Reményi József Tamás
Évtizedek távolából is lenyűgöznek egy azóta agyonkorszerűsített műfaj ősi példányai.
Azt mondja Etus a Szomszédokban, hogy neki nincsenek nagy igényei, majd egy jó kis krimivel elmúlatja az időt este. A séma szerint itt ő az alkotó értelmiségi, előző évtizedekbeli kulturális szokásaival, értékrendjével, amelyben a léhább örömöket a krimi és a keresztrejtvény élvezete jelentette. Esetleg Rejtő Jenő. Annak idején volt ebben csöppnyi hivalkodás, humán gőg, miszerint az intellektust és az ízlést bizonyos szinten felül nem veszélyezteti az efféle kikapcsolódás, ráadásul Agatha Christie vagy Raymond Chandler – a még ínyencebbeknél Gaston Leroux és Patricia Highsmith – neve áruvédjegyként szerepelhetett. Az úrilány esete ez, aki iszik ugyan, de csak Martell konyakot.
Ma azonban más a helyzet. Etus szavai éppen úgy hangzanak, épp oly fájdalmasan kioktató mellékzöngével, mint amikor dialógusában múzeumi sétát vagy operaházi segélykoncertet kell reklámoznia: a krimi mint olvasás a szórakozás tűnő árnyainak birodalmába tartozik. Nosztalgikusan emlegethető, akár a hajdani délutáni kakaópartik, lelki szemünkkel látni véljük a graciőz mozdulatot, ahogy egy finom kéz föllapozza a Holttest a könyvtárszobában első oldalait. (Hol van ma könyvtárszoba?)
A tévében állítólag sok krimit, bűnügyi filmet, sorozatot látni. Legalábbis a műsorújságok és a műsorvezetők szóhasználata szerint. Azt azonban, amire Etus gondol, mozgóképes változatában két neoprimitív iskola (nevezzük finomabban újnaturalistának) tönkre tette: a klasszikus krimit Európában a Derrick, Amerikában az akciófilm és a szappanopera új szórakoztatóipari felfogása kiforgatta magából. Pedig a középosztály ma is igényelné Agatha Christie-t, akinél a titok, a rejtély/rejtvény kedélyes, idilli világba és felszínes, de nem szellemtelen jellemrajzokba van csomagolva. Olyan életérzésbe, amelyre – különösen a közép- és kelet-európai közönség lelkületében – a nosztalgiával vegyes borzongás jellemző. Nosztalgia egy angol kisváros elképzelt jóléti békéje iránt, borzongás a gonosz folyton fenyegető, de még legyűrhető árnyaitól. Nem véletlen, hogy a kereskedelmi tévékben rövid időn belül másodszor is – főműsoridőben – elővették a David Suchet-féle Poirot-sorozatot, amelynek sikerült e hangulatot árasztania, nem utolsó sorban a színészeknek s a magyar szinkron-alakításoknak köszönhetően. (Noha a gyengébb A. C.-novellák adaptációit láthattuk.)
Poirot tengeren túli kollégája, Colombo a mindig azonos dramaturgiai klisé másfél órásra duzzasztott variációiban – Peter Falk és Szabó Gyula minden kiválósága ellenére – sajnos ma már fárasztó jelenség. A karakter, tudjuk, okosan kitalált, az esetlen, plebejus ösztönű detektív Chandler, Hammett, Earle Stanley Gardner főhőseinek végképp deheroizált utóda. Korábbi évtizedek magánnyomozói, ügyvédei felvilágosult, urbánus figurák voltak, de még nyers férfiasságot, természeti erőt hordoztak magukban. A krimit afféle városi westernként élték meg – Colombónak már pisztolya sincs. Az ő ereje romlatlan eszében rejlik, szellemi-morális készsége és a gyámoltalansága közt épp oly humoros az ellentmondás, mint Poirot intellektusa és gyerekes hiúsága közt. Kétségbeejtő tét, dráma persze egyikük eseteit sem jellemzi, kirakós játékhoz, bűvészmutatványhoz hasonlatosak inkább.
Olyasfajta izgalomért, amelyet a bűn a lélek ügyeként kelt, többnyire igen sokat kell időben visszafelé araszolnunk. Amikor levetítették Patricia Highsmith legjobb könyvének Hitchcock rendezte filmváltozatát (Idegenek a vonaton, 1951), sok néző talán először találkozott valóságos pszicho-krimivel, amely az elveszett ember belső katasztrófájára épül. Highsmith minden regénye végzetük felé sodródó hősök története, egyetlen – látszólag aprócska – rossz döntés nyomán elkerülhetetlenül közeledő végzet rajza, a Két idegen a vonaton pedig különösen remek tanulmány az elfojtások természetéről: ha legjobb lenne a gyűlölt nőtől egyszer s mindenkorra megszabadulni, elég egy óvatlan pillanat, s előkerül valaki, aki a bűnös gondolatot megtestesíti. A „nincs menekvés” frusztrációjának két mestere – Chandler közreműködésével! – ötven év távolából is lenyűgöz egy azóta agyonkorszerűsített műfaj ősi példányával.
Filmmúzeumi leletek Jean Delannoy Maigret-darabjai is, egy szűk évtizeddel későbbről, s megint csak a Duna TV filmklubos buzgalmát dicséri, hogy elővették őket. Láttunk már néhány Maigret-imitátort, jobbat is, rosszabbat is, Jean Gabinről viszont úgy vélhetjük, Simenon róla mintázta felügyelőjét. De nem ez az érdekes, Gabin a szerepet egyszerű rutinnal megoldja, annál különösebb érzés figyelni egy olyan avítt rendező munkáját, akit Truffaut-tól Bikácsyig mindenki végigostorozott már. Igen, az ötvenes évek végén épp Delannoy mozijával szemben lehetett-kellett tüntetően énekelni új idők új dalait. Csakhogy napjaink képernyőin ritkán látunk oly gondosan szerkesztett jeleneteket, mozgás-kompozíciókat, mint ezekben a krimikben. Az ifjú nézők talán fintorognak a vetített hátterek kezdetlegességein. Viszont Delannoy még tudta, hogy a legsemlegesebb, legmellékesebb gesztusokon sem szabad a koreográfiát megspórolni. Még tudta, hogy a kép nem harsány látvány, hanem észrevétlenül ható emóciók összessége. Pedig ő nem „művész”, hanem egyszerűen jó iparos volt.
A rovatot a Pannon GSM támogatja
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/07 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4529 |
