Schubert Gusztáv
Ki gondolta volna a Disney-szirupon felnőtt nemzedékből, hogy a rajzfilm egyszer még az amerikai álom szabadszájú kritikusa lehet.
Kultúrharc folyik Amerikában. Az ilyesmi nem szokatlan arrafelé sem, a meglepő csak az, hogy a harcot rajzfilmfigurák vívják. A faragatlan Simpsonok az ennivalóan édes vagy emberfeletti Disney-menazséria ellen. Beavis és Butthead a Télapó és Hófehérke ellen. A South Park megátalkodott kisiskolásai a gumimacik ellen. Miss Piggy a Barbie-baba ellen. Ez utóbbi példa jelzi, a harc nem most kezdődött. A csúfak és koszosak (ha nem is gonoszak) lázadása a kiglancolt szépség ellen a Szezám utcával kezdődött több mint két évtizeddel ezelőtt. De az a sorozat még belül maradt az elfogadott tűréshatáron, nem spékelték négybetűs szavak, trágár és erőszakos jelenetek. Hősei (Kukalakó Oszkár, Rémszakács, Breki, Miss Röfi) inkább csak a külsejükkel tüntettek az uralkodó szépségeszmény, a szilikontökéletesség agysorvasztó uralma ellen, semmint tudatos lázadással. A szalonképtelen külső alatt érző szív dobogott. Matt Groening Simpson családja volt az első, amely minden porcikájában alatta maradt a nemzeti minimumnak. A tahó Homér Simpson és fiacskája, Bart, a springfieldi elemi iskola réme eleven cáfolata mindannak az eszménynek, amit a puritán atyák az amerikaiak elé tűztek. Lusták, falánkok, állhatatlanok, buták, tanulatlanok, faragatlanok, önzők. Hogyan lehettek akkor mégis példaképek, milliónyi amerikai tévénéző kedvencei, hogyan maradhatott a népszerűségi listák élén tíz évig egyhuzamban a Simpsons. Talán azért, mert egyetlen bűnben tökéletesen ártatlanok: nyoma sincs bennük az álszentségnek. Nem akarnak másnak látszani, mint amilyenek. „Felső-alsó-középosztálybeli” helyzetük formálta őket: büszkék a tahóságukra, „magamnak így is jó vagyok”. (Ha mégis eladja lelkét az ördögnek, nem hatalomért, mindentudásért, egy lekváros fánkért adja el, Homér számára a boldogság: Homér a négyzeten.) Boldogabb és kulturáltabb korokban ez bizony szerény vigasz lenne. Egy végnapjait élő, minden eresztékében széteső, működésképtelen kultúrában tisztességesebb attitűdnek látszik, mint a hipokrízis. A Simpsonokból (miként Tarantino gengsztereiből, Linklater henyéiből) a politikai korrektség álszentsége csinált hőst.
Ha az aranykorokban az erények gyakorlása teremti szabályokat, a hanyatló kultúra beéri az erények látszatával, etika helyett etikettel. Persze a tiszta erkölcs uralma is nyomasztó utópia, a zsarnokságnak mégiscsak enyhébb neme, mint amikor a hipokrízis igazgat. Az ugyanis – mint minden félig emésztett tudás –megfekszi a jellemet. A „politikai korrektség” szigorú kúrája több kárt okoz a beteg társadalomnak, mint a betegség. Nem új – az emberi természettel összhangban álló – ideált keres, hanem egy összeomlott értékrendet próbál mesterségesen, hatalmi eszközökkel életben tartani. Nagy kérdés, hogy Hollywood – mely kezdettől máig egy ideális, átadható, követhető erkölcsiség meglétére alapozta üzletpolitikáját – partner lesz-e ebben? Ha igen, betetőzi a konzervatív fordulatot, ha nem, divatot csinálhat a pusztulásból. Kulturális Armageddonnal ér fel mind a két eshetőség, mivel mindkettő szakít a kétkedéssel. Egyelőre úgy látszik csak a hülyeség mélyén csillog némi értelem, a lázadó firkák, a botrányos rajzfilmek a kétkedés utolsó mentsvárai. A Simpson családnak (a Beavis és Buttheadnek, King of the Hillnek, a South Parknak) ugyanis csak a hősei átlag-amerikaiak, alkotói nem, minden epizóddal a válság örvényébe ugranak fejest. A Simpsons epizódjaiban a hétköznapi, és nem az eszményi Amerikára látunk, és szerencsére a válaszok sem megnyugtatóak: a Simpson család pedagógiai csődköltemény. Nevelés és káosz, a kettőn egyforma nyomaték van, s talán ebben különbözik leginkább az újabb, és rajongóik szerint keményebb párdarabjaitól a Beavis és Buttheadtől vagy a South Parktól. A Simpsons ugyanis nemcsak regisztrálja a leépülést, Homér és Bart szorongatóan mulatságos felsüléseiben újra meg újra átélhetővé teszi, hogy az átlag-amerikai számára a magaskultúra meredekebb, mint a Himalája, az apokalipszisekre és vészhelyzetekre illetve szépekre és gazdagokra szakosodott tömegkultúra pedig még csak véletlenül sem készít föl a mindennapos családi és munkahelyi kataklizmákra. A bunkóság nem csak IQ dolga, van az úgy, hogy nincs kitalálva, mihez kezdjünk az életünkkel. Ilyenkor az ember maga buherálja otthon a saját kultúráját. Beavisnek és Buttheadnek már semmi se fáj, Homér Simpsonnak még sajog valami. A „Sör-fánk-tévé-bézból-lustálkodás minden mennyiségben” parancsolatán kívül még valami, ami ugyanolyan megnevezhetetlen és ugyanolyan súlyos, mint a montaigne-i „tudomisén”. Homér tanul és tanít. Legtöbbször a maga kárán. Próbálkozik, igyekszik. („Tartsd lenn a fejed, és a labdát figyeld. ... Hm. Tehát nem így kell. Akkor mozgasd a fejed és ne figyelj a labdára!”) Nagy pofára eséseivel nevelgeti gyerekeit. Ismerős. Valóságosabb mint Miki egér vagy a Superman. Igazi firka. Ecce Homér.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/10 28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4596 |
