Bikácsy Gergely
A világ második legrégibb fesztiválján a közeli velencei mustra árnyékában halkabbak az örömök és a bosszúságok.
Hitchcock századik születésnapján, augusztus 13-án, pénteken Alfred Hitchcock ott állt Európa legnagyobb szabadtéri mozijának színpadán, fáradt szerénységgel üdvözölte a fesztivál elébe járuló szervezőit és meghívottjait, hajlongó rendezőket, színészeket. Egykori reménytelen szerelmének, a Madarak vetítésére érkezett Tippi Hedrennek vörös rózsaszálat nyújtott át. A százéves film és a százéves Hitchcock nagy pillanatát tapsolta ujjongva a hétezer néző, s az elképesztően hiteles, Londonból szerződtetett hasonmás valahogy nem hamiskodóvá: igazzá tette az ünneplést.
Díjak és dilettánsok
Locarno a világ második legrégebbi filmfesztiválja, most ötvenkettedik alkalommal rendezték meg. Ha átfutja valaki az évtizedekkel ezelőtti, a hatvanas-hetvenes évek díjazott filmlistáját, kalapját támad gyorsan lekapni kedve.
Locarno egykor a magyar film – mondjuk pátosszal – dicső korszakainak tanúja lehetett.
A hatvanas évek, amikor Szabó István, Elek Judit, Simó Sándor, Kézdi-Kovács Zsolt kapott jelentős díjakat, már filmtörténet, de kár volna feledni Erdőss Pál filmjének (Adj király, katonát) 1983-as Arany Leopárdját is. Újabban iráni és számomra tökéletesen ismeretlen francia rendezők nyerik a nagydíjakat a Lago Maggiore partján. Talán nem ezért, de mintha az utóbbi években csökkent volna Locarno súlya. Kevesebb a fesztiválra érdemesíthető film, mint annakidején? Az Arany Oroszlános Velence túl közel van (időben túl közel), három hétre sem a leopárdos Locarnótól. Nincs olyan rendező, főként olasz, aki ne a Velencei Szemlére vágyna. Idén azonban – mint a fesztivál sajtójában olvashattuk – Locarnóra különösen fel akart készülni az olasz filmgyártás, mivel az utóbbi években itt gyengén szerepelt. Ez az igyekezet felemás eredményt hozott: a versenyben szereplők közül kettő minősíthetetlenül, önparódia-szerűen rossz volt (az egyik albán tematikájú félreértett maffia-történet, a másik az Angol beteget idéző szemérmetlenül hagyományos ódon giccs), s csak a harmadik tisztes és nem tehetségtelen munka – Paolo Virzi opusza: Csókok és ölelések –, keserédes, tragikomikus színekkel is próbálkozó kisrealista vígjáték. A rendezőt két éve Velencében díjazták Ovossodo című dolgozatért. A mellékprogramokba is bekerült több ígéretes új-olasz alkotás – visszhang nélkül. Hírlik, a mostani zsűritag Giuseppe Piccioni új filmje érdekes, de mert indul a szeptemberben kezdődő Montreali Filmfesztivál hivatalos versenyében, zárt körben csak meghívottaknak vetítették, ráadásul a közeli olasz határ másik oldalán.
A zsűri egyébként roppantul rokonszenves művészekből állt, mint például Kaurismäki színésznője, Kati Outinen vagy a török-svájci Samir. Az elnök a nálunk teljesen ismeretlen Paul Bartel, az amerikai alternatív film hatvanas évekbeli, s akkor igen eredeti tehetsége volt. Külön programot szenteltek Roger Cormannak (a híres tanár-rendező nemcsak jelen volt, hanem be is mutatta egykori főiskolás osztályát, köztük magát Bartelt). Életműsorozat tisztelgett – ezt már meghümmögtem – a tömegsikerű Szörnyecskék „alkotója”, Joe Dante előtt is – talán mert szintén Corman növendéke volt.
Ez a rokonszenves zsűri lehűtötte az olasz reményeket: sem a harsány szerelmi giccsfilmnek, sem a maffia-kisrealistának semmiféle díjat nem adott. Adott viszont ugyanilyen értéktelen (francia) filmnek Arany Leopárdot. Elsőfilmes rendezőnő mozgóképe ez, és csak a legrosszabbakat tudom mondani róla. Ha udvariasan fogalmazok: agresszíven dilettáns próbálkozás. (A legjobb színészi díjat is itt vélték megtalálni.) Sajátos ez, annak a fényében meg különösen, hogy Enyedi Ildikó Simon mágusának halk líráját a zsűri nem hallotta meg.
A versenyben egyébként még egy elsőfilmes francia rendezőnő munkája indult, ez legalább megítélhetően volt félresikerült, talán nem is minden tehetség nélkül (Noémi Lvovsky: Nem félek az élettől). Négy labilis idegzetű párizsi barátnő története 13 és 18 éves koruk között, némi éles humorral és még több hisztériával – s mindezt televíziós módon, kényelmetlenül szűk közelképekben elővezetve.
Francia filmrendezőnők: a Minna Tannenbaum és Agnes Merlet Cápafiókákjának nem régi nemzetközi sikere csak jelezte, mennyi első- vagy második-filmes rendezőnőt bocsát ki a francia filmgyártás. Legutóbb Laetitia Masson, Marion Vernoux, Emilie Deleuze (idei cannes-i FIPRESCI-jutalmazott), Valérie Lemercier, akiktől sokat vártak vagy várnak. Jó hír, irigylendő adatok. Jut eszembe: hat-hét éve is így volt már, rajban röppentek az új párizsi rendezőnők, örömömet csak az halványítja, hogy az akkori ünnepelt neveket mára már mindenki végleg elfeledte.
Ez a számunkra furcsa cím (Férfiak és nők) egy halk, dokumentumízű kínai opusz, „kényesnek” mondott témával, az első (kisipari módon előállított, fél-illegálisan terjesztett) kínai homoszexuális-újság szerkesztőinek mindennapi életéről. A kópiát titokban hozták Locarnóba, címét a premier napjáig csak eredetiben közölték. A címet röhhenő kuncogással, a filmet végül nagy tapssal fogadta a publikum. Joggal kapta meg a FIPRESCI filmkritikusi díját: rendezője az eddig operatőrként ismert Liu Big Jian. „A pekingi férfivécék diszkrét bája” – élcelődtem előítéletes módon a vetítés első perceiben –, de a film csendesen szépjózan, nyugodt, „visszafogott” modorú, értelmes és igaznak hat.
Az érdekesebb filmek alkotói közül nem felejthetem ki a török filmgyártás új ünnepeltjét (Zeki Demirkubuz), aki két éve minden hazai díjat elnyert, és több európai fesztiválon feltűnést keltett Isztambul nyomornegyedeiben játszódó brutális filmjével. Brutalitás és filmnyelvi tehetség most is megütközött-összefonódott, de kiagyalt-kimódolt, erőszakolt fordulatai nekem „krimivé” gyengítették a Harmadik oldalt.
A versenyprogram legmívesebb, számomra legértékesebb filmje az orosz Valerij Ogorodnyikov Barakk című – Ezüst Leopárdot szerző – alkotása volt. A rendező negyedik filmje (évekig Németországban dolgozott operatőrként) 1953 nyarán játszódik valahol az Urálban, kitelepített, felügyelet alatt élő emberek között. Önéletrajzi indíttatású történet. Mozaikos történetelbeszélés jellemzi: összekapcsolódó sorsok, kiváló helyszín- és korrajz, lélektani és történelmi feszültség együtt. (Kicsit German, az Iván Lapsin idéződött fel bennem – mely épp itt, Locarnóban nyert díjat tizenkét éve.) A Barakk legrokonszenvesebb alakja egy német hadifogoly, aki orosz nőt vett feleségül. A filmnek saját világa van, s ne felejtsem a kitűnő operatőri munkát (Jurij Klimenko): jó ritmussal váltogatja, sőt keveri-ötvözi a fekete-fehér és színes képeket.
A legnagyobb közönségsikert Daniel Schmid Cannes-ban már bemutatott szatirikus komédiája, a Berezina, avagy Svájc utolsó napjai aratta. A svájci állam és a svájci élet abszurdumait profi filmcsinálási eszközökkel, bevált vígjátéki patronokkal, mégis ízlésesen, hatásosan „leplezi le”. Bonyodalmas intrikák után egy szép és rokonszenves orosz prostituáltat Svájc királynőjévé koronáznak. (Az egyik nagyobb szerepben a most is kiváló Darvas Iván fedezhető fel.) A Berezina rendezőjét, Daniel Schmidet „tiszteletbeli leopárddá” választották. Ez az egyenetlen színvonalú és viszonylag ritkán forgató rendező, Fassbinder egykori iskolatársa, aki következetes, méltányolandó életművet építve mára igazi „személyisége” a svájci filmnek, mindenképpen megérdemli a címet. Csak ne adtak volna, s ne adnának évente még más, tucatnyi „tiszteletbeli” leopárd-életműdíjat – most például Schmiddel együtt a rendezőként jelentéktelen Gérard Blainnek. Az aranyzuhatag és a díjazási kényszer, amely Japántól Iránig és Izlandig keresi a maga jutalmazottjait, nemzetközi önképzőkör-jelleget kölcsönöz a díjátadás ceremóniájának. Bár talán érthető is: előre kárpótol a velencei mozi-oroszlánok hamaros vad bődülésért, melynek hangzavarában közönség, szakma és kritika gyorsan elfeledkezik a rokonszenves és meleg hangulatú Locarno minden, de minden díjáról, eseményéről és valamennyi tiszteletbeli leopárdjáról…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/10 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4601 |
