Csejdy András
A külvárosi szemetesfiú találkozik a gyökértelen íróval. Gyümölcsöző kapcsolatuk eredménye: irodalmi Nobel-díj.
Az írás magányos dolog, a mondatok csöndben születnek – a lúdtollal pergamenen szántó, füzetbe jegyzetelő, Remington billentyűzeten gépelő vagy komputer fölé görnyedő alak hiába bukkan fel különböző vásznakon, a szavakból történő világteremtés folyamata műfajidegen a filmkészítéstől.
Kísérleteznek vele rendületlenül mégis.
Láttunk írókat munka közben Jarmusch, Greenaway és Wenders munkáiban – többek között -, láttuk írni Burroughst, Arthur Millert és Proustot – mások mellett -, ismerünk vívódó, megszállottan dolgozó, maguk elé révedő költőket, próza- és újságírókat, mert időről időre megkísérlik nekünk résnyire nyitni a dolgozószoba ajtaját, tessék, lássék, hogyan születik az irodalom.
Az irodalom, amely magánügy és intézményrendszer, kulturális iparágazat és státusz, van, akinek hobbi, másoknak életforma, menedék, terápia vagy a becsvágy küzdőtere, játék, szakma, kinek hogyan.
A Gutenberg-galaxis feltartóztathatatlan eljelentéktelenedését prognosztizáló művészetszociológiai értekezések nyomában a betű emberei nagyban törik a fejüket, miként szállhatnának szembe a kor szellemével, számolnak az érdektelenséggel, tudják, hogy az igényt újra kell teremteniük, ezért felfedezetlen területeket és közegeket vonnak be műveik világába, divatos médiumokkal és egyszeri formákkal kísérleteznek, csakhogy eljussanak a feltételezett és egyre érdektelenebb olvasóhoz. Szabás-varrásminták, receptek, lexikonok és ábécéskönyvek struktúráját imitálják, kánont és konszenzust rúgnak fel, tömeg- és elitkultúrát elválasztó vonalakat lépnek át, nyitott textusokat tesznek fel a világhálóra, bulvárhősök, pszichopaták, deviánsok népesítik be a kortárs és korszerű oldalakat.
Tendenciák ezek, jellemző, beszédes folyamatok, amelyek természetesen nem zárják ki, hogy, mondjuk, egy velejéig romantikus és romlott, megszállott alkoholista memoáríró hatására egy közel retardált szemétfeldolgozó segédmunkásból néhány röpke év leforgása alatt Nobel-díjas lírikus legyen.
Nem a fenét.
Viszont olyan meg nincsen, hogy nincs, az alkotói szabadság korlátlan és korlátozhatatlan, ha valaki ezt a képtelenséget találta ki magának és nekünk, akkor az a megvalósítás mikéntjén múlik, onnantól – karón varjú, fehér holló – a művészet nem ismer lehetetlent.
Adott esetben.
Esetünkben, Hal Hartley legújabb, eleddig leghosszabb és legsikerültebb filmjében, a Henry Foolban például.
Hartleyt lehet ismerni, a Flört, az Amatőr, az Egyszerű emberek, Hihetetlen igazság, A semmi ágán hónapokig nem forgott ki az art mozi-hálózat vetítőiből, több közülük kijött videókazettán, néhányukat vetítette a tévé. Hartley népszerű, fogyasztható művészfilmes, stílusa összetéveszthetetlenül egyéni, tipikus helyszínei, figurái és szereplői jellemzőek az alkotójukra, történetei variációk egy témára.
Túlozzunk: ha láttál egy Hartley-filmet, láttad mindet. Reálisabban és másképpen mondva: ahogy Tarantino, Woody Allen vagy a Coen fivérek, Bergman, Almodóvar vagy Ferreri szerzőisége nagy valószínűséggel kikövetkeztethető anonim töredékeikből, olyan eséllyel tippelhető meg Hal Hartley neve is mozgóképes kvízshow-kban bármely jelenetének bejátszása után.
Például: borostás, kövérbe hajló, negyvenöt körüli lumpen férfi ül egy szabványnappali szabványdíványán, dél lehet, de ő már hét dupla presszókávén van túl, émelyeg és azon töpreng, mennyit kaphatna a réz karikagyűrűért, amit a szemétből kurkászott ki. Csikar a hasa, bántják a szelek, pláne mikor barátja, Simon közli vele a tényt, hogy húga, aki épp zuhanyozik, terhes tőle. Olaj a tűzre, Henry – ő Henry – képtelen tovább türtőztetni magát, beront a toalettel kombinált zuhanyozóba, izzadtan, csapzottan rogy a kápára és feltartóztathatatlanul, hangosan ürítkezik, pihegve könnyebbül meg. Fay kikéri magának, ki hallott már ilyen disznóságot, undorító, és különben is...
Különben mit forgat a kezében ez a gusztustalan ember?
Gyűrűt, köralakú, egyszerű jegygyűrűt, hát ez nem lehet igaz... – Fay frissen és illatosan térdel leendő gyermeke édesapjának lába elé.
Szellemes, a félreértésen alapuló komikumot apróra kiaknázó két perc ez, sűrített, humoros sorsforduló, kinek-kinek miért, szituált börleszk, jellemző Hartley-s geg. Csakúgy, mint a beszélt nyelvi fordulatot – „nyald ki a seggem” – szó szerint képpé formáló epizód, vagy a történet bonyolításának kezdetét jelentő prófétikus eljövetel: a szellemileg visszamaradottnak tűnő overálos, ipari prolifiú fülét az aszfaltra szorítva várakozik, nemhiába, mivel a kontúrtalan messzeségben egyre határozottabban bontakozik ki egy közeledő férfialak, Henry Fool sziluettje.
Viccesek, esendőek, szánalmasak és szerethetőek ezek a figurák. Képtelenség velük azonosulni, jóllehet, tökéletesen valószerűnek tűnnek. A világkarriert befutó naiv poétát csöppet sem érezzük magunkhoz közelebb állónak, mint a pedofil, börtönviselt, szájhős, dilettáns címszereplőt, a bátyját leforrázó neurotikus, nimfomán húggal ugyanannyira képtelenség együtt érezni, mint pirulákon élő, katatón, szuicid édesanyjával.
Hartley feszültségmentes, távolságtartó, stilizált, okos filmeket készít. Munkáinak közege mikrorealisztikus pontossággal kidolgozott, az off-off Broadway társulatokból egyeztetett színészek untig ismert külvárosi külsőkben és enteriőrökben alakítják a rájuk szabott szerepeket. Mondom, alakoskodnak, mert a könnyű ecsetvonásokkal vászonra skiccelt életek pusztán ábrázolások, katarzisért, azonosulási gyakorlatért más vetítőket kell látogatni.
Hartley kripto-európai rendező az amerikai palettán. Több köze van a nouvelle vague-hoz, mint saját filmhagyománya bármely kiemelkedő alkotójához, nyelvezete inkább shakespeare-i, mint jeles kollégái sikerültebb flaszterbeszéd-imitációi, történeteinek hangvétele a kereskedelmi szórakoztatás egyik meghatározó zsánerének, a szirupos melodrámának karikatúrái, intelligens szentimentalizmusának semmi köze a hollywoodi szirupgyárak tömegtermékeinek tónusához.
Ezt el kell ismerni, még akkor is, ha, teszem azt, jobban kedveljük Tarantino radikalizmusát, Lynch monomániáit vagy a Coen testvérek bizarr meséit. Hartley filmjei agyafúrt, kimódolt, strukturált műalkotások: ellenpontoz, torzít, túloz és csúsztat, iróniája szelíd, karikatúrái szándékoltan elnagyoltak, szimbolizmusa direkten alpári. Amikor úgy érzi, hogy veszélyes terepre tévedt, mert már-már elhihető, ami a képen látszik és hallatszik, akkor inkább szembe fordítja a szereplőket a kamerával, hogy azok egyenesen az arcunkba mondják a magukét. Csak azt ne higgyük, hogy ő komolyan el akar velünk valamit hitetni, meg akar bennünket valamire tanítani, egyáltalán, hogy ő akarna tőlünk bármit.
Vegyük például a Henry Foolban a papot, aki bagózva kételkedik a templomi rozetta alatt. Vagy a hangsúlyosan copfos, jó svádájú, bel-manhattani literátor juppit, a könyvkiadó irodalmi kupecét, aki a komputerizáció hatását ecsetelgeti tenyérbemászóan főnökének, míg az ösztönös lírikus Simon hóna alatt a kéziratával várakozik bebocsátásra.
Vagy nézzük sorra a fergetegesen alakuló művészi pálya stációit, ahogy a szemétfeldogozó munkásdalnok korai zsengéjétől csengő hangon énekelni kezd egy pontynéma kínai lány a sarki vegyeskereskedésben, a húgának az olvasottaktól másfél héttel korábban megjön a vérzése, vegetatív édesanyjának elég megérinteni a grafitceruzával telerótt vonalasfüzetet, máris – időtlen idők óta először – zongorája mellé rogy és mélabús futamokba kezd, a gimnáziumi lapban publikált elsőközlés nyilatkozatáradatot indít el a médiában, hivatkoznak rá pallérozott, progresszív társadalomtudósok – a feminista Camille Paglia arccal-névvel vesz részt a szemfényvesztésben -, konzervatív politikusok, sőt, maga a Szentatya is...
Ennek a fele sem tréfa, komolyan mondom, hanem az egész, ahogy van. Nem lehet rajta hangosan röhögni, de az a pimaszkás mosoly csak nem akar lehervadni a képünkről.
Nézzük ezt az eklektikus, habos mesét, amely egyszerre abszurd karriertörténet, szentimentális melodráma és elstilizált szoció, hallgatjuk a beállított fényekben előadott kocsmafilozofálgatást, padlizsánlila moralizálást és eredetieskedő poétikai eszmefuttatásokat, figyeljük, ahogy a színészek – több közülük Hartley-felfedezett – jelenetről jelenetre hibátlanul veszik a piszok nehéz akadályokat, derülünk a rejtett, belső utalásokon, hogy például a középiskolai tinimagazin szerkesztői, egy fekete, egy fehér és egy orientál lányka Benetton-triót formálva kapacitálják Simont, hadd hozzanak le egy részt lapjukban a botránygyanús költeményből, hallgatjuk alatta rendező által komponált, ellenpontozó zenét, örömünket leljük a precízen kiszámított szerkesztésben, hogy a két férfi főszereplő miként hasonul egymáshoz, hogy a filmidő felénél összeérjen, majd a történet végére szerepet és perszónát cseréljen, tetszetősnek találjuk a dramaturgiai fordulatokat, a hosszú, süketnéma jelenetek és pergő intermezzók kidekázott váltakozását, és arra gondolunk, nem véletlen, hogy Hal Hartley-nak nincsenek epigonjai.
Önmagát utánozza, önmagára hasonlít.
Akinek bejött eddig, ki ne hagyja a Henry Foolt. Aki nem találkozott vele, kezdje ezzel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/10 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4603 |
