAPASZTALAT hiányától.”
Hát igen!
A globalizáció és a nagy egységes földgolyó tagjai között nincs közös tapasztalat. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy NINCS ÉS NEM IS LEHET. (A »globalizációból« fakadó közös kulturális élményeket próbálják annak feltüntetni, de ezek inkább a multik által diktált közös divatok és fogyasztási szokások különbözőségei, nem mély civilizációs emlékek alapjai.)
Robinson és Péntek között nincs és nem is lehet közös tapasztalat, tudásuk mélyén nem kötheti össze őket semmi sem. Sőt! Minden ami „közös, általános emberi” tapasztalás lehetne: a születés, az anyához való viszonytól, a gyermekkortól a felnőtt szexualitásig, minden ami a »helyi« személyes fejlődés története – éppen az a legkevésbé közös, a leginkább különbözőképpen átélt, és amelynek lezajlását leginkább befolyásolja még lappangón létező különböző „törzsi” múlt. A globalizált média pedig éppen fáradozik, hogy az a bizonyos „helyi szín” tűnjön el, váljon érdektelenné.
Visszatérve: néhányan azt remélik, azzal próbálkoznak, hogy éppen Robinson és Péntek összetalálkozását, együttélését a szigeten próbálják, mint a létezés közös tapasztalatát értelmezni. Hogy ez lehetne a pozitivista gondolkodás szerint a praktikus „közös”. A FRATERNITÉ alapja.
De hiszen éppen ez a lehetetlen. Ezt teszi lehetetlenné és felszínessé a találkozás és a »szigeten« való élet felszínes és lefojtott kulturális minősége, valamint az a tény, hogy ehhez Péntek és Robinson számára későn történt a találkozás, »túlkorosak« hozzá.
Kiderül tehát, hogy a FRATERNITÉ éppoly lehetetlen és ellentmondásos, mint a Szabadság-Egyenlőség párhuzamosban rejlő ellentét, sőt talán sokkal mélyebben paradoxális, ontologikusan önmagában lehetetlenség a mai világban. Az emberiség paradoxona és rákfenéje (mégpedig nem gyümölcsöző, nem felhajtóerejű paradoxona), hogy a mai technicizált világban nincs és nem is lehet a médiákban artikulált közös tapasztalat
– Péntek és Robinson
– Gyermek és szülő
– Fiatal és öreg
– Beteg és egészséges
– Gazdag és szegény stb. között.
Hacsak nem tartjuk annak az egy időben létezést, vagy amit régen úgy hívtunk, hogy: történelem, vagyis mindaz, ami megtörtént, történik és meg fog történni velünk. Ami megeshet mindannyiunkkal, pontosabban, ami mindannyiunkkal történik.
A fent és a lent.
A tévedés és a bukás lehetősége.
Damoklesz kardja és Pallasz Athéné lándzsája, mely villogva csillog, mivel a magasba emelte.
Szolidaritás? A szó is álszent. Együtt-érezni nem lehet senkivel. Együtt kellene tudni érezni bárkivel, mindenkivel.
De miért?
Kétségbeesetten és kényszeredetten közös tapasztalatokat kovácsolni a körülményeinkből, az élményeinkből, a kulturálisan különböző szokásainkból és a környezetünkből, csakhogy a környezetet egyre inkább mások teremtették nekünk, és mi egyre nagyobb százalékban „örököljük” azt, ami és ahogyan van és nem a természettől és nem az Istentől, hanem „elődeinktől”, akikhez fogalmunk sincs mi is a közünk és hogy amit csináltak, miért is csinálták, illetve mi lehetett a logikájuk, »közös tapasztalatuk«, ami egy ilyen világ létrehozására hajtotta őket.
A ránk hagyott kultúra tárgyai, eszközei bevonultak a szobáinkba (tévé), a családi szokásainkba, abba hogy mit együnk és mit vegyünk (reklám), a városainkba, amiket szüntelenül értelmetlenül újra és újra „kézbe, közigazgatásba és irányításba” vesznek, az egész szétrombolt tájba és környezetbe, mindegyikünk országaiba, ahová kirándulni, pihenni is mehetnénk, de ez ma már lehetetlen, a gyermek természet-élménye ma már TURISTAÚT. Az emberiség, a politika mint valami borbély az arcokat, szüntelenül átborotválja és sebekkel vágja tele környezetünket, de ez az elvadult Figaró meg sem kérdi már, hogy „mi tetszik kérem, mit parancsol a kedves megrendelő”, hanem arctalanul, pontosabban arcát vesztetten fékezhetetlenül nyír, szab, borotvál, tevékenykedik.
Mik hát az élményeink?
Egyáltalán akarjuk látni, tudni őket?
Mik lehetnének közös tapasztalataink a fájdalmakon, betegségeken, a test egészséges jelzésein, és a lélek szenvedésein, a megkínzatásokon kívül, sőt azokon túl, miután újabban megtagadtuk a közös sorsot, a történelmet is?
Nem vagyunk hajlandók elhinni, hogy ma is történelemben élünk, ez is történelem, mert visszavonhatatlanul megtörténik, és mindaz, amit kigondoltunk, és megcsináltunk, IDEcsináltunk, idepakoltunk, az a mi sarunk mindenki orra előtt.
Mit akarunk tehát? Közös élménynek, közös kulturális élménynek, meghatározónak felfogni például a tévét. Úgy tekinteni rá, mint ami valamiben is összeköt bennünket. Abban, hogy mindannyian ugyanazt látjuk, kapjuk a szobánkban? Hogy azt teszik az orrunk elé? Azért hisszük ilyen fontosnak és mitikusnak, mert nincs beleszólásunk abba, hogy mit kapunk? Azért tartjuk Molochnak, azért mitizáljuk, mert nem látjuk át, nem látunk bele, hogy működik a NETWORK? Vagy nem tudjuk mivel ellensúlyozni hétköznapjainkban? Miért nem tudjuk lekapcsolni, bármennyire is fogadkozunk?
Moholy-Nagy teljes joggal és romantikával hitte, mint Freud, hogy a tanítás és főleg a tudatosítás (plusz ő még vakon hitt a művészeti, művészetre »nevelésben« is), tehát hogy a tudásnövelés, a tanulás mind a modernitás nagy álma: a „haladás” (az emberiség fejlődése) felé visz. Még az esztétikai-érzéki élmények befogadása terén is. Tömören és durván: hitte, hogy az ember nagyobbat élvez, ha műveltebben, öntudatosabban élvez.
Az „ipar” ehhez képest a maga ravasz és alattomos módján rájött arra, hogy ha valami, akkor éppen az emberek tudatalattija és a hagyománya (mintája, életmódja stb.) az, ami kiszámítható, befolyásolható és arra kell rádolgozni, arra kell hatni, építeni.
Úgyhogy, amíg sokan közszolgálatilag „neveltek” – addig az ipar »otromba módon« mint egy kártyás, aki részegen keveri a lapokat, besöpri a pénzt, aztán magabiztosan lenyúlja még a nőt is, szóval a filmipar telibe támadta az érzékek tudatalattiját, és mire a néző magához térhetett volna, akkorra már nézés közben a kelleténél több hamburgert, popcornt evett, kólát ivott, és kellemes érzés járta át, majdhogynem élvezett.
Ez volt a nagy trükk: (ahogy a drogkereskedelemben szokás): a rászoktatás. És azóta is szokásainkban ellentmondunk a józan észnek, illetve valóban fölmerül még az a jogos gyanú, hogy a józan eszünk, »mint olyan«: van-e?
Nem olyan ábránd volt-e Moholy képben-fényben való hite, mint Robespierré, aki szentül meg volt győződve, hogy a háromszöget lehet isteníteni és imádni, mert olyan szép, mert tökéletes?
Azt gondolta, hogy a fotográfia a látás új eszköze: „a megoldatlan és elmaradt állapottal szemben a jövő áll, mely olyan fényalkotásokkal számol, melyek egyenesen kapcsolhatóak minden nemben, tetszés szerinti minőségben és mennyiségben, festék nélkül ragyognak fel: a színesen ömlő fény projektorikus játékaival, immateriális, folyékony lebegéssel, áttetsző tűznyalábbal.” (1933.)
Nem tudni. De emlékezzünk meg tisztelettel Moholy fájó szépségű nagy ábrándjára a fényről, melyről úgy hitte megváltoztathatja az emberiség látását és szemét.
„A fotográfia feltalálása óta a festészet „a festékanyagtól a fényig” fejlődött, s ugyanúgy, mint az ecsettel és a színnel, az utolsó időben már egyenesen a fénnyel „festettek”, tehát a kétdimenziós színes felületek fényarchitektúrába változhattak át. Én álmodoztam már fényapparátusokról, amelyek révén kézzel vagy automatikusan működő mechanizmusok segítségével a levegőbe, nagy terekre és különös alakú ernyőkre, ködre, gázra és fellegekre fényvíziókat lehet vetíteni. Sőt számos tervezetet készítettem, csak az hiányzott, aki megbízást ad valami fényfreskóra, egy tagolt, egyenes és boltíves falakból álló, műanyagokból (galalit, trolit, króm, nikkel) megszervezett fényarchitektúrára, amit az elektromos kapcsoló elfordításával sugárzó fénybe, fluktuáló fényszimfóniába lehet meríteni, miközben a síkok lassan eltolódnak és végtelen számú, de előre kiszámított egységben olvadnak föl. Szerettem volna magamnak egy csupasz termet, tizenkét vetítőapparátussal, hogy a fehér üresség a színes fénnyalábok kereszteződése alatt aktívvá legyen.” (1935.)
Egy biztos:
„A film teljesen egyedi médium. Rengeteg videófelvételt készítettem, de úgy érzem, még mindig a film a jobb megoldás. Hosszú távon tényleg csak ez marad meg. Ha a Woodstockot videóra vettük volna – ami abban az időben lehetetlen volt – mára már tönkrement volna, és nem lenne meg. A filmmel nincsenek problémák. Mindig is meglesznek a minőségi képek, legyen szó bármiről.” – nyilatkozta Chuck Levey, a Woodstock vezető operatőre.
Higgyünk neki.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/11 04-06. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4618 |
