Kömlődi Ferenc
A hagyományos női szerepek zavaraira az ezredvég jövővízióiban a nemektől független cyborg-identitás a válasz.
A jövő az asszony, mondja egy Ferreri-film címe, nos, ezt a perspektívát majd kétszáz éve felrajzolták már a fantasztikus irodalom előfutárai, mikor a jövőt az újrateremtés jegyében képzelték el: új Ádámról, új Éváról álmodozva.
1816 nyarát Lord Byron – Percy Shelley, Mary Shelley és a lélekbúvár Polidori társaságában – a Genfi-tó partján épült Diodati villában töltötte. Mindent megvitattak: filozófiát és spiritizmust, világtörténelmet és szabadságharcokat, s még a divatos kísértethistóriákat is. Az egyik villámfényes este eldöntötték: másnapra valami egészen hátborzongatót írnak majd… De Shelleyt nem ihlette meg a múzsa, és Byron is szenvedett. Polidori viszont a Drakula-ős Vámpírral, Mary Shelley meg a Frankensteinnel rukkolt elő.
A monstrum ébredése
Frankenstein doktor teremtménye cyborg-nagypapa: műember és vérengző szörny. Ellenség. Nem anya szülte, laboratórium mélyén tervezték, mesterséges lény. Tehát gonosz.
A filmvásznon mégis világraszóló karriert futott be. A harmincas évek gyerekeit az őt megszemélyesítő Boris Karloff-fal riogatták. A cyborg-nagypapának pedig cyborg-nagymama járt: az első (1931-es) mozit követően a rendező, James Whale elkészítette a folytatást, a Frankenstein menyasszonyát (1935) is. (A fura szerzetet Elsa Lanchester, Charles Laughton felesége alakította. És még egy filmtörténeti adalék: a legelső Frankensteint az Edison iskolájához tartozó J. Searle Dawley rendezte, 1910-ben!)
A vámpír dögvészt és pusztulást hoz, de a vámpír fenséges. A karloffi figurát viszont féljük, ám nem tiszteljük. Ugyanezt érezzük kései reinkarnációjával, az idegen bolygóról érkezett, hadakozó cyborggal szemben is. Agyi funkcióit számítógép végzi, elszabadult erejét gyilkolásra programozták (James Cameron: Terminátor, 1984). Küllemében ijesztően emberi, holott csak lelketlen szervetlen anyag. Nem mesterséges beültetésekkel tökéletesített homo sapiens, hanem homo sapiensszé deformált gép. Kibernetikus, de nem organizmus. Neoluddita félelmek szülte monstrum.
Boris Karloff kortársai, a harmincas és negyvenes évek népszerű képregényalakjai (Denevérember, Superman, Amerika kapitány) emberfeletti képességeikkel még a „jó ügyet” szolgálták. Utódaik viszont egyre erőteljesebbek és félelmetesebbek lettek. Az ellenség pedig egyre gyengült… Mégsem lett örök béke, s az Új Világrend is hiú ábrándnak bizonyult. A rettegésnek immáron nincs központja: bárhol tanyát üthet a Gonosz. A háttérbe vonult, s a hatalomba onnan, szürke eminenciásként fészkelte be magát.
A hősökből tornatermek mélyén agyongyúrt kidobólegények lettek: az a jó ügy, amiért a legtöbb pénzt adják. A Robotzsaru közülük nőtte ki magát, de ők a mai képregények macho-cyborgjai is.
Utánuk jöttek az androginok. Totális társadalmuk a Star Trek: Új generációban (1991) látott Borg. Annak ellenére, hogy a közösség valamennyi tagja saját, többé-kevésbé organikus testtel rendelkezik, egyetlen öntudatot alkotnak. Idegrendszereiket monolit-szerű űrhajójuk metaidegrendszere kapcsolja egymáshoz. Könyörtelenek, az érzelmeket nem ismerik.
Picard kapitányt elrabolják, s az űrhajóba viszik. „Az utolsó csepp erőmmel is ellenállok” – tiltakozik a kapitány.
„Az erő nem releváns. Az ellenállás haszontalan. Biológiai és technológiai tulajdonságaiddal magunkat tökéletesítjük. A te kultúrád hozzászokik ahhoz, hogy a miénket szolgálja.” – mondja a Borg. A különböző hangokból szintetizált gépi beszéd arctalan és testetlen. Közeli, de mégis távoli. Személytelen öntudat.
„Lehetetlen” – Picard az emberi szabadságra, az önálló akaratra hivatkozik. Inkább választja a halált.
„A szabadság nem releváns. Az önálló akarat nem releváns. A halál nem releváns.” – igazítja helyre az ellenfél. Picardot a hódító Borg és a leigázandó emberek jegyeit egyesítő „bionikus interfésszé” (Mark Dery) (transz)formálják.
A gép neme
A nyolcvanas és a kilencvenes években a cyborg bevonult a köztudatba. Férfiként vonult be… Merthogy a technológia hímnemű – hirdetik a dualista világkép utóvédharcosai. A cyberfeministák másképp gondolják: a nő és a számítógép egyesülésében a patriarchátus végvonaglását ünneplik. A hagyományos nemi kategóriák a múlt kövületei: a keskenyedő határsávok nemcsak átjárhatók, de át is kell járni rajtuk. A multiplex személyiségek korát éljük – miközben szerepeket játszunk és cserélünk, új identitásokat veszünk fel… És akár nemet is válthatunk. A cyborg egyszerre férfi és nő…
A Terminátor-mozik és a Star Trek hamisítatlan tudományos fantasztikumok. Variációk a cyborgra – ahogy a hollywoodi képzelet látja. A japán Shinya Tsukamoto (Tetsuo: A vasember, Tetsuo II: Testkalapács) és a kanadai David Cronenberg egészen másképp látják. Őket nem a végeredmény, hanem az átalakulás, a cyborgizáció érdekli. S hogy a cybertest megszülethessen, az eredeti embertestnek el kell pusztulnia. „A régi hús halott. Sokáig éljen az új!” – összegzett a Videodrome végén Renn, a főszereplő. Ez már a (földi) cyborg-lét.
A férfiak számára, merthogy Renn is, és a Vasember is (látszatra) az „erősebb nem” képviselője… Viszont ők, a hollywoodi példákkal összevetve, az evolúciós létra felsőbb fokán állnak: nem tartoznak a diadalmas macho-cyborgok kasztjába, mint a Robotzsaru vagy az első Schwarzenegger-Terminátor, és az androgin cyborgok (a Borg, a második Robotzsaru, vagy a Terminátor 2: Az Ítélet Napjának T 1000-je) közé sem. Cyborgként működő egykori emberek, valódi kibernetikus organizmusok. Meghatározhatatlan és több síkon értelmezhető gender-identitások hordozói…
Az androgin még kategóriákba sulykolható: fekete-fehér, igen-nem, férfi-nő bináris oppozíciójának szintézise. Nem küszködik személyiségzavarokkal, nem sért határokat. Az ő alakjában kodifikálódik a Rend – ezentúl ő őrzi a Rendet…
Tsukamoto és Cronenberg „hősei” fokozatosan bizonytalanodnak el: ingoványos, képlékeny terepre tévednek, s onnan már nincs visszaút. (Cyberpunk párhuzamok: ők még véletlenül sem az űrből pottyantak közénk, de nem is tartanak oda.)
A folyamat következő fázisa minden bizonnyal a Sandy Stone által (transzgresszív és multikulturális) transzgenderként leírt állapot, ami „…az elfogadott meghatározás szerint mindent magába foglal, mely nem sorolható kultúránk sarkított 'nő' és 'férfi' skatulyáiba.” A tényleges cyborg-testnek nincsenek fontos részei, valamennyi porcikája tetszés szerint átalakítható. A cyborg végtelen performance. „A nemek utáni világ teremtménye” – írta Donna Haraway a Cyborg Manifestóban (1985).
Cyberlányokat viszont nagyon keveset látni a vásznon. S ha igen, szinte csak háttérszereplőként. Kivétel Jane, a Johnny Mnemonic (1995) tökéletes implant-bébije. Nem anya, nem szerető, és feminista aktivistának se válna be. Prostituált és könyörtelen információ-harcos. Egyszerre nő és férfi. Nő, mert testét az utcán és különböző lebujokban árulta, s a nemiség hatalmát még ma is kihasználja. De férfi is, mégpedig a pornófantázia műfallosza nélkül: terveit az amazonok gyengédséget és elérzékenyedést nem ismerő kitartásával, szívósságával váltja valóra. Cinikus, számító és erős. De vajon más eszközökkel legyőzhetné-e a nőket csak gyönyörtárgynak tekintő hímsoviniszta társadalmat?
Jane újraírta a szerepeket. Ugyanezt tette a Terminátor 2 (1991) Sarah Connor-ja is. „Tökéletesen kidolgozott teste a népirtó technológia elleni lehetséges reakciók egyikét sugallja” – elmélkedik Cynthia J. Fuchs („Death Is Irrelevant”: Cyborg, Reproduction, and the Future of Male Hysteria, 1995). „A kemény, de átjárható test rendeltetése, hogy e technológiák és a megsemmisítendő történelem között közvetítsenek.” Sarah a „jövő anyja”: az emberiséget megmentő John Connornak ad életet. Anya, fiú és T 800, a jó cyborggá „pálfordult” (aszexuális) Schwarzenegger – ők a tipikus poszthumán (Fuchs szerint apokaliptikus) család. Ellenfelük T 1000, a kegyetlen adrogün akkor változtat testet és nemet, amikor akar…
Sarah közeli rokona az Eve of Destruction (1990) (két) főszereplője: Eve VIII, a cyborg (és teremtője, Dr. Eve Simmons). A doktornő a mesterséges lénybe saját tapasztalatait is beprogramozta: Eve VIII rendeltetése, hogy a másik, az eredeti Éva gyermekkori és az anyaság idején elkövetett ballépéseit korrigálja. A hagyományos anyaszerep identitászavaraira a cyborg-identitás a válasz. A fejetetejére állított, átértelmezett, de újra megtalált bizonyosság.
Géptest, emberlélek
A cyborg-kép a kilencvenes évek során sokat finomodott: háttérbe szorulnak az öldöklő fenevadak, s az ember-gép szimbiózis megvalósulása se tűnik már ködös fantasztikumnak. Letisztult az ábrázolás: a brutális, gyakran horrorba illő jeleneteket hihetőbb képsorok helyettesítik. A képzelet gigászi masináit miniatürizált technológiák váltják. A közeljövő implantációi emberi szemmel alig láthatóak, esetleg teljesen láthatatlanok. Talán még a szerves nanogépek munkába állását is megérjük…
Merthogy a gép is lehet szerves. Testünkkel történő egyesülését általában egyirányú, a szervesből a szervetlenbe, az organikusból a kibernetikusba vezető folyamatként értelmezzük. Holott ennek a fordítottja is megtörténhet.
A moziban – már jó régen – meg is történt. Az első embergépeket, a Gólemet (1914, 1920) és a Homunkulust (1916) Paul Wegener, illetve Otto Rippert, a német expresszionizmus előfutárai álmodták meg. A historikus-mitikus környezetbe helyezett monstrumokat az ipari tájakon – gigászi géptermek mélyén, végtelen füstcsíkokat okádó kémények árnyékában – kísértő pszeudó-Mária, az eredetihez megszólalalásig hasonló robotnő követte (Fritz Lang: Metropolisz, 1927).
Máriának pusztulnia kell. Nyugodtan lehetne femme fatale, de ahhoz lélek (is) szükségeltetik. Neki pedig nincs lelke. Lényét a hatalom és a rend orwelli bajnokai teremtették, erotikus vágyakat gerjesztő műteste az ő akaratukat csaholja. Nemcsak az alapvető emberi jogokat kacagják ki gúnyosan, de a hagyományos és mesterséges intelligenciák bonyolult viszonyát tisztázó Asimov-féle robot-törvényeket is. Pedig az utóbbiakat sokan ma is érvényesnek tartják: „Egy: a robot nem bántalmazhatja az embert… Kettő: a robotnak végre kell hajtania az ember adta parancsokat, kivéve, ha azok az első törvényponttal ellentétesek. Három: a robotnak mindaddig meg kell védenie saját létét, míg ez a védekezés nem ellentétes az első és a második törvényponttal.”
De vajon tényleg érvényesek-e még ezek a szépen hangzó tételek? És miként viszonyuljon teremtményeihez az ember?
Többek között e kérdésekre keresett választ Ridley Scott Szárnyas fejvadásza (1982). „A korai XXI. században a Tyrell Korporáció a robotizációt a Nexus fázisig fejlesztette” – tudósít a nyitó felirat. „Ezek a – replikánsként ismert – lények virtuálisan ugyanolyanok, mint az emberek. A Nexus 6 replikánsok erőben és mozgékonyságban felülmúlják, intelligenciában pedig minimum azonosak az őket megalkotó genetikus mérnökökkel…”
A replikánsok fellázadtak, túlélőik Los Angelesben bújtak meg. Deckard, a szárnyas fejvadász utánuk nyomoz, meg kell semmisítenie őket. De vajon a megsemmisítendő embergépek nem ugyanolyan érző lények, vagy még érzőbbek, mint amilyenek mi vagyunk? Deckard kezdettől fogva kényszeredetten végzi munkáját, azután pedig, hogy beleszeretett Rachelbe, a szép replikánslányba végképp megrendül a hite küldetése jogosságában. Rachel a genetika csúcsteljesítménye: a társainál hosszabb életűre tervezett hölgy agyába tökéletes memóriát implantáltak. A Nagy Igazságot azonban Roy Baty, a replikánsok főnöke mondja ki: „Nem számítógépek, hanem fizikai lények vagyunk.”
Call, az Alien 4 (1997) űrkalóz szépséges android, de nyugodtan nevezhetnénk replikánsnak is. A kétszáz éve halott Ripley klónja pedig életre kel, s anya-szerepre készül. Mindketten többszörös határsértők. És emberszabásúbbak az embernél. De ha elfogadjuk a darwini evolúció-elméletet, hirdethetjük-e bizonyossággal, hogy a homo sapiens a teremtés koronája, a folyamat lezárása? S miért akarunk minden létformát a saját képünkre alakítani?
A pixel-démon
Fritz Lang 1929-ben rendezte a sci-fiként eladott, de felettébb realista A Hold asszonyát. A címszereplő emberarcú, embertestű kiméra. Valójában nem a (közel)jövőből, hanem a régmúlt hősi-fantasztikus regéiből jött. Meseországból.
Ugyanezt az országot népesítik be a legyőzhetetlen harcosok amazonidomú társnői is. Ők már nem a Hold légies asszonyai: dagadó szilikonkebleiket és erőtől duzzadó, tökéletes formáikat alig takarja gúnya. Kizárólagos életterük a – cyborg által szétrobbantott – hagyományos ellentétpárokon nyugvó világ. Idejétmúlt sztereotípiákat személyesítenek meg. Vagy a Rossz ellen küzdenek, vagy ők maguk az Ősbűn. A klasszikus angol horrorban, a(z északi mondakör ihlette) Hammer-filmekben (Egymillió évvel Jézus Krisztus előtt, 1966, A viking királynő, 1967, Rabszolgalányok, 1968, Amikor dinoszauruszok uralták a Földet, 1970, Egy elfelejtett világ teremtményei, 1971) se szeri, se száma e szilikonnőknek. Izomagyú dominák, utolsó túlélők, szado-mazochista praktikák kitervelői, elszenvedői… Mintha egy másik Schwarzenegger-maszk, a Conan, a barbár (1982) is közülük szemelte volna ki segítőit és áldozatait. A több száz hasonszőrű B-mozihős úgyszintén. Nyugodtan lehetnének játékfigurák. Tulajdonképpen azok is. Viszont mennyivel izgalmasabb, ha a rettenetes ellenséget egy-egy gombnyomással magunk semmisíthetjük meg!
Virtuáliában járunk…
A virtuálhősök szép lassan nagykorúvá értek. Levakarták magukról a heroikus-fantasztikus sallangot – tökéletesen beilleszkedtek a posztindusztriális világba. Igazi sztárok lettek, mint Kyoko Date, a csak számítógépes programokon létező japán énekeslány. Vagy Lara Croft, a '96-ban indult Tomb Raider-széria központi alakja. Egy újabb cyborg-változat.
A techno-babát idealizálták a teremtők: örök fiatal és csábító. Ő a Nő.
Ez csak látszat – mutat rá Anne-Marie Schleiner (Does Lara Croft Ware Fake Polygons?, 1998). Lara sokkal komplexebb személyiség, „nemek utáni” lény. Drag queen, mert a játék férfi résztvevői általában a feminin avatárával azonosulnak. De domina, és a végzet asszonya is. Szabad idejében tévét néz, leginkább Xénát, az amazon hercegnőt. Merít az ott látott erőszakból. És különben is: az agresszivitást a férfiak többé már nem sajátíthatják ki maguknak…
Lara pozitív szerepmodell – sugallja Schleiner. Igazi anti-Barbie: kemény, erőszakos és szexi.
A fantázia és a realitás közti határok végleg eltűnnek. A játékosok központi idegrendszere előbb-utóbb tényleg rácsatlakozik a gépre. Istennőjüket Cronenberg 1999-es eXistenZ-ében Allegra Gellernek hívják: ő a teremtő, a feltaláló, az agy.
A jövő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/07 35-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4512 |
