Karátson Gábor
Volt a festészet, trecento, reneszánsz, barokk, és akkor azt mondta az ördög, ilyet én is tudok, és föltalálta a mozit.
1.
Ha jól emlékszem, a József és testvéreiben hangzik el ez a kis mese:
Amikor Isten megteremtette a méhet, a Sátán azt mondta, „Ilyet én is tudok”; és megteremtette a legyet.
Nem mintha én is akartam volna mondani most valami rosszat a Sátánra vagy a légyre (különben is, sem így, sem úgy nincsenek ugyanabban a súlycsoportban); az egyenesvonalú fejlődést szeretném jellemezni ezzel a tanmesével.
(Egyenesvonalú, igen, de nem egyenletes; hisz' egyre „gyorsabban” futunk ebben az egyenesben.)
Ahogy megyünk valamiben tovább, az mindjárt elveszíti önmagát. (Ha valami egyszer már „valamilyen” volt, ugyanazon irányban tovább haladva ugyanaz már nem „ugyanaz” lesz.) Ezért áll oly közel ahhoz a találgatás (hogy lesz, mint lesz, „mit hoz a jövő”), hogy gonosz dolog legyen; mert ha igaz is, hogy egyre inkább az általunk (?) kitalált mechanizmusok puszta tárgyaként viselkedünk, többé-kevésbé hogy scifiszerűen prognosztizálhatók vagyunk, valamennyire azért még mindig mi csináljuk, amit csinálunk.
Nézzük csak meg a Leonardo da Vinci tanítványait és követőit, valósággal megcsúfolják mesterüket, mennyire nem értik mélységes líraiságát a tudományos szerkesztésen belül, s hogy nem egyszer kínos fancsaliságba esnek, amikor viszont lirizálni akarnak.
Míg másfelől a Rembrandt van Rijn tanítványai többnyire méltók mesterükhöz, olykor a legjobb Rembrandt-képek némelyikét hozva létre (amiről érdemes lett volna talán elgondolkodni, midőn a nagy művészettörténész-támadáskor annyi festményét elvették tőle, amik közt olyan remekművek akadnak, mint az Aranysisakos férfi vagy a Dániel látomása). – Lehet, hogy ez a mesterek pedagógiája közti különbségnek tulajdonítható: „Szeressétek a természetet és olvassátok a Bibliát, ennyi az egész”, mondogatta Rembrandt, állítólag, tanítványainak.
Ettől még Rembrandt nem volt persze „nagyobb”.
Lehet, hogy a folytatás teológiájának van szabálya (mert az, hogy mi lesz a lélekkel, mégiscsak teológiai kérdés [és a természet ügye, hogy Rembrandtnál maradjunk]); azonban, ha van, hát kifinomult, a részletekbe menő figyelemmel kellene megtalálnunk.
2.
A mozgókép talán nem is büntetésként lett föltalálva, a festészet ellen (bár valamiért csak-csak eszünkbe jutott a büntetés szó), de annyi bizonyos, hogy mélyen ülő ütésként, érzékeny pontján találta el.
Azt persze látjuk, folytatható a régi, szent festészet sem volt, a trecentónak is csak úgy magától egyszer vége szakadt. S azzal a festészet (mármint az európai) elindult a „tőlünk független valóság” fölfedezésének útján (a kínaiból, például, a mozgókép soha ki nem bontakozott volna: a kínaiak, ha valaha föltalálják a filmet, valami egészen más lett volna abból, mint ahogy náluk a puskapor-találmány végül a tűzijáték felé kanyarodott el). Amiből ugyan csak sorozatos újra-választásokkal lett mozi, újra meg újra meghatározott világnézet-váltásokkal, abból, hogy az embert és a tájat kívülről szemlélt figurának és terepnek lássuk, amire nemhogy a trecento, de még Rembrandt sem volt hajlandó, a legkevésbé sem (hogy feszületek vagy szélmalmok vannak egy festményen, távolról sem jelenti egyúttal azt is, hogy kívülről volnának látva): fokozatosan csúsztunk csak bele az egyetlen egyenes mentén való fejlődésbe, amely azonban mégis, mintha oda lett volna készítve nekünk; mint valami csúszda, eleinte.
Durván szólva, a mozgás ábrázolása és a pszichologizmus akkor kezdődik el a moziban, amikor a festészetben véget ér. A pszichologizmus és a mozgás ábrázolásának kérdése súlyos örökségként ült a festészeten, és ezt most, látszólag, magára vállalta a film; ami legkevésbé sem jelenti azt, hogy a festészet, „egy lényegétől idegen tehertételtől szabadulva”, végre „méltóbb föladatok felé” fordulhatott volna. A festészet, kínjában, azt se tudta, mit csináljon!
A mozi viszont, ha legjobb alkotásait nézzük, jó ideig egy burkolt ígéret képében mutatkozott. Az a burkolt, gyönyörű ígéret, fekete-fehérben, poétikus fényárnyék-játékokkal biztatott, hogy a lélek képes lesz arra, hogy alkalmas arra, egyenest arra való, átjárni önmagával a félig már technicizált, félig természetnek még meghagyott „külvilágot”. Hogy most ez áll előttünk, most ez következik, s hogy ennek művészete éppen a film: nemcsak ezt megmutatni, hanem, bizonyos értelemben, létrehozni ezt a közeget!
Olyan közeg lesz az, amelynek stílusa mindannak megfelel, ami csak volt, van és lesz.
Annak a metaforája volt a mozi, hogy a lélek extázis nélkül is ki tudja tölteni Ég-Föld közét: intézményesített extázis, állami és magán. Amerikai álom, szovjet álom, német álom, olasz álom, angol álom: demokratikus, fasiszta, náci, bolsevik, néha még szürrealista is. De mindenképpen nemzeti álom, nemzetek álma, álmai; miközben – bár nem ezt a sorsot érdemelte – az akkori, viszonylag „primitív” technika mellett is óhatatlanul csúszott, egyre csúszott az egész a Nagy Nivellálódás felé.
(A primitívek – nevezték így a trecento nagy mestereit is, a régi flamandokat, akikért később, már a bonyolultabb „eszközök” idejében, nagy, magányos festők lelkesedtek: folyton ott látjuk, utólag, az ördögöt meg a Sátánt, akik nemcsak hogy „ilyet” szintén tudnak, de sokkal jobban is tudják csinálni. Ott, az „is”-nél teszik be lábukat az ajtón.)
Csúsztunk hát tovább, föl- vagy lefelé, s ez nem is lehetett másként, ha egyszer egy kívülről adott világban hittünk. („Vigyázz, mert úgy maradsz”, volt valamikor ez a mondás, de mi nem vigyáztunk, s úgy maradtunk, világként.) Ennek a hitnek a metaforája volt a film. Adva volt a világkép s adva belőle a technika: az egyenesvonalú fejlődésbe (pedig akkortájt álmodtuk a legszebbeket, álmodtunk Fellinit, Bergmant, Buñuelt) a hittel és a technikával egyszercsak beleszorultunk. (Előbb a csúszda, aztán a megszorultság.) Most persze már mindenki látja, hogy itt az ördög... Valami, látszólag, egyre gyorsabban halad előre, de muszáj volt idézőjelbe tenni a szót, mert nincsen már közeg, miben haladnia, és ezért igazából egyhelyben vesztegel. (Repülőgépen érezni ezt nagyon hogy nincs már sebesség, egyhelyben állunk; ha lezuhan a gép, földnek ütközik, akkor már persze van olyasvalami megint; de egyébként a légi utazás, oly közeli rokona a filmnek – s már nem a mozinak, mert mozi sincs már – a pontszerű lét maga.)
3.
Volt a festészet, trecento, reneszánsz, barokk, és akkor azt mondta az ördög (nem még a Sátán), ilyet én is tudok, és föltalálta a mozit (már bocsánat, nem mind rosszak az ördög találmányai, ily gondolattal a túlvilági-evilági esztétika nem tudna mit kezdeni), miközben, csak úgy balkézről, mintha mellesleg (ez kit érdekel már) a festészetet is magának megszerezte.
S máris az ő kezében volt a láthatóság egész tartománya.
Mozgásnak (térnek és időnek) a személyhez való viszonyával ő végképp nem tudott mit kezdeni.
S már itt is van a Sátán.
A kérdés fönntartása helyett bevezette a televíziót, a videót, a „virtuális valóságot” (milyen jó fogalom).
A „természetrombolás”, mely minden mozgások terét, a tájat, megszüntette s még egyre szünteti, a „tőlünk függetlenül létező” valóság gondolatának a metaforája, practical joke; a kérdés mindig az volt, miféle mozgás a mozgás (mondjuk: hurokpályán futó): az egyenesvonalú haladás meghirdetése, a pontszerű lét bevezetése a válasz megtagadását jelenti, és ez félelmetes.
Ezzel egyidejűleg (most már, mondom, a Sátán) visszaszívta a burkolt, fekete-fehér (és néha, például Tarkovszkijjal, a színes filmbe is átszövődő) ígéretét, jó marháknak állítva be mindazokat, kik ilyesmiben valaha hittek; igaza volt, tehette, ők tudják, mit csinálnak, és mindent ők csináltak.
4.
Most a mozira mondja, ilyet én is tudok; csak tovább kell tolni, egyre kijjebb, a technikai megvalósíthatóság határait, föltalálni a kristálygömb akárhány persziflázsát (mindig lehet még újabb és több), szerinte az még mindig „ugyanaz” lesz. (Vagy nem „ugyanaz” már, fütyül ő már az „ugyanaz”-ra.) Ez már nem a lélegző, hús-vér nárcizmus világa, ez a mechanikus nárcizmus világa: önnéző struktúra. Ezen az egyenesen hol határozza meg önmagát a „jövő” filmje, egyremegy; az a metafora már mindig, mindenütt a nélkülünk való önnézés metaforája.
A Sátán is, az ördög is nagy kópé, ravaszdi mind a kettő: hagytak nekünk még egy dobást! Persze a markukba nevetnek, ezt a mutatványt már úgysem tudja senki sem végrehajtani. Amit ők kitaláltak, a természet is azt akarja, csak éppen mégsem „azt”. Nem kell, okvetlenül, műalkotásnak lennie. Akármi lesz is, „mozi” lesz. Most kéne szavukon fogni őket, eszességükben is, a természet öntükrözésében is; de lóugrás szerint előre-oldalt ugrani, ki az ő bűvkörükből. A jövendő művész, ha lesz, majd azt mondja nekik:
– Ilyet én is tudok.
Most ő venné ki kezükből, amit ők csináltak. Kitépve a dolgot az egyetlen egyenesből, átfordítaná valami egészen másba.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4570 |
