Sipos Júlia
Mit rejt a jövő? Jobb nem is beszélni róla. – Galántai Zoltán számítástechnikai szakértő, Lukovich Tamás urbanista és Fehér Márta filozófus tudományos rémálmai.
Az egycentes chip
– Ön annak a területnek a szakértője, amely a leglátványosabban fejlődik, ez a számítástechnika. Mit jósol a következő 20 évre?
Galántai Zoltán: 20 évre jósolni már messze túl van azon, amit tudománynak nevezhetünk. Hozzávetőleges pontossággal 5 évre lehet valamit mondani arról, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok. Egy biztos: 2020-ban a számítástechnikáé lesz a főszerep az életünkben. Gordon Moore, a világ legnagyobb mikroprocesszort gyártó cége, az INTEL társalapítója mondta ki 1962-ben, hogy a számítógép-kapacitás évenként megduplázódik, az ár változatlan marad. Most 18 hónaponként duplázódik meg a számítógépek kapacitása, 2009-re 30 hónaponként és 2020-ban elérjük, hogy fizikailag lehetetlen lesz folytatni ezt a technológiát.
– Ezek szerint létezik fizikai határa a technológiai fejlődésnek?
– Igen. Gondoljon arra, hogy nem lehet 200 méternél hosszabb fahajót építeni, mert egyszerűen összeomlik saját súlya alatt. Hasonlóképpen: van olyan méretű mikroprocesszor, aminél kisebbet nem lehet gyártani. De az előző példánál maradva, ha nem lehet 200 méternél hosszabb fahajót építeni, akkor építünk vashajót. Ha nem lehet ilyen kicsi chipet csinálni – akkor majd máshogy oldjuk meg a problémákat... Ne feledjük, hogy a világ 80 százalékának nincsen számítógépe – az új számítógépet vevők 80 százalékának viszont már van. Tehát a gyártók nemcsak a kapacitást növelik, hanem megpróbálják lenyomni az árakat. Magyarországon, ahol több tv-készülék van, mint ahány lakás – csak 500 ezer számítógépet találunk...
– Tehát 2020-ra mennyiségileg megnő a számítógépek aránya a háztartásokban?
– Nemcsak mennyiségi növekedésre gondolok. Már 2005-ben lehetséges, hogy a számítógép egy multimédiás szörnyeteggé válik, amelyik szépen fölfalja az összes kommunikációs eszközt, tv-t, rádiót, telefont és egy multimédia centerré alakul: láthatatlanná válik. Vagyis nem egy térkitöltő objektumként áll majd a szobánkban, hanem hanggal utasíthatóan működve lesz jelen, úgyhogy jó nagy hangzavar lesz... vagy – egyes elképzelések szerint – a gondolatainkkal tudjuk működtetni... Időközben a chipek ára egyre lejjebb száll, léteznek olyan jóslatok, hogy 2005-2010 körül 1 cent lesz a mikrochip. Ez azt jelenti, hogy egyre szélesebb körben alkalmazható... Nemrégiben bemutattak egy gyűrűt, amely jelazonosító rendszert tartalmaz, az autó csak akkor indul el, ha ezzel a gyűrűvel szállunk be, az autó ugyanis felismeri a pecsétgyűrűt. Ezek az érzékelőfelismerő chipek már mindenütt jelen lesznek, a liftekben, a kilincsekben, az esernyő kinyílik, ha érzékeli az esőt... Gondoljon csak a zenélő képeslapokra, amelyeket kinyitunk és eljátsszák a Happy birthday-t. Ezeknek lényegesen nagyobb a kapacitásuk, mint az 50-es évek legnagyobb számítógépeinek.
Olvastam a British Telecom vezető futurológusának írását arról, hogyan néz majd ki mondjuk egy fürdőszoba: a tükör beprogramozható lesz arra, hogy tv-ként funkcionáljon, vagy arra, hogy megmutassa, milyen lennék, ha megborotválkoztam volna, vagy ha egy másik zakót vettem volna fel. A tükörben kipróbálhatjuk, hogy a zakóhoz melyik nyakkendő illenék. Negroponte, a MIT (a világ egyik legnagyobb műszaki egyeteme) vezető tudósa szerint a kommunikáló tárgyak világában élünk majd. Az intelligens hűtőszekrény elején lesz egy kijelző, amivel internetezni lehet vagy videóüzenetet hagyhatok a feleségemnek... Közben tv-t is nézhetünk rajta és legfőképpen jelzi, hogy mi van a hűtőszekrényben. Megjelenik 4 kis tojás ikon, hogy tudjam, hány tojást kell vennem, és azt is jelzi, hogy mikor jár le a joghurt szavatossága. Az intelligens csomagolóeszköz pedig megváltoztatja a színét, ha lejárt a termék fogyaszthatósága. Ránézek a konzervre – és a doboz színéről tudom, hogy ehető-e még...
De a tárgyak nemcsak velünk, hanem egymással is kommunikálnak, például ha kifogy a tej, a hűtőszekrény nem nekem jelez majd, hanem az autónak, mire az hazafelé megáll a szupermarketnél, és tejet veszünk. Sőt. A hűtőszekrény maga rendelheti meg a tejet, ha úgy van beprogramozva. Megtaláljuk majd az Angliában kifejlesztett intelligens szemetest, amelyik leolvassa a bedobott szemét vonalkódját, és megállapítja, hogy a spagetti kifogyott... Ezután a szemetes fellép az internetre, és megrendeli a spagettit.
– Szeretne egy ilyen világban élni?
– Nem arról van szó, hogy tetszik-e nekünk. Ilyen lesz, és már ma is ilyen. Gondoljon a mobiltelefonra, vagy arra, hogy CD-re írunk és arról olvasunk. Mire megreggelizünk, megváltozik körülöttünk a világ... Negroponte szerint az ember majd úgy keresi meg reggel a papucsát, hogy elordítja magát: hol vagy papucs? Mire a papucs visszaordít: „itt vagyok az ágy alatt, és bizony elég nagy a piszok...”
– A tévé tudni fogja, ki ül előtte?
– Mindez nem egyik pillanatról a másikra zajlik, hanem folyamatosan, ám ennek a folyamatnak ma is részesei vagyunk. A jövő már itt van, amikor az elektronikus bankautomata előtt áll, vagy amikor az autója elektronikus ablakemelő motorját zizegteti. Olyan autók pedig már ma is léteznek, amihez nem keli slusszkulcs, távcsipogtatóval indíthatóak, az út fölötti magasságuk a sebességtől függően automatikusan állítható, s a kocsi fölkapcsolja a reflektorokat az alagútban... Már ma is vannak éjszakai távollátó autók...
2019-ben természetes lesz a három irányadó tényező: az interaktivitás, a hálózatba kapcsolódás, valamint a személyre szabottság.
Bill Gates 60 millió dolláros házában különböző filtereket rendeltek a látogatókhoz, így a ház „emlékszik”, hogy X. Y. milyen zenét hallgatott legutóbb, tehát ha ismét ő jön, akkor mit kínálunk számára. Az intelligens otthon, ha belépünk, fölkapcsolja a villanyt, ha távozunk, lekapcsolja – és ez már ma is létezik, csakhogy akkor átlagos teljesítmény lesz.
– De ami engem illet, nem mindig akarom ugyanazt a zenét hallgatni...
– Igen, ezeknek a technológiáknak vannak hátulütőik. Például amikor az irodaházakban a dolgozók kimentek cigarettázni és égve hagyták a villanyt, az egyik nagy számítástechnikai cégnél kitalálták az intelligens irodákat, ahol 10 perc mozgáshiány után automatikusan elaludt a villany... Az eredmény: a programozók nyolc percenként felemelt kézzel tornázni kezdtek, mert ha nyugodtan ülve végezték a munkájukat – 10 percenként kialudt a fény, hiszen a központi számítógép nem érzékelt mozgást. Nincsen önmagában tökéletes technológia; valamilyen szinten minden újnak meg kell fizetni az árát.
– Ön már gondolkodott a folyamat hátulütőin, illetve ezen a bizonyos „áron”, amelyet fizetnünk kell?
– Valamit valamiért. Gondoljuk el, hogy mennyivel jobban élünk, mint azelőtt, amikor a fürdőkádat a Louvre-ban mutogatták, mint valami rendkívüli tárgyat, vagy hogy mit is kezdenénk elektromosság nélkül.
– Igaz, de a számítógépfüggő világ rendkívül kiszolgáltatott...
– Semmivel sem jobban, mintha három napos áramszünet bénítaná meg egy város életét... A hozzá nem értők túlzásai ezek. Az Internetet én legnagyobb támadáskor, 1987. november 10-én 60 000 computerből 2 000 bénult meg... A hiszterizált Melissa vírus a túlbecsült 500 ezres pusztításával is csak a világ számítógépeinek 1 ezrelékében tett kárt. Szerintem sem pozitív, sem negatív irányban nem szabad ezeket a dolgokat túlbecsülni.
– Térjünk vissza a személyre szabottsághoz, amelyet a filterezés, vagy szűrés biztosít... Hogyan?
– Ez azt jelenti, hogy hozzárendelünk valakihez egy hozzáférési jogot. Mobiltelefonnál például csak a feleségem tudjon hívni... Tehát kiszűrhető és hozzárendelhető egy meghatározott személyhez egy program.
– Hol a helye ebben a világban a rögtönző, az improvizatív embertípusnak?
– Ezért válik majd láthatatlanná a számítógép. Nem lesz szükségünk arra, hogy értsünk az operációs rendszerhez. Ugyanúgy, ahogy nem foglalkozunk különösebben minden idők legzseniálisabb találmányával – a kulccsal. Észre sem vesszük, amikor használjuk. A számítógéppel sem kell foglalkoznunk, csak éppen jelen lesz mindenütt, természetes részeként hétköznapjainknak. Tehát a kérdés ily módon irreveláns. Sőt. A szakértők szerint lesz egy „Body net”, egy személyi hálózat, ami mindenkinél testreszabott szolgáltatásokat köt össze, a mobiltelefont, a szívritmusszabályozót, a videószemüveget és így tovább. Az Internet pedig körülbelül annyira lesz érdekes 2019-re, mint az, hogy van villany.
– Kérdés, hogy emellett a technika mellett megmarad-e a régi: együtt él vele, vagy kiszorítja az előzőt?
– A különböző társadalmi korszakokban a különböző műfajok együtt élnek. A festészet nem halt meg a fotó miatt, a film nem ölte meg a színházat, a televízió a filmet... A multimédiás, interaktív „valami” nem fogja megszüntetni a filmet – ez az egyik lehetséges válasz. A másik, hogy végül is nem új műfajról van szó, hanem műfajon belüli fejlődésről – és akkor ugyanaz a folyamat zajlik le, mint amikor a hangos film kiszorította a néma filmet, vagy a színes a fekete-fehéret... Lehet, hogy a mai sík film helyett interaktív filmet nézhetünk. Képzeljük el, hogy mindenkin van egy szemüveg, aminek segítségével interaktív módon belenyúlhatunk a filmbe. Bill Gates kedvenc példája, hogy a tv-reklámokat is személyre lehetne szabni, a nyugdíjasoknak ugyanis más reklám szól, mint mondjuk a kisgyerekes szülőknek, ehelyett ma mindenki ugyanazokat az ostoba reklámokat nézi, ha bekapcsolja a tévét. A készülék „tudni” fogja, ki ül előtte, és aszerint szűri majd a reklámokat.
– Ez nagyon leszűkíti a világot. Miért ne érdekelhetne engem minden, akkor is, ha nem érint közvetlenül?
– Ez igaz, de egyrészt a célközönség fontos a reklámozónak, másrészt már így is az a baj, hogy túl sok a reklámozó. Tehát a kulcsmozzanat a filterezés, a szűrés, hogy mit válogatok ki a rengeteg információból. A testreszabottság a lényeg. Gondolja el: ahol 96 TV-csatorna van, úgysem nézi valamennyit, hanem csak bizonyos csatornákat. A testreszabás, a filterezés tehát nem jó vagy rossz, hanem egyszerűen szükségszerű lesz.
Egyik művilágból a másikba
– Ön szerint milyen épített környezet vesz majd minket körül 2019-ben?
Lukovich Tamás: Futurológiai pornót ne várjon tőlem. Az urbanisztikának két fő ága van: az egyik a jelenre koncentrál, s pragmatikus, technokrata módon azt vizsgálja, hogyan lehetne szebb, jobb, strukturáltabb közlekedést, városképet kialakítani, a másik pedig a jövőbe próbál tekinteni, és mózesi útmutatással jelöli ki, hogy merre van a szebb jövő, s ennek eléréséhez mi a teendő. Miközben az utópia fontos eleme a gondolkodásnak, látnunk kell, hogy az urbanisztika kolosszális melléfogásokat produkált az utópista jövőképekkel.
Ha áttekintjük a leggyakoribb utópiákat – falanszterben fogunk élni, mindannyian kommunákban lakunk majd, közös ebédlővel és a közösségi teret körülvevő kis alvószobákkal –, vagy azokat az antiurbánus elméleteket, amelyek szerint mindenki egyfajta szemirurális tájban fog lakni, világossá válnak ezeknek a XIX. század végi egydimenziós utópiáknak a közös tanulságuk, miszerint a város, az épített környezet sokkal lassabban változik, mint a benne működő társadalmi kapcsolataink, az életmódunk. Sokkal differenciáltabban és lassabban folyik a fejlődés, mint ahogy gondolnánk. Ennek az az oka, hogy a város alapvető funkciója az évezredek során nem változott – ez a funkció egyetlen szóban megfogalmazva: a csere. Az árucsere és a gondolatok, az ideák cseréje, amihez mindig is egyfajta kreatív miliő kellett. Ez az alapvető funkció a XXI. században sem változik. Egy jól tervezett, organikusan fejlődött és jól strukturált város nagyon sok új funkció befogadására képes, kisebb-nagyobb alkalmazkodással.
– Ha körülnézünk, az elmúlt 50 év alatt az épített környezetben nem sok változott – radikálisan, miközben radikális dolgok történtek társadalmi viszonyainkban, a környezetszennyezésben az értékrendünkben, családi kapcsolatainkban – vagyis láthatatlan viszonyainkban. Milyen lesz 2019-ben egy autó?
– Valószínűleg a maihoz hasonló, csak még jobb.
– És milyen lesz egy hasonló, de még jobb város?
– Nem hiszek a radikális változásban, abban, hogy rurális vagy urbánus falanszterekben fogunk élni. Induljunk ki a jelenből: egyre inkább szimbolikus világban élünk – kérdés, hogy milyen lesz ennek a környezeti lenyomata... Kissé marxista megközelítéssel: egy város fizikai megjelenése a benne zajló társadalmigazdasági folyamatok mellékterméke. Aki nem érti ezeket a folyamatokat, azt sem értheti, hogy egy város mitől olyan, amilyen. Egyébként a világ legnagyobb városteoretikusai ma is többségükben egyfajta baloldali megközelítést alkalmaznak a városelemzésben...
– Hogyan tükrözi fizikai környezetünk ezt az egyre inkább szimbolikussá váló világunkat?
– Először is tisztázzuk: én most a posztindusztriális, a nyugati kultúrákhoz tartozó, vagy oda csatlakozni kívánó fejlett- vagy fejlődő országokról beszélek. Az itt élő polgárok életében egyre nagyobb szerepet játszanak a szimbolikus javak: szerződések, biztosítási kötvények, részvények, CD-k, filmek, könyvek, kompjuter-játékok... A siker kulcsát az információs iparágak jelentik. Már Mumford leírta, hogy a város szubsztanciája a papír, valamint ennek helyettesítői, például a bitek. Tehát a hagyományos materiális termékek helyett szimbólumokat termelünk.
– Ez azt jelenti, hogy gyárak helyett irodaházak épülnek?
– Igen, de ugyanúgy home-office-ok, otthoni irodák vagy a hordozható PC-k is, tehát a munkahely fogalma megváltozik. Ebben a „szép új” világban mindez fundamentálisan átalakítja a társadalmat, például a munkanélküliség korántsem átmeneti jelenség, sőt. Emberek tömegei válnak – önhibájukon kívül – szükségtelenné ahhoz, hogy a társadalom számára szükséges javak és szolgáltatások előállíthatóak legyenek.
A szimbolikus mikrovilágok fizikai manifesztációi a „tematikus parkok”. Vegyük sorra: a lakó parkok, amelyekben befelé forduló élet zajlik, elfordulunk a társadalmi valóságtól, a piszoktól, a bűnözéstől, őrző-védők állják a vendégek útját. Vagy a nyugdíjasok számára létesülő otthonok-közösségek, amelyek éveken belül nálunk is népszerűek lesznek, gondoljon csak a floridai nyugdíjas közösségekre.
– De ez szociológiai értelemben szegregáció! Vagyis a különböző társadalmi csoportok területi elkülönülése...
– Igen, de a szegregációról is beszéljünk differenciáltabban. Egy lakótömb szintjén, vagyis mikroszinten a különféle életmódok vegyítése nemkívánatos.
Én laktam tisztességes munkásemberekkel, amikor nekem már szakmámbeli külföldi vendégeim voltak. Bizony kellemetlen volt, amikor a hazatérő, italozó díszletács nekiesett a külföldi vendégeimnek. Egyszerűen nem volt kompatibilis kettőnk életformája... Ugyanakkor egy városrész szintjén már káros a szegregáció. Nekünk és a gyerekeinknek is különféle életmódokat, életstílusokat kell látnunk ahhoz, hogy ne veszítsük el a realitásérzékünket, hogy mindenféle társadalmi közeggel érintkezhessünk.
– Tehát a szegregáció mikroszinten kívánatos, egy városrész szintjén pedig nem.
– Folytatva a témaparkok sorolását, ennek tekinthetőek a bevásárló központok is, ahol tisztaság van, a fogyasztás mű világában mindenki happy és örökéletű. Ez az ál-utca is befelé forduló mikrovilág, kontrollált pszeudó-közterület, ahol a játékszabályokat kifinomult módon szabják meg bizonyos befektetői csoportok. Ez is virtuális világ.
A következő kategória a lineáris kereskedelmi zóna, ami spontán módon fejlődött témapark, például a Budaörsi út vagy a Szentendrei út, ahol a városokba bevezető utakon egy telek mélységében megjelenik az autókereskedés, bútoráruház, diszkontáruház – autóval jól megközelíthető helyen. Szintén tematikus parkok az újrahasznosított létesítmények, raktárak, kiürült gyárépületek, valamikori ipari bázisok – a posztindusztriális hangsúlyváltás miatt feleslegessé vált objektumok. Általában fogyasztási és/vagy kulturális funkciót kapnak, discók, kiállítótermek, alternatív színházak foglalják el őket.
Ismerjük a valódi ipari parkokat is – új technológiákkal, magasan kvalifikált munkaerővel, irodai és szolgáltató funkciókkal, nevezhetjük ezeket üzleti parkoknak is. De idetartoznak a campus-szerű összefüggő rendszerek, egyetemvárosok, pavilonos kórházi épületrendszerek, nyaralótelepek mint a zánkai ifjúsági üdülőhely, a Club Tihany vagy az olyan szórakoztató megaproject, mint Disneyland. Értékítélet alkotása nélkül, pusztán szemlélődve állapítom meg, hogy a jövőben egy kollázsszerű mozaikká szétesett városban tematikus művilágok között közlekedünk, egyik dobozból a másikba megyünk – egy harmadik (kisebb) doboz segítségével. Az ipari parkból elmegyünk a bevásárló parkba, aztán a lakóparkba vagy kirándulunk Szentendrére, ami egyre inkább tematikus parkká degradálódik...
– Ebből a szóból, hogy degradálódik, úgy érzékelem, értékmentes szemlélődés helyett Ön negatív jelenségnek látja a témaparkok uralmát.
– Nem feltétlenül, de akkor igen, ha életünk nagy része egy valóságos világból szimbolikusan és fizikailag is áttevődik egy virtuális valóságba. Szentendrén születtem, de ez már nem az a Szentendre, amit a hatvanas években biciklizés közben kőről kőre ismertem – ez egy sohanemvolt Szentendre. Egyébként a skanzen és a Vidám park is archetípusai a tematikus parkoknak, ahol térben és időben sűrítve fogyasztunk – valamit.
De vannak pozitív előképei is a tematikus parkoknak, ilyen a Millenniumi emlékmű-együttes, a Vajdahunyadvár, a fürdő, a Hősök tere vagy a Vekerle-telep... A probléma abból adódik majd, ha a városoknak ez lesz az építőeleme, és ingatlanfejlesztési projectek veszik át a stratégiai léptékű városfejlesztés helyét. Ma például még nem tudjuk, hogy a nagyvárosok hálózatában mi szeretne lenni Budapest 2019-ben. A nemzetállamok jelentősége háttérbe szorul; a nagyvárosok látható és láthatatlan hálózatok csomópontjaként határozzák meg magukat. Hogy mi hogyan határozzuk meg magunkat – ehhez kell a makroszintű megközelítés. A XXI. század azoké a nagyvárosi régióké, ahol kreatív miliő jön létre: olyan kulturális iparágak nyújtják a hely sajátosságát, amit eladható a globális hálózat színpadán, legyen az film, zene, könyv, divat vagy design. A különbségek maximalizálásáé, az eredetiségé a jövő.
Kényszerszabadság
Fehér Márta: Úgy vélem, 2019-re a kényszerek és az élet minden pólusába behatoló életmód-agresszió azáltal növekszik majd, hogy csak bizonyos meghatározott módokon élhetünk. Már csak olyan fridzsider lesz kapható, amely automatikusan jelzi a tartalmát. Arra kényszerülök, hogy lassan kicseréljem az összes tárgyamat, megvásároljam a legújabb típust, mert különben ellehetetlenül az életem. Arra is rákényszerülök, hogy egy év múlva megint mindent lecseréljek, mert egyre gyorsul az erkölcsi és fizikai avulás. De ez már ma is érvényes a szövegszerkesztő programokra, amikor minden évben megjelenik egy új program, és tőlem a szerkesztőségek már csak az új programmal leírt szöveget fogadják el. Kiteljesednek az életmód minden vonatkozására kiterjedő kényszerek, amelyek alól nincs kibúvás.
– Ön most is a szülei által használt bútorok között él, csak akkor cserél ki valamit, ha elkopik, tönkremegy. Ez nem lesz megengedhető 2019-ben?
– Attól tartok, nem. Itt egyszerűen arról van szó, hogy nem tudsz máshogyan élni, csak úgy, ahogy előírják. Nincs választási lehetőség. Ma még megtehetem, hogy divatjamúlt tárgyak vesznek körül, de a jövőben nem, mert semmi nem fog működni, csak egy bizonyos módon. Nem lehet hagyományos fridzsiderrel élni, vagy hagyományos autóval közlekedni – ezek a kényszerek egyre gyorsabban és egyre megfellebbezhetetlenebbül érvényesülnek.
– De akkor mi lesz az emberi szabadsággal?
– Pontosan erről van szó. Az emberi szabadságot a korábbi korszakokban politikailag veszélyeztették, erre fel voltunk készülve, ezek ellen a politikai kényszerek ellen felléptünk. Eközben alánomban kialakult egy erőteljes gazdasági kényszerszféra, amely legalább olyan intenzíven veszélyezteti az emberi szabadságot, mint a politikai kényszer. Egy király vagy bármilyen diktátor megszabhatta, hogy hová utazhatsz, kényszerlakhelyet jelölt ki, vagy börtönbe záratott – és mindenki érzékelte, hogy ez a szabadság korlátozása. De azt kevesen érzékelik, hogy milyen szintű kényszer, ha a konszernek diktálják, mit ehetsz, hol és hogyan vásárolhatsz, milyen tárgyakkal, felszerelési eszközökkel kell berendezned a lakásodat. Ezt az emberek sokasága nem kényszerként éli meg, hanem a pompás fogyasztás paradicsomának, a választási lehetőségek kibővülésének. Álarcban lép fel a jelenség, ezért nehezen felismerhető a szabadságvesztés.
– Erre szokták mondani, hogy ez az értelmiség romantikus antikapitalizmusa, ami veszélyes populista fundamentalizmussá válhat.
– Nem a tőke elembertelenítő hatásáról beszélek, csak tényként konstatálom, hogy az élet minden szférájára kiterjedő kényszerek között élünk, és ennek az intenzitása nőni fog. Például a 30-as évek Amerikájában elkezdődött a napraforgótermelés, el kellett adni az olajat és a margarint. A világon hatalmas sikerrel elterjesztették, hogy csak ez az egészséges, a zsír pedig életveszélyes. Mára már a tudományos szakvélemények is elismerik, hogy a koleszterinszint alakulásában nem megváltó a margarin vagy az olaj. Tehát még az is belénk programozható, mivel főzzünk! És a reklámok sugallata a szabad választás hamisságáról? Én az ilyen szabadsághiányt ugyanolyan veszélyesnek érzem, mint a politikai szabadságjogoktól való megfosztottságot.
– Ez a vízió már 2019-re is igaz lehet?
– Igen, mert a folyamatok felgyorsultak, egyre rövidülnek azok az időszakok, amelyek alatt komplett életformaváltásokon megyünk keresztül; korábbi szokásaink nagy százalékát kell máról holnapra elhagynunk, újakra cserélnünk, új dolgokat megtanulnunk. Nem lehet kimaradni a sorból: vagy együtt szaladsz a tömeggel, vagy agyontaposnak. Lehetséges azonban, hogy katasztrófa történik: a gép gyorsaságra kényszerít minket, és ha nem vagyunk képesek olyan gyorsan döntéseket hozni, amilyen gyorsan meg kell a döntéseket valóstanunk – bármi megtörténhet. Vagy kitalálunk valamilyen menekülési módot a magunk teremtette világ kényszerei alól.
– Paul Virilio szerint tudnunk kell nemet mondani a technikának. Lehetséges ez? Hiszen a tudománytörténet arról szól, hogy amit képesek vagyunk megtenni, azt meg is tesszük – önkorlátozás nélkül...
– Nem tudok egyértelműen válaszolni, az emberre varázslatos hatást gyakorol a technika, elbűvöl minket. A különböző szerkezetek ellenállhatatlan hatást gyakorolnak ránk. A Goethe-féle bűvészinashoz hasonlóan már tudjuk működtetni a szerkezeteket, csak leállítani nem vagyunk képesek őket. Lehet, hogy megjelenik egy Mester, és az emberiség véget vet a maga-teremtette varázslatnak, mégpedig úgy, hogy ésszerű módon működteti majd a technikai szférát. Most abban a periódusban vagyunk, hogy ez kicsúszhat a kezünkből. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet visszamenni a fára, de ha nem leszünk képesek a folyamatokat kezelni, akkor előfordulhat, hogy vissza kell mennünk a fára, ugyanis mennél bonyolultabb a technikai szféra, annál nagyobb a kockázata az előforduló hibáknak. Egy egyszerű kulcsos zár pompásan működik évtizedekig, de egy bonyolult elektronikus zárszerkezetben matematikailag is nagyobb az esély arra, hogy a rengeteg alkatrészből valami elromlik, és a hibát is nehezebb megtalálni. Lehet, hogy a hiba megtalálása túl van azon az időintervallumon, amikor még elhárítható volna a bajt. Gondoljunk csak olyan katasztrófa helyzetekre, amikor ez végzetes lehet.
– Rengeteg alkotás született ezekről a veszélyekről. Filmek, könyvek, amelyek mind arról az alapszituációról szólnak, hogy homokszem kerül a gépezetbe...
– Igen, a 60-as évektől napjainkig, főleg a sci-fi irodalom előre jelzi, hogy egy ilyen banális hibán múlhat az emberiség sorsa. Az egészen csekély hibák, akár emberiek, akár technikaiak, „pillangó-effektus” módjára hatnak: ha egy pillangó meglebbenti a szárnyát Kínában, abból hurrikán keletkezhet Amerikában... Csekély okoknak velük össze nem mérhető óriási okozatai támadhatnak. A XX. század utolsó harmadáig az emberiség abban a tudatban élt, hogy „causa equat effectum”, vagyis az ok arányos az okozattal. A XVIII, században a látnoki Montesquieu leírta: lehet, hogy az észak-afrikai sivatagban porvihar támad, mire a királynak Dél-Franciaországban por megy a szemébe, és mérgében háborút indít a szomszéd ország ellen... Most itt tartunk. Banális emberi vagy technikai porszemek katasztrófát okozhatnak. Ha létrehozunk egy ilyen bonyolult és törékeny elektronikus szférát, akkor a rendszer óhatatlanul kiszolgáltatott ezeknek a porszemeknek.
– Persze ez a rendszer nem hálózza be az egész világot. Még Magyarországon sincs mindenütt köves út vagy ivóvíz. És Ázsia, Afrika? Kettészakad a világ vagy egységes lesz?
– A globális tőzsdefolyamatokból Thaiföld vagy Indonézia sem marad ki. Ami a financiális vagy militáris folyamatokat illeti, a világ teljesen globalizált. A technika áldásos oldalaiból még valóban sokan kimaradnak, de egy összeomlás esetén éppen az a fele marad meg, ahol hagyományosabb módon, de tovább lehet élni.
Amikor összeomlásról beszélek, akkor ez nemcsak a technikára vonatkozik, hanem arra is, hogy például olyan ponton sértjük meg az ökológiai rendszert, amely végzetes sérülést okoz a Földnek. A Gaia elméletre utalok, és az olyan sérülékeny pontokra, mint az esőerdők, az üvegházhatás, az óceánok kék algái, amelyek a földi oxigént termelik.
– Ezeket a vészjelzéseket a világ a Római Klub jelentése óta ismeri. Mégis bízom benne, hogy nem 2019-re következik be az ökológiai katasztrófa.
– Remélem nem, de az időjárás szélsőséges kilengései már megjelentek. Az ivóvízhiány és az elsivatagosodás egyfelől, a hatalmas pusztító árvizek és felhőszakadások másfelől. Az a fajta társadalmi rendszer, amelyben élünk nem létezhet stacionárius, de nem stagnáló formában, csak dinamikus módon. Ha az emberi társadalom idejében nem talál rá egy stacionárius, akkor felemészti önmagát és környezetét, visszacsúszik egy másik formába vagy kipusztul.
– De a tudomány nyilván lép...
– A tudomány csak úgy működök, ha valaki a tudós munkáját és a kutatás költségeit finanszírozza. A tudomány mint egységes egész nincs: különböző célokra és intézményekben foglalkoztatott tudósok vannak. Az alkalmazott kutatás a nagy monopóliumok által finanszírozott módon és azok céljaira történik. Az állami kutatások egyre kisebb mértékűek, és ma még az egyetemi oktatóknak is „el kell tartaniuk tanszéküket”. Az akadémiák inkább csak dísztestületként funkcionálnak, az akadémiai intézmények elszegényedése világfolyamat. Az ilyen típusú alkalmazott kutatások pedig nem az emberiség javát szolgálják, hanem nagyon is konkrét csoportok érdekeit.
– Tehát az emberi szabadság és a kutatói szabadság elvesztését jósolja?
– Sajnos, igen. És csak abban bízom, hogy ez nem túlságosan rapid módon történik majd meg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 16-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4563 |
