Bori Erzsébet
Végy egy átlagembert, egy közönséges hétköznapot, egy hátsó udvart vagy egy olcsó motelt, és fedezd fel benne az elképzelhetetlent. Hitchcock óta nappal is rettegünk.
Embert próbáló feladat írni valamit arról a rendezőről, akinek a filmjeit jóformán gyerekkorom óta nézem, a legteljesebb felhőtelenségben, mert soha még csak eszembe sem jutott elgondolkozni azon, hogy mit élvezek rajtuk – újra meg újra. Mert nem csak a Mester pályája tagolódik szakaszokra, a nézőnek is megvannak a maga korszakai, amelyeket a korábbi kedvencek ejtése, más filmek felfedezése jellemez, vagy éppenséggel az az ostoba és elsietett vélekedés, hogy vége, kinőttem Hitchcockból. Ezt a tévhitet többnyire egy-egy remake megtekintése önti romba, amelyből kiderül, hogy az új fiú a pénzen és a technikán kívül semmit nem tud felmutatni, amivel utolérné vagy felülmúlná a Psychót, a Dial M For Murdert (magyarul Gyilkosság telefonhívásra, remake-ben Tökéletes gyilkosság), hogy csak a frissebb példákat említsük. Ilyenkor mi mást tehet a hűtlen néző, mint szégyenkezve visszakullog az eredetihez.
Hitchcock volt talán az utolsó kétkezi rendező, aki nem művésznek tanult, de iparosként sem a filmcsinálás valamely részterületére szakosodva. A (néma) filmgyártás manufakturális korszakában kezdett, előbb feliratokat rajzolt, aztán csinált mindent, amit rábíztak, világított, írt, vágott, leszaladt parizerért. Ilyen iskola után igazán nem okozott gondot beállni a kamera mögé, ha beteget jelentett az operatőr vagy a rendező. Minden adva volt hozzá, hogy elsőrangú rendező legyen belőle, a szakmunkás típusból. Emellett szól az alapanyaga is, hiszen leginkább rissz-rossz kalandregényekből, gyenge bulvárdarabokból adaptált kommersz – üzleti és közönségsikerre törő – filmeket. Felfogni is nehéz, tetten érni szinte lehetetlen, hogyan válhatott mégis a legnagyobb rendezők egyikévé, aki egyetlen művészfilmet sem csinált, mégis szerzői életművet hagyott hátra.
Hitchcocknak igazából csak két témája volt: a szorongás és a szex. Tőle, a filmjeiből tanultuk meg, hogy tényleg jobb félni, mint megijedni, pedig az angolban nincs is meg ez a közmondás. De mitől féljünk? Sötéttől, lúdvérctől, zsákos embertől, késes gyilkostól – ezt persze nélküle is tudtuk. De arra Alfred Hitchcock nyitotta rá a szemünk, hogy jó lesz félni a rendőrségtől is. Elődei és kortársai legfeljebb odáig jutottak, hogy a rend derék őrei mintha kicsit lassúbb mozgásúak és észjárásúak volnának az ideálisnál, ezt is azért bátorkodtak csupán megjegyezni, hogy kidomborítsák a magándetektív hős kivételes képességeit. Ami azt illeti, az utódok is csak belemaszatoltak a magasan fejlett társadalmak eme féltve őrzött titkába.
A mestert többször érte vád, hogy nem szereti a rendőrséget. Nem győzött tiltakozni, szó sincs róla, szereti ő, csak fél tőle. A sanda gyanú eloszlatására, még inkább önmaga meggyőzésére az első igazi Hitchcock-mozi, A titokzatos lakó (némafilm) óta sorra léptette fel a snájdig nyomozókat, akik legtöbbször a hősnő udvarlója, vőlegénye kitüntetett szerepkörében villoghattak. Ennél többet nem tehetett értük. Nézzük az egyik legszebb példát, a Zsarolást, ezt a korai remekművet, a brit hangosfilmgyártás úttörőjét. A kezdő képsorok a Scotland Yard detektívjeinek munkás hétköznapjaiba engednek bepillantást: riasztást követő rutin letartóztatás, a delikvens olyan rosszarcú, hogy kétség sem férhet a bűnösségéhez – a néző mégis azon kapja magát, hogy együttérez vele, talán azért, mert olyan gyanútlan. Ágyban, párnák közt cigarettázva és újságot olvasva éri a nem várt látogatás, kétségbeesetten szemez az éjjeliszekrényen pihenő revolverrel, de mi tudjuk, hogy semmi esélye. Meglehetősen kétértelmű az a jelenet, amikor a megbilincselt fickót levezetik az utcára, ahol addigra meglehetős tömeg gyűlt össze. A hangulat ellenséges, sőt gyűlölködő, de nem derül ki, hogy a bűnözőre vagy a rendőrségre haragszanak-e az emberek. Hitchcock nem siet kimagyarázkodni, annál inkább, hogy A zsarolás – az első brit hangosfilm – első tekercse némafilmként pereg, egy szó sem hangzik el benne. A sikeres munkanap után a mosdóban látjuk viszont a nyomozókat, úgy készülnek a hazamenésre, akár a rendes hivatalnokok. Hiszen azok is, állami alkalmazottak, köztisztviselők, egy nagy bürokratikus szervezet tagjai, akiknek történetesen az a dolguk, hogy vegzálják és üldözzék polgártársaikat – persze csak ha okot adnak a zaklatásra vagy a rendőrség lát okot a gyanakvásra.
A filmbeli nyomozó, a hősnő vőlegénye jó vágású macho, némileg nyers és erőszakos, de semmiképp sem brutális vadállat, inkább átlagos fiatalembernek mondhatnánk. A történetben az a gyönyörű, ahogy a törvénynek ez a fizetett és igyekvő szolgája szemrebbenés nélkül hajlandó kijátszani törvényt és igazságot. Amikor Frank rájön, hogy az ő kis Alice-e a bűnös, mindent megtesz azért, hogy egy kisstílű zsaroló nyakába varrja a gyilkosságot. Akár akasztófára is juttatná, de tisztább, szakmai szempontból sem kifogásolható eljárást választ: a gyanúsított menekülés közben veszti életét. A menekülés kétséget kizáróan bizonyítja, hogy bűnös, az ügy megoldódott, a rendőr méltán számíthat dicséretre vagy előléptetésre. A zsarolót persze nincs miért sajnálnunk, tenyérbe mászó alak, gyáva féreg, ha sarokba szorítják, pökhendi, ha nyeregben érzi magát. Sajnos a szép szőke hősnő semmivel sem különb nála, öntudatos, buta liba; nem a tragikus véletlennek, hanem saját magának köszönheti, hogy bajba került. Frank erkölcseiről már ejtettünk szót.
A Zsarolás tisztán hitchcocki film, rajta kívül senki nem tudta akkor megcsinálni – vállalni sem merte volna – azt, hogy a néző egyetlen szereplővel sem azonosulhat, és csupán a mindenkori helyzet dönti el, hogy éppen melyiküknek szorít. Ráadásul sehol egy rejtély, sehol egy árva csavar a történetben, a néző mindent tud, mindent ért, és így izgulja végig a másfél órát. Ami azt jelenti, hogy Hitchcock már 1929-ben tökéletes birtokában volt a feszültségteremtés és -kitartás – a suspense – eszközeinek.
A detektív vőlegény tehát megmentette szíve választottját a börtönből, de azt ő sem akadályozhatta meg, hogy bajba ne kerüljön. A „rendőr a családban” igen gyakori képlet a Hitchcock-filmekben, de mindig az derül ki, hogy a nyomozó udvarlók vagy barátok sem adnak garanciát a biztonságra. A gyanú árnyékában hősnője kis híján kétszer is otthagyja a fogát, és hiába jár jegyben egy fess detektívvel, végül magának kell megoldania az esetet a sorozatgyilkos, özvegyek réme nagybácsival. A Szabotázs tűzrőlpattant ifjú rendőre nem rest zöldségesnek állni, hogy szemmel tarthassa a gazfickót, sőt udvarolni kezd a feleségének, mégis bekövetkezik a tragédia, felrobban a bomba, meghal a kisfiú, és az asszony kénytelen saját kezébe venni az ügyet és a konyhakést. A Szédülés detektívjét az orránál fogva vezeti és saját sötét céljaira használja a gyilkos pár; James Stewartnak nyomozó a barátja, de törött lábbal, szobához kötve is ő leplezi le a darabolós gyilkost, aki aztán úgy vágja ki a hátsó ablakon, hogy az ép lába is eltörik. A Psycho Arbogast nevű nyomozója sem képes megoldani vállalt feladatát, de ő legalább megfizet szakmai hiányosságaiért. Ezt kivételes esetnek kell tekintenünk: a rendőrség kudarcaiért és tévedéseiért többnyire ártatlanok fizetnek, illetve – ha kártérítésre kerül a sor – az állam, megintcsak a vétlen civilek adójából, de ez már nem Hitchcock szakterülete.
Ártatlant gyanúsítanak és üldöznek A titokzatos lakóban, a Harminckilenc lépcsőfokban, a Zsarolásban, a Fiatal és ártatlanban, A szabotőrben, A gyanú árnyékábanban, a Meggyónomban, az Észak-Északnyugatban. A Gyilkosság hősnője meg sem áll az esküdtszéki tárgyalásig és a halálos ítéletig; már a siralomházból menti ki egy jó szándékú amatőr. A tévedés áldozata másfél óráig tartó rémálom: a mélyen vallásos mintapolgárt, férjet, apát és kisembert egyszercsak elkapja a lélektelen gépezet. Elég egy hisztérikus nő tanúvallomása, hogy bankrablás gyanúja miatt bilincsbe verjék, tehetetlen bábként hurcolják ide meg oda, vájkáljanak a magánéletében, elvegyék a nadrágszíját, rács mögé dugják. A család anyagi csődbe jut, a felesége megőrül, a gyerekek szülők nélkül maradnak, és csak a puszta véletlenen múlik, hogy horogra akad az igazi tettes.
Ne felejtsük el, hogy Alfred Hitchcock Angliában kezdett filmezni, abban az országban, ahol a rendőrök a legutóbbi időkig nem viseltek fegyvert, ahol hagyományosan tisztelték a szabadságjogokat és az emberi méltóságot, a Scotland Yardnak pedig becsülete, sőt legendája volt. Minden adva van ahhoz, hogy szélsőségektől mentesen, harag és elfogultság nélkül, tisztán álljon előttünk a rendőrség igaz valója. Nincsenek, nem kellenek brutális, lövöldözős rendőrök, korrupt, a maffiának dolgozó vagy a politikusok zsebébe ugró zsaruk, csak udvarias, szorgalmas szakalkalmazottak. (Hitchcock amerikai filmjeiben is megőrizte ezt a képletet.) Ám ezek a derék rendőrök mindig késve érkeznek, csak kullognak az események után, rossz nyomon járnak. Persze csak akkor, ha a rossz nyom jó útnak ígérkezik, amelyen a legnagyobb eséllyel és a leggyorsabban lehet eredményt produkálni.
Hitchcock és Truffaut kimerítő beszélgetései során többször is felmerült, hogy mi van akkor, ha az üldözött, halálos veszélyben forgó hősökért izguló néző felteszi a kézenfekvőnek tűnő kérdést: De hát miért nem fordulnak a rendőrséghez? Mígnem egyszer, Az ember, aki túl sokat tudott második, amerikai változatában James Stewart éppen ezt teszi. A suspense magasiskolája az a jelenet, amelynek egy zsúfolásig megtelt koncertterem a helyszíne, itt dördül majd el a gyilkos lövés abban a pillanatban, amikor a cintányéros összeüti a hangszerét. Erre Hitchcock előbb gondosan fölkészíti a nézőt. Rögtön a főcím után bemutat egy cintányért azzal a szöveggel, hogy egyetlen cintányérütés is képes megváltoztatni egy család életét. A koncert előtt színre lépteti a kémeket, akik megbeszélik a tervet, sőt próbát is tartanak a zenemű lemezfelvételével. Csak ezután kerül sor a csúcsjelenetre. Minden fontos szereplő ott van a színházban, és a gyanútlan tömegben egyedül Doris Day (és persze a gyilkos) tud a készülő merényletről. De a néző még náluk is többet tud. A tízperces jelenet – milyen hosszú idő az egy filmben! – majdnem némafilm, egy szó sem hangzik el, csak a zene szól, a feszültség egyre nő, amikor befut James Stewart, testbeszéd útján értesüléseket cserél a nejével, majd a rendőrséghez fordul. Az eredmény sejthető, a rendőrök ide-oda küldözgetik, ebből sem értünk egy szót sem, csak a gesztusokat látjuk, a némajátékot Stewart és a rendőrök között, az egész roppant komikus, miközben egy pillanatra sem lanyhul tőle a nagyfeszültség. Ilyen gonosz tréfát is csak Hitchcock engedhetett meg magának.
A százéves Mester majdnem egyidős a mozival. Ott volt minden határkövénél, a hang vagy a szín bejövetelénél, a különféle technikai újításoknál. Az új eljárásoknál is nagyobb kihívást jelentett azonban felismerni, még inkább megelőzni a közönség nemzedékváltásaival járó ízlésbeli és szemléleti váltásokat. Hosszú pályája során Hitchcocknak többször is sikerül ez a nagy ugrás, amelyben oly sok rendező a nyakát szegte. Talán azért, mert nem futott divatos trendek és témák után. Igazából mindig ugyanazt a két vezérlő csillagot, ha úgy tetszik, fixa ideát követte: a szorongást és a szexet. Szerencséje volt, mert ez a kettő nekünk is régi mániánk. Ő csak formát adott testetlen szorongásainknak és tárgyatlan vágyainknak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/08 32-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4541 |
