Beregi Tamás
George Lucas trilógiájában a múltba ásott le, hogy a jövőben alkossa meg Amerika nagy mítoszát.
Bár a Csillagok háborúja-trilógiát a filmtörténet science fictionként könyveli el, érdemes elgondolkodni azon, vajon nem illene-e jobban az első három epizódra a „futurisztikus tündérmese” titulus. Elvégre a sci-fi egyik legfontosabb kritériuma az, hogy a történetet – lett légyen az bármilyen kalandos – tudományos vagy áltudományos köntösbe burkolja megalkotója. George Lucas művének esetében a „science” fogalom használata azonban meglehetősen anakronisztikusán hangzik: igaz ugyan, hogy a szemünk előtt parádézó szupertechnika mögött igazi szupertudománynak kell lennie, a rendezőt azonban a legkevésbé sem izgatják a tudományos kérdések: magától értetődőnek tekinti, és ezzel „le is tudja” a hiperjövő hiperindusztralizmusát. Ez a csúcstechnika azonban paradox módon épp tudományfelettisége, megmagyarázatlansága miatt válik mágikussá: a tudomány a Csillagok háborúja esetében a mágia szolgálóleánya lesz.
Sci-fi vagy tündérmese?
A trilógia mitikus archetípusokból építkezik: felhasználja, de egyben futurizálja is azokat. A lézerkard: bűvös erejű Excalibur, minden fegyverek legnemesebbike, melyet csak pár kiválasztott kelthet életre. A Jedi lovagok: a Grál hősei, vagy szamurájok, felsőbbrendű, magasztos célok bajnokai. Obi-Wan Kenobi és Darth Vader: varázslók, a „fehér” és a „fekete” mágia ellentétes pólusának képviselői. A Császár: a Gonosz megtestesülése. Az Erő: titkos, misztikus tudás, mindent magába rejtő princípium. Az „Erő legyen veled” egyfajta felsőbbrendű lény áldását invokáló jelmondat. Yoda: a fizikailag törékeny, valójában azonban hatalmas mentális erővel rendelkező öreg, bölcs tanítómester megtestesülése. Jabba: mindent elnyelő, élősködő despota. A birodalmi lépegetők: ősi, tüzet lehelő kő és vasgigászok. A csillagközi ugrások: teleportációk. A Halálcsillag: maga a Pokol, melyet Cerberusok helyett radarok, gyilkos lézert kilövellő ágyúk védenek.
A trilógia történetére minden különösebb erőfeszítés nélkül rá lehet húzni a varázsmesék Propp által felállított narrációs sémáit (A mese morfológiája): Luke Skywalker a szüleit elvesztett, illetve otthoni környezetből kiszakadt nincstelen fiú, aki világot látni, szerencsét próbálni megy, s akinek odüpális konfliktusokkal jócskán megtűzdelt kalandjai több lépcsős beavatási rítusokon, egyre nehezebb erőpróbákon keresztül vezetnek a boldogság elnyeréséig.
A Csillagok háborúja trilógia hallatlan sikerének titka – persze a látványos technikai megvalósítás mellett – épp a futurisztikus köntösbe bújtatott, onnan mégis kikandikáló, pazarul bőbeszédű meseszerűségben keresendő. A legendák nélkül felnőtt Amerika mindig paranoiásán kereste és gyártotta nagy nemzeti meséit, a western azonban nem volt képes feledtetni az országgal, hogy igazi népmeséje sosem volt. George Lucas filmjével valami ilyesmit adott Amerikának: a múltba ásott le azért, hogy aztán a jövőben alkossa meg nagy mítoszát.
A tér bűvölete
Mel Brooks paródiájának, az Ürgolyhók-nak az elején felbukkan egy alsó kameraállásból „felvett” birodalmi cirkáló, és, akár csak a Csillagok háborúja nyitójelenetében, lassan siklani kezd a messzeség felé. Hiába várnánk azonban a hajó végét, az egyre csak nyúlik, nyúlik, mint holmiféle galaktikus tészta, és úgy tűnik, többé sosem fogjuk már megpillantani a fehéren ragyogó tűzet okádó csöveket. Brooks nem véletlenül választotta ezt a jelenetet paródiája nyitányául: a filmtörténetben egyetlen fantasztikus film sem aknázta ki olyan látványosan és hatásosan a térmélység, a száguldás, végtelen bűverejét, mint a Csillagok háborúja. A mozik igazi óriás-szimulátorokká váltak, a nézőnek olyan élménye volt, mintha együtt száguldana a vadászgépek pilótáival, együtt kerülgetné velük a záporzó meteorokat, mintha a galaxisok magukba szippantanák őt. A mai mozinéző számára persze már nem hatnak az újdonság erejével ezek a fajta élmények, a hetvenes évek végének galaktikus űrhajó-hangoktól hangos mozijaiban azonban igazi csoda történt: a tér kozmikus mélységével hipnotizálta a nézőket. A trilógia térélményének másik nagy varázsa a véletlenből, kiszámíthatatlanságból ered. Tolkien A Gyűrűk Ura című regénye óta kevés XX. századi populáris mű aknázta ki annyira látványosan az utazásból, az ismeretlen tér felfedezéséből eredő izgalmak erejét, mint a Csillagok háborúja. A kalandorok háta mögött ólálkodó titkok – lett légyenek azok a csillagos végtelenből előbukkanó, felbőszült meteorok, a rejtőzködő hősöket hirtelen megmozduló falaikkal összepréselni vágyó kamrák, álkapcsukkal az elszáguldó űrhajó után kapó óriás-férgek, hóbuckák között, mocsarak és erdők mélyén lakó lények – csak arra várnak, mikor lephetik, ijeszthetik meg a feléjük sodródó idegent.
A Csillagok háborúja tere titkokkal teli elvarázsolt kastéllyá vált, ahol a tekintetével mozivászon-labirintusokban bolyongó nézőt minden pillanatban új meglepetések érték.
George Lucas nem kevesebbet tett, mint felfedezte a tér bűvöletét a fantasztikus filmek számára.
Feléleszthetők-e a mítoszok?
Ülök a mozivászon előtt, tekintetem fátyolos gyermekkorom nagy meséjének feltorlódó emlékeitől. A Baljós árnyakat nézem, és próbálom elhinni, hogy lelkesedésem az új epizódnak szól, nem pedig a trilógia emlékének. Figyelem az autóversenyt a kietlen sziklaszurdokokban, nézem a pompázatos űrcsatákat, a mesterien koreografált lézerkard-párbajokat, hallójárataimban ott dübörögnek a Dolby Surround technika minden eddigi vívmányát megszégyenítő hang-effektek, igen, igen, ujjongok, nagyszerű ez az új epizód, jobb már nem is lehetne.
De aztán mégiscsak rá kell jönnöm, hogy csak áltatom magam. Hogy valami nincs rendjén a Baljós árnyakkal...
A Csillagok háborúja végül is mégiscsak a hetvenes-nyolcvanas évek nagy mítosza volt, és bár emlékét a könyvek, számítógépes játékok, a fényesebbnél fényesebbre csiszolt felújítások azóta is frissen tartották, ezek már nem tudtak sokat hozzátenni a trilógiához. A Csillagok háborúja akkor és ott hatott, és hathatott csak igazán. Ezen pedig egy új film-epizód sem változtathat: története akarva-akaratlanul klisékből fog építkezni, és utalások rendszerévé bomlik, látványvilága pedig nem lesz több egyszerű technikai brillírozásnál. Hatni fog ugyan a nézőre, de ámulatba már nem ejti, el nem varázsolja, hiszen a kilencvenes évek moziközönségéből kiveszett a húsz évvel ezelőtti generáció naiv rácsodálkozási képessége. A hetvenes-nyolcvanas évek sci-fi rajongója még lelkes volt és hiszékeny. Az ezredfordulóé szkeptikus lett, és rafinált.
A Baljós árnyak számomra valahogyan arról szólt, hogy a mítoszok – lett légyenek azok bármilyen fiatalok is – nem éleszthetők újjá.
És, hogy új epizódok már nem készülhetnek hozzájuk. Legfeljebb csak lábjegyzetek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4572 |
