Csejdy András
A Négyszáz csapás vagy a Legyek ura nem gyerek szemének való. Neil Jordan is korhatáros gyereksorsot vitt filmre.
Áll egy vörös hajú kamaszcsibész kezében pisztollyal, szatyrában húsbárd és böllérkések, erőszakosan hatolt be a polgári otthonba, ismeri jól a járást, szart már a nappali szőnyegére, szemben vele egy metszett arcú, hollófekete decens hölgy, látszik rajta, tudja, hogy ütött az utolsó órája, a kissrác pedig igaza biztos tudatában torkon lövi és miszlikbe aprítja, hogy aztán egy kordén a Miasszonyunk napi zsolozsmázó szentéletűek között rothadó káposztafejek közé tolja a tetemet.
Az ír fiút Francie Bradynek hívják, a hölgy Mrs. Nugent, minden jónak elrontója, földönkívüli betolakodó, kommunista ügynök, angol megszálló, középosztálybeli boszorka, Francie hányatott sorsának okozója, az egyes számú közellenség, vagy amit akartok.
A bárdolatlan kisfiú túl van ekkor már egy nevelőotthonon, veszített el vértestvért, szülőt, talajt és hitet, voltak jelenései és volt gengsztervezér, túl, túl, mindenen túl, indiánosdin, elektrosokkon, súlyos és kevésbé súlyos testi sértéseken, Francie Brady bevégezte küldetését.
A kis véreskezű (pontos magyar fordításban A hentesfiú lenne, nevezzük nevén ezentúl) szociálpszichológiai esettanulmány, egy nagyregény mellbevágó filmes adaptációja, rendhagyó hazai videópremier.
Két éve Belfastban egy whiskey-től zavaros estén csillogó szemmel, akadozva győzködött egy filmes fiú, hogy ne feledjem szavát, majd meglátom, az ezredvég az ír filmről fog szólni Európában. És sorolni kezdte, ki mindenki forgat az olajzöld szigeten, tengeren túli produkciókat emlegetett, tovább ittunk, együttműködésről és kedvező feltételekről beszélt, megint ittunk, ígéretes alkotók és műhelyek neveit sorolta, és azt fejtegette, hogy figyelni kell az amerikaiakat, mert ahol azok felbukkannak, ott biztos van keresnivaló... Aztán nem sok mindenre emlékszem.
Colinnak igaza lehet.
Neil Jordan a kultikus Síró játék és a küldetéses történelmi dráma, a Michael Collins után – amerikai kooprodukcióban – vászonra vitte Pat McCabe irodalmi szenzációját, A hentesfiút, amely a mozinézőkért folytatott interkontinentális versengésben fontos lépést jelenthet az európai felzárkózásban.
De nem nálunk. Magyarországon ugyanis moziforgalmazásra érdemtelennek tartották a filmet, ezért videókazettán hozták ki.
Nem tisztünk annak megítélése, vajon üzletpolitikailag helyesen döntött-e a jogtulajdonos, amikor elhatározta, hogy tékákban teszi hozzáférhetővé ezt a felkavaró munkát, biztosan megvolt rá a jó oka, örüljünk inkább annak, hogy egy vasárnap délutáni befőzés szünetében a befirhangolt szobában meg tudjuk mutatni a tágabb családi körnek.
Amikor a gyerekek alszanak.
A recept egyszerű, a téma hálás, az elbeszélésmód jól bevált sablon: a visszatekintő narráció egy zárt osztályról szabaduló középkorú férfi élettörténete, aki halálos kimenetelű kamaszkori kilengését követően évtizedeket töltött elmegyógyintézetben, most gyógyultan távozik. Tesz néhány tétova lépést, megáll az első útszéli feszületnél, akad arrafelé elég, ahol, abrakadabra, megjelenik neki a Szűzanya, ismerik egymást jó rég, irány a szép új világ: napjainkban lehetünk.
Az epilóg előtti történet a hatvanas évek elején, a jéghidegháború éveiben játszódik egy ír kisvárosban. A tévében westernek, krimik és kvízshow-k mennek atomveszélyt tudatosító propagandafilmek és antikommunista hecckampányfilmek között, Kubában áll a bál, apokalipszisről susognak a templomi népek, Hruscsov rakétái elől kútba mászik egy parasztbácsi, nagy szám a lemezjátszó, a városi moziban amerikai B-movie-t vetítenek, az űrkutatásról szóló beszámolók színes-minuszos UFO-hírekkel váltakoznak, történik pedig mindez a katolikus/istentelen mindennapokban.
A kor rajza azonban háttér pannó csupán, a mögöttesek szövete előtt valóságos, hihető, hús-vér emberek élete zajlik: kapcsolatok mennek tönkre és csúsznak félre, brutálisabbnál rettenetesebb helyzetekbe kerülnek a kiszolgáltatott szereplők, de mivel normálisnak tetszik a felszíni látszatvilág, úgy tűnik, ez a dolgok rendje és módja.
Pedig dehogy. Olyannyira nem, hogy az illeszkedni és hasonulni képtelenek fejben csinálnak maguknak alternatívát, képzelegnek, fantáziálnak, tévhitekben ringatják magukat, alakoskodnak és szerepeket játszanak, menekülnek a tények elől, és egyre nehezebben felelnek meg a külső elvárásoknak.
Mondjuk, amíg indiánosdit játszik egy kisfiú, nincs akkora baj.
Az sem ijesztő, ha vérszerződést köt a barátjával, vagy ha hatalmaskodik a nálánál gyengébb, szemüveges osztálytársán.
Amikor viszont ön- és közveszélyes lesz, akkor jön nemulass, karantén és javítónevelő, akkor el kell különíteni őt a formatartó többségtől.
Francie halmozottan hátrányos helyzetű családba születik, az apja egy állat, iszik, mint a gödény, nagy trombitás akart lenni, nem jött neki össze, azóta westernfilmek előtt fetreng a kanapén és fújja a rezet John Wayne vágtája alá, pokollá teszi maga körül az életet, gyerekét móresre szíjjal tanítja, gyenge és csurom önsajnálat ez az erőszakos ember, aki észre se veszi, hogyan megy tönkre labilis, szuicid felesége.
Francie kamaszperspektívából figyeli a táncoló, részeg, lehetetlen és kiábrándult felnőtteket, és amikor nem talál bennük semmit, a filmekhez fordul. Így lesz gengsztervezér, pisztolybajnok „kauboj”, az emberiséget lényektől megszabadító harcos és utolsó mohikán...
De a képzelet nem gyerekjáték, a visszájára is fordulhat, valóság és fantázia között könnyen összemosódnak a határok, tények és víziók felválthatják, kiolthatják egymást, zakkan az elme, csúszik a lejtő, hiába minden szándék, nincs megállás.
Amikor Francie hányattatások és megpróbáltatások után elhatározza, hogy jó útra tér, egy musicalflitteres klepetusban megjelenik neki a Szűzanya – pikáns adalék, hogy Máriát Sinead O’Connor, a renegátkatolikus, pápakép égető énekesnő alakítja –, hogy aztán újra és újra meglátogassa védencét szorult helyzetében... Csoda, nem csoda, nincs mit csodálkozni, ha ezután egy szuvenír bábu halott édesanyja alakjában szólítja meg, ha nukleáris háborút vízionál egy nyugtató injekciótól vagy ha beszélgetni kezd vele a televízióból egy narrátor.
Neil Jordan amerikás filmet készített. Él minden fogással, amitől megnyílnak Hollywoodban a bukszák, a fő cselekményvonalat árnyaló, enyhítő és oldó külső-belső narráció megengedő tónusa, a gyerek szemszögből elbeszélt történet, az intézményi zárványvilág anomáliái, a szándékolt szentimentalizmus számtalan filmet juttathat eszünkbe, A hentesfiú mégis több begyakorlott szakmozdulatokkal elvégzett iparos munkánál.
Lehet, hogy mert klasszikus értelemben vett nagyregény szolgáltatja az irodalmi alapanyagot.
A formabontó képi ötletek miatt biztosan, képes ugyanis reklámokat parafrazeálni, tévévetélkedőket és tömegfilmeket karikírozni anélkül, hogy sérülne a feszes szerkezet.
Továbbá azért, mert nem elégszik meg elnagyolt karakterskiccekkel, mert minden figura pontosan tájolt, az egyénítő vonások és deformációk hitelesen kibontott alakok jellemét gazdagítják.
És az egyetemeken oktatott „amerikai-film” forgatókönyvírás aranyszabályaival mit sem törődve, folyamatosan meghökkent – soha nem lehet tudni, mi tartogat számunkra a következő jelenet.
És mert képes ezt a lineáris borzalmat iróniával, szarkazmussal és humorral kezelni.
„Múlnak a gyermekévek, nincs visszaút, új mesék nem várnak terád, de van még egy csillagfényű álomvilág, melyet gyermekünk álmod majd tovább.”
Ki ne emlékezne Ihász Gábor popénekes szívbemarkoló slágerére?
Ez az örökzöld tünemény a Jordan-filmet nézve veszekedte be magát a fejembe, alig győztem kiverni onnan.
Akkor beszéljünk a gyerekekről.
A minap Budapesten bezárták az egyetlen állami általános iskolát, ahol nehezen illeszkedő, deviáns gyerekekkel foglalkoztak.
Sok ilyen gyerek van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/08 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4544 |
