Kömlődi Ferenc
A jövőben a jövőről is transzgender-kreációk, replikánsok, ember-klónok vagy humanoid robotok álmodoznak.
Terence McKenna a lineáris történelem végét 2012. december 21-ére várja. Ne aggódjunk: nem kénköves eső hullik majd az égből, és Manhattan felhőkarcolói se egy halott civilizáció tárgyi mementóiként merednek majd ki az óceánból, mint ahogy azt Stanley Kubrick álmodta. Az AI (Artificial Intelligence), a mesterséges intelligenciák uralmáról szóló film csak terv maradt, viszont a posztbiológiai létformákat kutató Hans Moravec szerint a robotok szellemi szintje 2010 és 2020 között éri utol (és haladja meg) az emlősökét… (Robot: Mere Machines to Transcendent Mind, 1998.)
A kultikus japán animében, az Akirában (1989) – miután Tokiót egyszer már porig rombolták – 2019 körül szabadul el az őserő, és lép át az emberiség egy újabb dimenzióba.
A Szárnyas fejvadász (1982) ugyancsak 2019-ben játszódik. Los Angeles: szürke ködgomoly, vakító neonár, égbetörő épületkomplexumok. A multik termékeinek fogyasztására a járókelőt mozivászon méretű reklámok ösztönzik. „Élvezz!” – rágják szájba a szlogenek. A Kalandok és Lehetőségek Aranybirodalma. A kamera az utcára közelít: sárgásbarna és kék tónusok váltják egymást. Repülő taxik húznak el mellettünk. A járdán szeméthegyek, posztindusztriális hulladék, rohanó embertömeg. Mantrázó Krisna-hívők, punk-mementók, kínai kereskedők. A bárokban divatbemutatókat idéző lézengők sokasága: kéjhölgyek és állatkereskedők, mixerek és bohémek. A katedrális méretű bérházakba biztonsági kódok szövevényén keresztül lehet csak bejutni. Videofonok és számítógépek egymás hegyén-hátán – nemcsak félelmetesen precízek, de még az emberi beszédet is értik… A dekadencia és az Apokalipszis utáni hangulat hanyatló világokat – a késő császárkori Rómát, Bizáncot vagy a minden oldalról ellenség fenyegette Jeruzsálemi Királyságot – idéznek. Egy lepusztult, multikulturális Bábelben járunk. McLuhan globális falujában, a global McVillage-ben (Erik Davis).
Transzgender-kreációk, replikánsok, ember-klónok, (hamarosan öntudatra ébredő) robotok között. A humanoid változaté0rt, C-3PO-ért nagyjából 2047-ig kell epekednünk… Vagy addig sem: Moravec a XXI. század negyedik évtizedére várja őket.
De 2019-ben ki emlékszik még az Akirára és a Szárnyas fejvadászra? Vagy az egykori cyberpunk, William Gibson közeljövőkutató regényeire?
Pedig az Idoru (1996) földrengés utáni Tokióját számtalan okos gépecske, nanobot varázsolta újjá.
„Olyan furcsa” – mondta az egyik szereplő Chiának, a hősnőnek. „Tudod, a rengés óta.”
„De mostanra mindent visszaépítettek, nemde?”
„Igen, ám olyan gyorsan tették, főként azzal a nanotech-kel… Éjjel láthatod növekedni a tornyokat. A lakások nőnek, mint a méhek, az egyik fal a másik után. Azt mondják, egy kialvó mécseshez hasonlított, csak pont fordítva. Ijesztő. Semmi hang. Parányi gépek; nem is látod őket. Tudtad, hogy akár a testedbe is bekerülhetnek?”
Csillogás-villogás mindenütt, fémes és fluoreszkáló felületek. A sarkon agyonplasztikázott, szilikon barbik árulják magukat. Vlagyivosztokból jöttek. De lehetnének ausztrálok vagy filippínók is. Munkájuk végeztével beülnek egy Franz Kafka témabárba, nyaranta pedig a virtuális tengerpartra mennek…
Tengerpartot és fantáziatájakat persze a (számítógép monitorjára emlékeztető) VR-napszemüvegen keresztül is láthatunk – a portékát 2009 óta bárki megvásárolhatja. (Legalábbis Brad Wieners és David Pescovitz a jövő trendjeit felvázoló könyve, a ‘96-os Reality Check szerint.) Pedig a kilencvenes évek elején még szkafanderekről és sisakokról tudósítottak a beavatottak. Aztán nem léptünk ki a testünkből, és új identitásra se leltünk… Gyorsan tovatűnt a hype, jött a WWW – a virtuális közösségek és a virtuális létformák az Internet tereiben szaporodnak. A televízió és a hálózatok ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz. Ezer közös szállal, de mégis külön utakat járnak. 2014-ben a befektetők már több pénzt költenek online hirdetésekre, mint hagyományos reklámokra. Interaktív tévé mindenütt? Arra még várhatunk…
A miniatürizált és hordozható technológiák fokozatosan háttérbe szorították a PC-ket. Bill Gates, a hajdani szoftverkirály csődbe ment: a nehézkesnek indult Linux operációs rendszer megtörte a Microsoft egyeduralmát. Az árak meg egyre csak estek – a házi filmstúdiókban potom pénzért előállíthatjuk a magunk moziját. Színészekre nem kell költenünk: a modelleknek nemcsak a testét szkennelhetjük le 3D-ben, de arckifejezésükről, mozgásukról és lelki alkatukról szintén hibátlan digitális mintákat vehetünk. Az avatárák élőbbek az élőknél! Sőt, kicsit nehézkesebben, de ugyanezt a holtakkal is megtehetjük… A tökéletes szimuláció világába léptünk: a holofonok mellénk varázsolják a vonal másik végén ülő beszélgetőpartnert. („Egy nap még az embert is telegrafálhatjuk” – prófétizált az ötvenes években Norbert Wiener, a kibernetika atyja.) Videó helyett DVD, CD helyett az MP3-ként indult, MP23-nál tartó formátum dívik. Bármi elérhető, a szerzői jogdíjakat pedig a rendszer fizeti. Fogyassz és informálódj! A multiplex mozikban a la carte vetítések… Minden jöhet, még Griffith is a kőkorszakból.
Hogy átléptünk a harmadik évezredbe, először a kilencvenes évek végén, Londonban érzékeltem. A valaha technonak indult elektronikus tánczene tört ütemeken alapuló, sötét és apokaliptikus drum ‘n’ bass vonulatát ugyanis ekkor szorította vissza az underground-létbe a szintén tört ütemekből építkező, de futurisztikusabb és lényegesen optimistább nu skool breakz. Millennium-félelmeink a múlt ködébe enyésztek. (A Y2K-válság nem éppen gördülékeny megoldása azonban több mint negyven trillió dollárba került…)
Viszont az ezredforduló után valami másnak is a végére értünk – elmélkedik Gibson Virtuálfényében (1993) Yamazaki, a japán diák.
De mi történik 2012. december 21-én?
Dimenzióváltás. A kozmikus különösség (cosmic singularity) eljövetele. A csillagászatból ismert szakkifejezés McKenna Archaikus újjászületésében (1991) misztikus tartammal telítődik: egy azonosíthatatlan tárgyról ír. Ekkor kezdődik a homo sapiens létet váltó poszthumán állapot.
A „különösség” az ezredforduló több jeles gondolkodóját megihlette: Vernor Vinge a fatális változást valamikor 2005 és 2030 közé datálta. Utána viszont annyira begyorsulnak az események, hogy a hagyományos homo sapiens észjárással szinte már fel sem foghatók.
Mert az emberi állapot igenis módosítható, a DNS manipulálható, a földi keretek a világűr felé tágíthatók, a nanotechnológia segítségével akár még a testi halandóság is kiküszöbölhető – hirdetik a transzhumanisták.
McKenna, Vinge és a transzhumanisták munkái nemcsak a 2001. Űrodisszeia (1968) monolitjára, hanem egy ‘69-es McLuhan nyilatkozatra is rímelnek. Hiszen egy-egy médium nem más, mint egy-egy érzékszervünk, testrészünk meghosszabbítása: az autó lábunké, a telegráf társadalmi hormon, és így tovább. A legintelligensebb közlési eszköz, a számítógép tudatunk kiterjesztése. A fejlődés utolsó fázisa a kozmikus tudat elérése. „Keresztény értelemben ez csak egy új értelmezése Krisztus misztikus testének; és Krisztus, mindenekelőtt, az ember végső prolongációja” – vallotta a mélyen katolikus McLuhan.
Ugyanezt a neves francia jezsuita paleontológus, Pierre Teilhard de Chardin is elmondhatta volna: szerinte az evolúció végpontján tűnik fel a Kozmikus Krisztusba integrálódó „ultraemberiség”.
A háttérben André Malraux árnya szintén felbukkan: a XXI. század vagy spirituális lesz, vagy semmilyen – hangzott a (sokat idézett) jóslat, még valamikor a negyvenes évek végén.
TechGnosis a címe a kaliforniai cyber-guru, Erik Davis ‘98-ban megjelent könyvének. A kommunikációs technológiák története a nyomtatott sajtótól az Internetig, misztikus megvilágításban. A bált Hermész Triszmegisztosz, az első (alkimista) bűvész nyitotta. Mágia és invenció, média és lélek között egyensúlyozott… A hermetikus hagyomány az információ-korban is él és virágzik: a techno-utópiák mind abból merítenek. Holott a hagyományos technológiát komor ipari képekkel illusztráltuk: futószalaggal és személytelen iroda-labirintusokkal. A Gép mítoszát azonban az Információ mítosza követte: elektronikus lélek, mérhetetlen adatbázisok, blip-kultúra. Egy kevésbé mechanizált, testetlenebb mítosz. Digitális alkimisták kutatják a bölcsek kövét.
Az ő szellemtemplomukat álmodta meg Neil Spiller (Digital Dreams: Architecture and the New Alchemic Technologies, 1998.): a jövő tereiről, az ember nano-protéziséről elmélkedik. Gondoljunk egy olyan világra, ahol minden lehetséges – javasolja -, „… a tárgyak formájukat naponta többször változtatják… Ez nem tündérmese, akár a holnapunk is lehet…” Molekulányi méretű gyárak épülnek, megszűnik a környezetszennyezés! Az atomok formálhatók, átalakíthatók lesznek. És ez csak a konvencionális javakat létrehozó „száraz” (dry) nano. De vajon lesz-e szükség még több hardware-re? A szoftvert ugyanis a „nedves” (wet) technológia gyártja le. Utóbbi a sejtosztódás, továbbá a DNS-replikáció és manipuláció elvén alapul. Korábban elképzelhetetlen matériáknak ad formát és életet. Ezek interaktív viszonyban állnak egymással, összességük egyfajta (pozitív) meta-intelligencia. Azaz Gibson lakótornyai, s azok legparányibb alkotóelemei is élő és tudatos lények.
Cyborg-jövő helyett nanotópia. Az első, molekuláris alapokon nyugvó számítógép-memória 2004-ben „áll munkába”. A sejtregeneráló nanogépek pedig 2029-ben. Organikus gépecskék, organikus technológia. A test (idegen anyagok általi) deformációit kutató David Cronenberg is ráérzett erre: a Videodrome (1982) második részeként felfogható eXistenZ (1999) játék-podja élő, szerves matéria… A szereplők csúcsmasináktól távoli, bio-környezetben mozognak. A játékszabályoknak megfelelően: virtuális terekben.
Az emberi test a – tágabb értelemben vett – architekturális környezethez kötött, azzal kölcsönösen aktiválják egymást. Ez a környezet gyorsan virtualizálódott, és vice versa, a virtuális materializálódott. Így született meg a köztes területeket látogató transzarchitektúra.
„Gauss, Bolyai, Lobacsevszkij, Reimann és más matematikusok, valamint fizikusok után a teret nemcsak görbeként kell felfognunk, hanem n-dimenzionálisként is – írta az interaktív vizuális környezeteket tanulmányozó Marcos Novak. – A tér és az idő közötti megkülönböztetések a tér-időbe enyésztek; a tömeg és az energia szintén egymásba szövődtek.” (Indirection: Speaking in Tongues, 1997.) Az építészeknek – a görbe felületek helyett – a dinamikus rendszerként értelmezett „n-dimenzionális” tér-időben is működőképes modelleket kell kidolgozniuk. „Ez az építészet nem korlátozná magát a formák manipulálására, hanem az eseményeket és a kapcsolatokat is manipulálná.”
Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a virtuális rendelkezzen mindazokkal az érzetekkel, mint a fizikális. Az érzetek pedig általában testekhez kötődnek, adott esetben funkcionáló virtuális testekhez, avatárákhoz. Azaz, az építésznek immár nem elég megfelelő térkonstrukciókat kidolgoznia, de az adott tereket belakó komplex lényeket is meg kell terveznie. Művészete három – egymás nélkül életképtelen – komponensből, a cybertérbeli likvid-, a fizikális és virtuális tereket összekapcsoló transz-, illetve az avatár-architektúrákból tevődik össze.
Az így „konstruált” transzfizikális város 2019 ultraintelligens környezete. Talán lesznek hozzá ultraintelligens filmek is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4561 |
