Pápai Zsolt
A gyermeklelkületű pop-szürrealista (re)animátor mítoszokat boncol és meséket lékel, legendákat csapol és csavar, fúr, hogy aztán az operációk során nyert egyes darabokat új, meglepően egységes filmorganizmussá varrja össze.
Korunk hollywoodi rendezőjének nemcsak a mítoszgyártás lehet célja, hanem a mítosztalanítás is – mondjuk, tündérmesék formájában. „Miért harcolnánk egész életünkben mások álmaiért?” – hangzik el Tim Burton Ed Wood című filmjében az Orson Wellesnek tulajdonított költői kérdés. Burton sikerének egyik titka: rájött arra, és erről néhány producert is meggyőzött, hogy az amerikai néző Hollywoodtól nem csupán megszületésük után röviddel máris szavatosságukat vesztett mítoszokra és álompótlékokra, netán a Disney hozott anyagból sterilizált tündérmeséire vágyik, hanem hamisítatlan és „kortárs”, s nem utolsó sorban: szuggesztíven eredeti varázsmesékre is.
Életre kelt rajzok
Elsőre talányosnak tűnhet, hogy egy ennyire egyedi látásmódú alkotó miként tudott talpon maradni, mi több, sztárrendezővé válni Hollywoodban. Burton üzletembernek sem utolsó, és nem pusztán pénzügyi értelemben véve; a producerekkel alkotott, ritka képletű szimbiózisának lényege abban áll, hogy a filmjei cselekményét érintő változtatásokat hajlandó elfogadni, viszont – amolyan „ellentételezésképpen” – körömszakadtáig ragaszkodik az általa megálmodott képek vászonra viteléhez. Ebből egyenesen következik – és kritikusai rendre el is marasztalják ezért –, hogy munkái többségében a látvány előnyt élvez az elbeszéléssel szemben, s ez igaz akkor is, ha a képek ereje, a fantázia libikóka-játéka nagy mértékben kárpótol a dramaturgia esetlegességeiért. Burton nem értékeli túlságosan nagyra a maga történetvezetési képességeit, tisztán vizuális érzékenységű formálóereje okán a cselekményt képek, sőt beállítások sorozataként feltételezi. Jellemző módon legelső, alig ötperces skiccét leszámítva nem maga írja filmjei szcenáriumát, ugyanakkor minden produkciójában aktívan kiveszi részét a díszlet-, a látvány- és a jelmeztervező munkájából, emellett besegít a make-up megtervezésekor is. Teljes mértékben a magáénak vallja Hermann Warm, a Dr. Caligari egyik díszlettervezőjének sokat idézett kijelentését, miszerint „a filmképeknek megelevenedett rajzoknak kell lenniük”. Szkeccsek tucatjait készíti el a forgatás előtt, figurákat rajzol és hangulatokat fest, aprólékos precizitással veti papírra vízióit, amelyeket aztán – erre jutunk, ha összehasonlítjuk vázlatait a kész filmekkel – kísérteties professzionalizmussal bűvöl celluloidra.
Mindez nem jelenti azt, hogy a cselekmény érdektelen lenne számára, szó nincs arról, hogy válogatás nélkül rábólintana bármi projektre, amit felkínálnak neki. Burton Hollywood talán legszemélyesebb hangú alkotója, kizárólag akkor vállal el egy munkát, ha képes érzelmileg kötődni a figurákhoz vagy a témához. Filmjei java önéletrajzi motívumokkal sűrűn átszőtt mozi: a Vincent vagy az Ollókezű Edward főszereplője egyenesen a rendező alteregójának tekinthető, az Ed Woodban a címszereplő és Lugosi Béla kapcsolatának ábrázolásával Burton a maga és színészidolja, a „förtelmes” Dr. Phibesként és az Edgar Allen Poe műveiből készült moziadaptációk szereplőjeként híressé lett Vincent Price közötti barátságnak állított emléket. Még az egyébként legkevésbé szuverén munkájaként számon tartott két Batman sem hidegvérrel elkövetett, üres iparosmunka: Burton a kettős tudatú személyiségek, illetve a rejtezés-rejtőzködés gesztusa iránti intenzív érdeklődése okán vállalta el megrendezésüket.
Mesedramaturgia: Burton számára ez mindenekelőtt a „való világ” viszonyainak relativizálásával, illetve párhuzamosan létező univerzumok egymásba úsztatásával való örök játékot jelenti. Metódusa egyszerű: szétszed és összerak, erre hévül. Miként Frankenweenie című filmjének surbankó legénykéje, aki balesetben elhullott ebét reanimálja, toldozza össze újra, ő is szereti elemeire bontani a kész egészet, majd összeforrasztani a részleteket. Közben azok sorrendje megváltozik, és tótágast áll a világ. Burton Hollywood Frankenstein doktora, mítoszokat boncol és meséket lékel, legendákat csapol és csavar, fúr, hogy aztán az operációk során nyert egyes darabokat új organizmussá varrja össze. Az újra- vagy átértelmezés gesztussá érlelt elemi erejű vágya a szike, az animáció a cérna a művelethez: animációs megoldásokat rendszeresen beépít filmjeibe. Burton tagadja – vagy a zöld határon óvakodik át? –, hogy határvonal húzódna az élőszereplős játékfilm és az animáció között, végeredményben munkái mindegyike cartoon macabre, vagy másképpen, a mesedramaturgia végtelen lehetőségeivel eljátszó „élőszereplős animációs etűd”. Történetei, akár minden mese, két világ határának ütközőzónájában játszódnak: a riasztó és képtelen (ezért – Burton számára – hiteltelen, hamis) való és az ebből teleportáló (ezért hiteles) fantáziavilág közötti, kadáver-szerű alakok, szörnyek és kísértetek kompániájától népes, pókoktól, denevérektől, csontvázaktól lakott területen.
Hősei mesehősök, csupa „legkisebb fiú”. Nem kivétel a dokumentarista hitelességű, a „világ legrosszabb filmrendezőjé”-ről és maroknyi stábjáról szóló Ed Wood sem, melynek szereplői – rakás mézeskalács-huszár – talán a legvalószerűtlenebb alakok az egész életműben. E film záróképe különösen sokatmondó, akár Burton arc poeticájának is tekinthető. Egy zsúfolásig megtelt moziban a címszereplőt és kis csapatát látjuk ünnepelni Wood Plan 9 From Outer Space című filmjének premierjén. Szűnni nem akaró taps, a siker az egekig ér. A valóságban ez sohasem történt, történhetett meg. Burton e tündérmeséi véggel „jutalmazza” Woodnak bármily morbid és nevetséges, de állhatatos és kitartó ragaszkodását saját vízióihoz.
Suburbia-sokk
A Los Angeles egyik elővárosában, az amerikai suburbia archetípusának számító Burbankben született, a helyi temető és reptér szomszédságában nevelkedett Burton a „suburban horror” elől úgy igyekszik menekülni, a mindennapok unalmán azzal enyhít, hogy megszállottan rajzol (a ’90-es években két könyve jelent meg rajzaival: Karácsonyi lidércnyomás és A szegény kis osztrigafiú szomorú halála és más történetek) és örökösen moziban ül. „Mivel gyerekkoromban keveset olvastam, a szörnyfilmek voltak a tündérmeséim.” Kezdetben a horror- és szömyfilmek klasszikusaiért (Frankenstein, King Kong, A fekete lagúna szörnye), az ’50-es évek sci-fijeiért és a Godzilla-filmekért rajong, később a német expresszionizmusért, Felliniért, az Iszonyatot és A lakót készítő Polanskiért lelkesedik.
Munkái erről (is) szólnak, mozirajongásának emlékét őrzik. A Pee-Wee nagy kalandja a motoros banda-filmektől a road movie-n át a Godzilla-mozikig seregnyi, az ’50-es években született vagy akkor virágkorát élő filmes műfajra és zsánerre kacsint ki, az Ed Wood szellemidézés: a filmcsinálás iránti vakhű elkötelezettségről mesél, de a Támad a Mars! is elsősorban hommage a klasszikus sci-fihez, Burton egyik csodálva szeretett műfajához, s csak másodsorban paródia.
Burton egy percet nem tanulta iskolában a filmkészítést, a független filmezésről pedig jószerivel semmit sem tud: szerencséjére – vagy szerencsétlenségére? – már legelső filmes próbálkozásaira a fősodorban került sor. Igaz, eleinte a partvonalon: alighogy befejezi a középiskolát, a Disney hivatásos rajzolóként szerződteti, néhány év leforgása alatt azonban elege lesz a stúdió kínálta lehetőségekből, mely csakis a tökéletes uniformizálódás zsákutcáját jelentheti számára. Két nyitottabb szellemű és vállalkozó kedvű Disney-producertől kapott 60 ezer dollárból, egy kicsinyke stábbal elkészíti hát első saját, néhány perces, fekete-fehér kis remekét, mely mostanáig az egyetlen, teljes egészében animációs rendezése. A Vincent kulcs az egész életműhöz. Hőse egy zavart, kertvárosi környezetben tengődő, hétéves kisfiú, aki kedvenc horrorfilmjeinek világába képzeli magát, „rémtanyát szeretne, hol jókat borzonghat, kihalt folyosókon kínok közt bolyonghat”, s arról fantáziál, hogy ő maga Vincent Price. Burton verses formában írta meg a forgatókönyvet, narrátornak Price-t kérte fel.
Ez a téma – vergődés két világ között – Burton mindahány munkájában újra kopogtat. Változatok a szorongásra és a magányra. Filmjeinek középponti hősei önmaguk szellemeként bolyongó és környezetüktől satuba fogott, meg nem értett figurák, kétarcú létezéssel, „marginális” identitással. Ilyen a maga egyszerre szűk és egyszerre tágas álomvilágában lubickoló Pee-Wee (inkább afféle homunculus, mintsem hús-vér ember), ilyenek a Beetlejuice kísértetei és a keze helyén ollókat, késeket viselő félig ember-félig gép Edward (a Madárijesztő, a Bádogember és az Oroszlán klónja), ilyen a két Batman-film valamennyi főbb szereplője vagy a transzszexualitása okán két világ közt őrlődő Ed Wood. És ilyen Burton Washington Irving-elbeszélésből (Az Álmosvölgy legendája) forgatott legújabb filmjének főszereplője, Ichabod Crane is.
A Vincent kizárólag stoptrükk animációval készült. Burton már kora gyermekkorától vonzódik e technikához (szenvedélyének később egészestés játékfilmet szentel, amikor, Henry Selick rendezővel karöltve, ötletadóként és producerként elkészíti a Karácsonyi lidércnyomás című bábfilmet), de – Ray Harryhausen munkáitól inspirálva – leginkább a stoptrükk animációnak élőszereplős filmekben való felhasználása csábítja. Ugyanakkor, bár kedveli a speciális effektusokat, nem szereti a simára gyalult, perfekcionista megoldásokat, amikor az effektek a saját életüket kezdik élni, maguk alá temetve a mozit: „Mindig arra törekedtem, hogy filmjeimben a speciális effektusokat a nézők távolságtartással szemléljék, az volt a célom, hogy az effektek »sajtszagúak« legyenek...”
A Vincent képei – a torzított perspektíva, a díszletezés (ék alakú lépcsőfokok, hegyesszögben megdőlt falak) és a világítástechnika – a német expresszionizmus, különösen a Dr. Caligari hatását tükrözik. Caligari figurája a Batman második része Pingvinjének alakjában köszön majd vissza. A ’20-as évek német filmművészetének clair obscurje pedig ott van az Aladdin és a csodalámpa kockáin, a Beetlejuice sötét padlásszobájában játszódó szekvenciákban, az Ollókezű Edward kastélyjeleneteiben, a fekete-fehér nyersanyagra forgatott Ed Wood képein, vagy Gotham ólomszürke gólemvárosában. A Vincent zárlatában a főhős A holló utolsó két sorát szavalja. Ha Burtonről van szó, Poe megkerülhetetlen, ez nyilvánvaló. De nemcsak ő. Rendezőnket az angolszász irodalom legnagyobbjai ihlették meg: munkáiban egyaránt ott kísértenek Poe víziói, Bierce rémriportjainak és groteszkjeinek morbiditása vagy Lewis Carroll és Roald Dahl nonszensz humora – a sort hosszasan lehetne még folytatni, de a legjelentősebb hatás talán mégis a gyermekmeséké: Burton legkedvesebb szerzője, Dr. Seuss verses meséi hatására és stílusában kezdett hozzá a Vincent megírásához, feldolgozta az Ezeregyéjszaka Aladdinját, ázsiai színészekkel (tévé)-filmre vitte a Jancsi és Juliskát, a Frankenstein-történet századvégi, kertvárosi környezetbe helyezett adaptációjának (Ollókezű Edward) szüzséjébe pedig beleszőtte A Szép és a Szörnyeteg motívumait.
Pop-szürreál
Látni, Burton készséggel fordul ihletért a legkülönbözőbb forrásokhoz: merít az irodalom és mozi klasszikusaiból, felhasználja a popkultúra fétiseit, képregényeket filmesít meg, de – hiszen nemcsak a vitrinben, a lomtárban is szívesen kutakodik – nem idegen tőle, hogy rég elfeledett játékkártyák alapján kreáljon filmet. A pályáján új szakasz kezdetét jelző Támad a Mars! elkészítéséhez például egy a ’60-as évek elején, a hidegháború kulminálódása idején készített kártya-sorozat adta az indíttatást, a rendező a makulatúra kínálta alapötletre dolgozta rá mozi- és kultúrtörténeti utalások tömegét (a Támad a Mars! az inváziós sci-fik prototípusának, Byron Haskin Világok harca című munkájának motívumaitól kezdve egy sor más ’50-es évekbeli fantasztikus katasztrófafilmre – Robert Wise: Aznap, amikor a Föld megáll, Joseph M. Newman: A Föld-sziget, vagy Fred M. Wilcox: Tiltott bolygó – épít). A mindent démonizálni igyekvő kortárs mainstream mozival szemben a Támad a Mars! éppen attól emberközeli, hogy egy könnyed mozdulattal kiiktatja a klasszikus értelemben vett hősöket, illetve groteszk fénytörésben mutatja őket. Itt a démonok apró, röfögő, zöld emberkék, a hősök nélküli világban a Föld megmentése egy beszédhibás – foglalkozására nézve kőműves – kamaszra, egy süket nagymamára, egy kiszuperált nehézsúlyú bokszolóra és Tom Jones-ra marad.
Helyben vagyunk, Burton munkáinak egyik jellemző vonása a műfaj- és stíluskeverés, mely sajátos eklekticizmusba, mégis egységbe fogja filmjeit. A triviálisabb és az emelkedettebb témák összeturmixolására építő szituációteremtési kedv természetesen heterogén képi közeget kíván, véli a rendező. „Pop-szürrealizmus”, szokás emlegetni. Mi lenne ez? Burtonnel szólva – és Lautréamont-ot parafrazálva – minden, ami szép, mint Tom Jones és Godzilla véletlen találkozása a Las Vegas-i Luxor kaszinó piramisának parkolójában (Támad a Mars!)
A stílkeverés telitalálata a Pee-Wee nagy kalandja cselekményének orompontja, a történetet mozgásba hozó pillanata, mely egy banális szituációt – a hősnek ellopják a biciklijét – gyúr át drámaivá. Az alig fél perces jelenethez Danny Elfman, az alkotásban másfél évtizede Burton sziámi társa, Bernard Herrmann világát megidéző, a Psycho hegedűsikolyaira emlékeztető kísérőzenét írt. Mintha a fürdőszobában lennénk, nemcsak a zene, a képsorok szerkesztése is – gyors vágások, a másodperc tört részéig tartó, villanásnyi snittek – Hitchcockot idézi. A kolorit viszont más, fagylaltszín díszletek előtt egy kajánul vigyorgó bohóc szobra kacagja az eseményt! Bohóctréfába illő jelenet, horrorral tálalva: sírjak vagy nevessek, az élmény a szívet, a gyomrot egyként szorítja. A rendező szavaival: „Amit szeretnék elérni filmjeimmel: a fájdalom, a humor és a horror keverékét nyújtani.”
Gyermeklelkületűeknek való elegy, melyet a meseírók legnagyobbjai kevertek csomómentesre. Rémmesék gyermeklelkeknek. Talán ezért Tim Burton munkái kizárólag hithű rajongókat és harcos ellendrukkereket ismernek, középút nincs. Ha nyitott kérdés is, hogy a rendező valóban az ezredvég Amerikájának Grimmje vagy Andersene, avagy – mint egy angol kritikusa írta – „a korcs amerikai konzumkultúra Merchant-Ivoryja”, az vitathatatlan, hogy filmjei pisla fények napjaink rojtosra használt, sémákra járó Hollywoodjának éjszakájában. Tünde világok derengései a kút mélyén.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/10 20-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4593 |
