Varró Attila
Tarantino nevét a Huzatos ágyak bukása óta nem illett szóbahozni. A 2016-os Dry Shave (nálunk A feka borotvája) Harlem közellenségévé tette. Jeanne D'Arc-ja sistergős cáfolat: a papa még mindig multikulti lázadó.
– Önt a közvélemény beskatulyázhatatlan alkotónak tartja, aki állandóan új meglepetéseket tartogat hálás rajongótábora és a nagyközönség számára.
– Ugyan már, ez is csak egy sztereotípia a sok közül: a minden művében megújuló filmrendező kliséje. Ostobaság. Ha figyelmesen megnézik a munkáimat, jól látható, hogy – félresikerült Sirály-adaptációmat kivéve – többé-kevésbé mindig ugyanazt az egy filmet forgatom le. Ott van például a Jeanne & Gilles: tudtommal egyetlen kritikus sem figyelt fel arra, hogy valójában ön-remake – a tizenhét évvel korábbi Jackie Brown újra-feldolgozása, középkori környezetben. Minden megvan benne: a férfiak játékszabályait ellenük fordító, céltudatos főhősnő, a viszonzatlan szerelmébe passzívan belenyugvó harcostárs, és a Nagy Balhé, ami a lányból sztárt csinált, a pasasból pedig szenvedő vesztest. Na persze Orleans ostromát nem vehettem fel egy bevásárlóközpontban, de a díszletek mit sem változtatnak a lényegen. Vegyük a nyitójelenetet: ott őrjöng egy dögös feka csaj kopaszra borotválva a máglyán, a mátrixmagazinok meg jönnek nekem „a faji előítéletek történelmi távlatba helyezésével”. Baromság. Tudom, milyen súlyossá vált a helyzet, személyesen éltem át a márciusi 400 YEAR gettólázadást San Angelesben, de mikor a jelenetet forgattam, végig csak az járt az eszemben: „Pam Grier oltári jól mutatna ezen a farakáson!”
– Az Ön Szent Johannája valóban gyökeresen eltér a megszokott képtől.
– A filmtörténetben nincs két egyforma Jeanne D'Arc – nézze meg, mekkora különbség van Bresson és Besson nőalakja között. Hát több, mint egy betű, annyi szent... Milla Johannája vérbeli feminista volt, pont amilyennek én is elképzelem; rámenős, impulzív bestia, nem pedig olyan vértelen, androgün szellemlény, mint Jean Seberg, vagy az az amatőr színésznő a Jeanne D'Arc perében. Manapság hódít az ivartalanság, nézze meg a frizurákat, az öltözködést, meg ott az a sok mell-eltávolító műtét... Látta az aSEXet?
– Még nem, a tengerentúlon csak októberben mutatják be.
– Halálbüntetést érdemelne az a japán kölyök, nem Arany Pálmát... Szóval hiába az aktuális trend, nekem fontos volt Jeanne provokatív nőiessége, még akkor is, ha Gilles de Reis-t éppen a lányban lakozó férfi igézte meg. Sokat vitatkoztunk erről Leo-val (Elmore Leonard, a Jeanne & Gilles társ-forgatókönyvírója – a szerk. megjegyzése), aki az eredeti Tournier-regényt először a kezembe adta. Szerinte Jeanne eltúlzott női vonzereje megfosztja Gilles-t a későbbi pederaszta gyilkosságok motivációjától, mivel a férfi valamennyi áldozatában a fiús külsejű, ártatlan Johannát szodomizálta. Szerintem viszont az anális szex hatalmi jelkép, az erőfölény érzékeltetése, akár a Ponyvaregény alagsori jelenetében, vagy a Gyilkos túrában; a csalódott Gilles kapitány rémtettei révén uralkodni próbált egy kaotikus, istennélküli világban, amelyet kastélya és környező birtokai jelentettek számára. Olyan lett, mint Marcellus, vagy a Negyven korbácsütés börtönigazgatója. Emlékszik még az aranyórájára?
– Igen, de csak, mint a filmjében hemzsegő szándékos anakronizmusok egyikére...
– Ugyanazt az órát használtam, amit annak idején Christopher Walken átadott az ifjú Butchnak a Ponyvaregényben. Tudja, amit évekig a végbelében rejteget, nehogy a sárgák elkobozzák.
– A többi oda nem illő tárgy is ilyen közvetlen jelentéssel bírt?
– Egyáltalán nem. Inkább egyfajta szembeszegülésnek szántam őket. Az utóbbi néhány évtized korhűség-mániája teljesen elviselhetetlenné tette számomra a történelmi filmeket. Gyerekkorom óta érdekel a történelem, ez a tárgy kötött le egyedül az iskolában, de sohasem a régmúlt idők patinája vonzott. A történetek, a figurák érdekeltek, hogy mit miért csináltak – nem az, hogy mikor és hogyan. Az a fajta dokumentarista pontosság, amit a szobatudósok elvárnak egy középkori filmtől, a virtuális oktatás elterjedése óta kiment a divatból. Elég egy gimnáziumi datalink és máris a szobámba varázsolhatom az azincourt-i csata pontosan rekonstruált cyber-változatát, stratégiai játék formájában, vagy előadásként Laurence Olivier kísérőszövegével. A történelmi filmek egyetlen fegyvere az egyéni képzelet maradt. Ezt jelképezi a diktafon a boszorkányper során, az Oxydo napszemüvegek, vagy a félautomata TEC-9-es Gilles de Reis kezében... Apropó anakronizmus; megfigyelte, hogy a Jeanne & Gilles óta megint kezdik elővenni a jó öreg Shakespeare-darabok modernizált újrafeldolgozásait? Macbeth, mint a MegaCoke-konszern feje, Prospero CD-ROM-jai, Hamlet a Holdon... Nincs új a Nap alatt, mint tudjuk.
– Ezek szerint az utóbbi hónapokban nagy hírveréssel beharangozott fílmtervéhez sem az újdonság varázsa, a szokatlan kihívás vonzotta. Milyen megfontolásból vállalta el a Csillagok háborúja-sorozat befejező epizódjának megrendezését?
– Számomra éppen elég volt, hogy George Lucas felkért rá. Abba a generációba tartozom, amelyik az első trilógián nőtt fel. Akkoriban akár szeretted, akár nem, a kamaszkorod valahogy óhatatlanul a Csillagok háborúja bűvkörében telt el. Új mítoszt adott, friss viszonyítási pontokat teremtett a korszak illúziótlan, lábszagú mindennapjaiban. Lehet, hogy szánalmas pótszer volt, de több ismerősöm választotta, mint a marijuanat. Szerintem éppen ezért nem lett olyan hatalmas siker a második nekifutásból: az ezredfordulón piszkosul eltérő korszellem uralkodott. Általános világvége-hangulat, kényelmetlen szembesülések a riasztó valósággal: tíz esztendős életkor felett az emberek szinte kötelességszerűen emeltek bálványt a pesszimizmusnak. Manapság mindenki imádja a Baljós árnyakat – 1999-es bemutatója idején valamennyi épeszű néző gyerekfilmnek tartotta.
– Mennyiben változott meg Ön szerint azóta a helyzet?
– A valóság százszor riasztóbb, mint két évtizede. Tényleg minden okunk megvan a borúlátásra – újabb húsz év és a Föld teljesen alkalmatlanná válik az emberi életre. Néhány személyes, mesterségesen fenntartott ökoszisztémák önkéntes rabságában élünk, kitalált világokkal áltatjuk magunkat, miközben a fél karunk odaadnánk néhány pillanat valódi ízért, fényért, illatért. A világűr az utolsó esélyt jelenti számunkra, de egyre nyilvánvalóbb, hogy kifutunk az időből. Nyisson csak fel egy tele-ablakot – soha ennyi Mars-film nem készült, mint most, a 2000-es évet is beleértve.
– Állítólag az Új remény is egy Mars-történetből vette az alapötletét.
– Igen, Burroughs John Carter-sorozatából, és Campbell Ezerarcú hőséből. Csupa fantasy, semmi science fiction. Színtiszta mese, mint azok a százéves Flash Gordon és Buck Rogers-filmek. A mi Új reményünk a Mars, minden űropera ezt a naiv idealizmust sulykolja a nézőkbe. Nekem a Csillagok háborúját 2019-ben megcsinálni éppen olyan, mintha spagetti-westernt forgathattam volna Kolombusz idejében. Az emberiség egy új földrész után vágyakozik, egy kimeríthetetlen kincsestár után, ahol tiszta lappal kezdhet mindent, én meg a képükbe vágok egy Volt egyszer egy Vadnyugatot, vagy egy Vad bandát, hogy döbbenjenek már rá: a következő világot is ugyanúgy el fogják cseszni, mint a mostanit.
– Nem ütközik ez a szemlélet a George Lucas által megteremtett Csillagok háborúja-koncepcióval?
– Annikor George először beszélt velem a befejező epizódról, én elég kegyetlenül megmondtam a véleményemet a legutóbbi két filmről, és legnagyobb meglepetésemre sok mindenben egyetértettünk. A nézőknek soha nem volt még ekkora szükségük tündérmesékre, ugyanakkor egy kicsit több életszagot várnak el ebben az általános virtualizálódásban. A Csillagok háborúja indulásakor még hiteles karakterekkel és valósághű párbeszédekkel rendelkezett – gondoljon csak Han Solo figurájára, aki örökös szkepticizmusával és szarkasztikus humorával kilógott a mitikus hősök; a hercegnők, Jedi-lovagok, űrguruk közül. A hanyatlás A Jedi visszatérrel kezdődött, de a Baljós árnyaknál már mindenki számára nyilvánvalóvá váltak az intő jelek. Kellett egy jó forgatókönyv, amelyik egyéni ízt ad a kifáradt kliséknek, és megkülönbözteti Lucas sorozatát a Wing Commander vagy Battletech-féle űreposzoktól. Sok elképzelést megtárgyaltunk George-dzsal, és jó néhányat kicenzúrázott a leendő forgatókönyvből, de a szemléletmódom ellen nem volt kifogása.
– Mondana néhány példát?
– Nem szívesen beszélek elvetélt ötletekről. Bár tisztában voltam vele, hogy a Csillagok háborúja teljes egészében George Lucas zöld legelője, és minden darabkájához személyes kötődés fűzi, a legtöbb javaslatát ésszerűnek tartottam és nem holmi személye iránt érzett tisztelet miatt fogadtam el. Luke Skywalker és Leia hercegnő közös gyermekének ötletét például utólag már magam is enyhe túlzásnak tartom, bár a történet szempontjából – az örökletes Jedi-tulajdonságok genetikai egyesítése egy mesterséges megtermékenyítést nem ismerő világegyetemben – továbbra is logikus és elképzelhető alternatívának tűnik számomra.
– A forgatókönyvön kívül sikerült-e egyéb saját elképzelést is belevinni a záró-epizódba? Mennyit tart meg az eddigi látványvilágból?
– A film design-ját nagyrészt még mindig George határozza meg. Most lesz hetvenöt éves, de mindent keményen kézben tart: jóváhagyja a terveket, tárgyal a látványtervezőkkel, és nagyon-nagyon alaposan ügyel arra, nehogy valami idő előtt kiszivárogjon. Én sem árulhatok el sokat a filmről.
– Igazak-e a klónozott szereplőkről kiszivárgott hírek?
– Az utóbbi hónapok média-hadjárata után már elég értelmetlen lenne tagadni őket. A befejező epizód minden bizonnyal az első olyan filmalkotás lesz, amelyben az idegen lények – természetesen az emberi figurák kivételével – nem a jó öreg digitális technika segítségével utólag kerülnek a leforgatott jelenetekbe, hanem valóban részt vesznek bennük. Egy BioTech-kel kötött megállapodás értelmében a teherhordó állatok, az Endor és a Concord Dawn faunája, valamint a kisebb ragadozók mesterséges úton, génmanipulációval előállított klónok lesznek. A genetikai konszern szupertitkos ausztráliai farmján másfél éve neveli ezeket a külön a Lucasfilm számára előállított élőlényeket, amelyek közül néhány állítólag a Mezőgazdálkodási Tanács érdeklődését is felkeltette, sőt még a sorozatgyártás sem elképzelhetetlen...
– Nem tartattól, hogy a mutánsok megnehezítik majd a forgatást?
– Őszintén szólva én ragaszkodtam hozzájuk a legjobban. Egyrészt mindig szerettem a színészekkel dolgozni – ez a filmkészítési folyamat általam leginkább kedvelt része. Másrészt a BioTech genetikai úton előállított állatainál az alapvető formai követelmények mellett fontosak voltak a kezelhetőség és az intelligencia szempontjai is. Valószínűleg egyszerűbb lesz Samuel L. Jacksonnak előjátszani, mint néhány dagobah-i hátasgyíknak, de jelenlétük a hús-vér színészek számára is megkönnyíti majd a forgatást: nem kell zöld hátterek előtt ugrálniuk és nem létező lényekhez beszélniük. A másik szempont a már említett életszag volt, aminek nemcsak a forgatáskor, de a vetítéskor is érződnie kell. Bármilyen tökéletesen dolgoznak a digitális látványtervezők, a néző tudja, hogy a képernyőn mennyi a valóság és mennyi a számítógépes technika. Nyolclábú borjú nem létezik, következésképpen a filmben is csak kompjuter-animáció. Az utóbbi negyedszázadban kialakult egyfajta konszenzus a rendező és a néző között, amelynek értelmében a látványvilág értékét a digitális kép-manipulálás mértéke határozza meg. Sok alkotó szinte törvényként tiszteli ezt a megállapodást; még olyan effektusokat is számítógépekkel oldat meg, amelyeket a valóságban olcsóbb és egyszerűbb lenne.
– Mit gondol, követni fogják ezek a rendezők a Csillagok háborúja példáját?
– A nyitottabb szemléletű új generáció minden valószínűség szerint igen, bár jelenleg még csillagászati összegekbe kerül. Gondoljon bele: egyetlen hús-vér ewok ára az összes digitális trükköt fedezné. Az idősebb rendezők, akik a számítógépes technológia aranykorának köszönhették legnagyobb sikereiket, biztosan idegenkednek majd a klónoktól, de hát ez érthető. Néhány hete jelen lehettem az idei Griffith-életműdíj átadásánál, amelyet a hét Oscar-díjas Spielberg vett át. Az ünnepség tetőpontján elsötétült a terem, és a szervezők levetítettek néhány percnyi musztert az éppen készülő Jurassic Park-remake-ből, amelyet a Dreamworks – az idős mester tudtán kívül – a BioTechnél klónozott dinoszauruszokkal forgat. Az addig tolószékében bóbiskoló Spielberg fél perc után könnyekben tört ki, és azt ismételgette, miközben kitolták a színpadról: „Hagyják abba, ez nem az én filmem... Ez nem az én filmem...”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4564 |
