Hirsch Tibor
A korrekt női vonal alaposan átrendezte a filmcenzúrát: erőszakolni szabad, fenékre paskolni szigorúan tilos.
Az olvasóval mi a helyzet, nem tudom, a szerzőnek mindenesetre a következő hevenyészett gondolatmenethez le kell győzni mind a vele született, mind belénevelt prüdériáját. Mozgóképi szexről lesz szó ugyanis, de legalábbis nevén nevezendő testiségről, és ami kínosabb, minderről a legújabb kori feminizmus ürügyén, melyet e sorok írója ráadásul nem ismer kellő mélységében. Azzal mentegeti magát, hogy modern tömegfilm közepes műveltségű producerei és gyakorlatiasan tájékozott rendezői valószínűleg még ennyire sem ismerik.
Mégis tudják, mit illik, és mit nem.
Ez volna ugyanis vizsgálódásunk igazi tárgya. Hogy tudniillik valami mégiscsak változik e tekintetben, lassan de biztosan, legalább a hetvenes évek derekától számítva. Sőt, az volna az állítás, hogy az említett, közepesen művelt producerben, a nőmozgalmakkal szemben ősi, közhelyes előítéleteket dédelgető garantáltan hímnemű tömegfilm-rendezőben akarva, akaratlanul évtizedek óta feminista sugalmazású öncenzúra formálódik, finomodik, csiszolódik, de legesleginkább szigorodik. És ez a belső cenzor ráadásul a részletekre figyelmez, akárcsak a minden erkölcsvédő cenzúrák őse, a híres amerikai Hays’Code tette („csók csakis álló helyzetben”), a maga aprólékos szabályzatával.
A szóban forgó nővédő cenzúráról, mely belső ugyan, ám nyilvánvalóan a külső botrány, per, bojkott, hatósági tilalom reális veszélyéhez igazodva szabályoz, nem könnyű elhinni, hogy létezik. A feminista filmkritika és a mozgóképes erkölcs általános helyzetére figyelmező konzervatív ítész nyilván egyaránt kételkedik benne.
Az erkölcscsősz az mondja: soha ennyi, érzékek csiklandozására szánt szex nem ábrázoltatott ilyen otromba nyíltsággal képernyőn és mozivásznon szórakoztató és művészfilmekben, mint manapság.
A feminista azt mondja, számokra hivatkozva: éppen hogy férfisovinisztább a mai mozgókép, mint volt valaha bármikor, mert nemcsak hogy erőszakkal van tele, de az erőszak áldozata a statisztikák szerint sokkal gyakrabban nő, mint férfi, és ez az erőszak nemegyszer szexuális erőszak. De ha rablógyilkosságot mutat a film, a gonosztevő viszonya a női áldozathoz akkor is a legmegvetendőbb mácsómintát közvetíti: míg a pozitív férfihős a gengszter számára ellenfél, addig a nő a tárgyiasítható áldozat, akinek védekezésével számolni sem kell.
Szex és erőszak képi naturalizmusa ettől még tényleg tombol, ahogy általában is évről évre tökéletesednek a sokkoló látványvarázslat technikái. Ezenkívül a rossz férfiak viszonya a jó nőkhöz tényleg rosszabb mint valaha, és ezt a rossz viszonyt másolni ma könnyebb, mint valaha, mert a mai szórakoztató mozidarab a legelemibb didaktikus hangsúlyokat is csak ímmel-ámmal teszi ki, hogy jót és rosszat úgy-ahogy megkülönböztessük. Tehát látszólag nincs változás, látszólag nyomtalanul múlnak el a feminista filmkritika évtizedei.
Csakhogy...
Csakhogy a mozi késői – félévszázados – története igenis tele van olyan képsorokkal, képekkel és képecskékkel, melyek akár korhatár nélkülinek is számíthattak a maguk idejében, ma viszont nem volna ajánlatos leforgatni őket. Kínos apróságok ezek, de manapság mégsem ajánlatos elsiklani fölöttük.
Pőreség
Azt hinnénk, ha valahol, itt aztán igazán többet enged meg magának a kilencvenes évek rendezője, a népszórakoztató mesterember és filmművész, mint amennyit a hatvanas években ildomos volt.
Azt hinnénk, ha valahol, akkor a szexista mozi ellen küzdő mozgalmár éppen itt nem lehet elégedett évtizedek harcainak eredményével.
Hát nem. Meglehet, több a ruhátlan test a képernyőn és a filmvásznon, különösen ha az erotikusnak hirdetett mozidarabokat is ideszámítjuk. De vajon észrevette-e valaki, hogy ma még a késő este sugárzott könnyű pornófilmben is csak szigorúan minősített dramaturgiai helyzetben bukkanhat fel ruhátlan nő felöltözött férfi társaságában? Ilyen például, amikor a férfiak a maffia- vagy zsarufilm valamely életszerűnek szánt epizódjában éjszakai bárban múlatják az időt. Ám rendesen ez a helyzet is szigorú korlátok közt ábrázolandó. A táncosnő unott kívülálló, a munkáját végzi. Valaha még – a maga munka-ruhátlanságában – leereszkedett az asztalhoz, és könnyed dialógusba bocsátkozott – mondjuk gengszter-kitartóival. Ilyen dramaturgiai helyzet ma – az öncenzúra nyilván nem tudatosuló hatására – finoman szólva ellenjavallt. Nő nem viselkedhet úgy, mintha csakis az ő neme számára volna hétköznapi állapot a meztelenkedés, férfiaknak pedig nem. És ami legalább ilyen fontos: a férfiak sem viselkedhetnek úgy, mint akiknek ez természetes. Itt a bárban két lehetőségük van: vagy ne figyeljenek oda, beszéljenek csak üzletről, bűnről, nyomozásról, vagy figyeljenek oda nagyon is, örüljenek a látványnak hangosan, vörösödjön a képük gusztustalanul, ordítsanak trágárságokat, ahogy megvadult hímekhez illik. Azonban ha lehet, erre ne kiabáljon vissza a táncosnő hasonló stílusban. Azok az idők elmúltak.
Mi tilalmas még? Például tilalmas volna 1999-es kiadásban a régi James Bond. Roger Moore alakításban talán még inkább, mint Conneryében. Connery fürdőruhás békaemberként mutatkozik rögtön az elejétől, Moore viszont nem vetkőzik. A Bond-filmek – úgy általában – az egyoldalú meztelenkedés sajátos iskolapéldái.
Súlyos dolgokról van itt szó, aminek leleplező értelmezéséhez 1999-ben talán már nem is kellene harcos feministának lenni. Mert nemcsak az a baj, hogy a szépséges partnernő öltözéke néha hiányos az állig begombolkozott 007-es társaságában, hanem arról, amit nő és férfi a helyzet egyszerű asszimmetriájának foglalatán belül figyelmünkbe ajánlanak. A nő a testét, a férfi a civilizációt. Hiszen mindenki tudja: a 007-es legendáriumához öltönye szabása, órája márkája, cigarettatárcájának kidolgozása is hozzátartozik.
A ruhátlan széplánnyal barátkozó nyakkendős szuperhős tehát jó okkal tűnt el a képernyőről. Ha filmfelújításokon középkorú férfiként találkozik vele az ember, szinte csodálkozik: hogyan lehetséges, hogy saját kortársnői annak idején nem kérték ki maguknak a látványt és a helyzetet. Sőt, a mozi történetének ezek a régivágású hősei nem akármilyen népszerűségnek örvendhettek a hatvanas évek ifjú hölgyeinél, akik akkor nyilván elhitték, hogy a bikini és szmoking találkozásában nincs sértő és megalázó, vagy pedig belenyugodtak, hogy e jelentéktelen mikromegaláztatást a filmen, ahogy a valóságban is, a nőnek viselnie érdemes: másképp nem megy, és egyébként is megéri.
Meztelenség-ügyben a „bikini kontra szmoking” esetek kerülésének parancsa talán még nem is a legszigorúbb parancs. Mert mi köti össze DeSantis Keserű rizsét Jancsó Égi bárányával, Lollobrigida több korai alakításával, Várkonyi Egy magyar nábobjával, sőt, hogy garantáltan korhatár nélküli filmet is bevegyünk a sorba: A Tenkes kapitányának bizonyos epizódjával, több korai A Notre Dame-i toronyőr-feldolgozással, esetleg, egészen régről, John Ford Tobacco Roadjával? Hiszen nem mindegyikben van meztelenkedés, nem mindegyikben meghatározó az erotika...
Amit egyformán másképpen kellene forgatni egy tisztán gondolatkísérletként elképzelendő mai felújítás problémás jeleneteiben, az a „mezítlábas nő” észrevétlenül feminista hatásra öncenzurális tabuvá lett látványa. Természetesen csakis cipős, csizmás, bakancsos férfiak társaságában. Filmes vetélkedő kérdése is lehetne: hol szerepelt nő ilyen, látszólag ártalmatlan helyzetben utoljára? Aki későbbi dátumot mond, az nyer. Megszállott mozibolondok akkor is törhetnék a fejüket, ha kosztümös kalandfilmet, sci-fit, vígjátékot, művészfilmet egyaránt szabad volna mondani. Valószínű, hogy a legtöbb kategóriában az utolsó mezítlábas lányokért vissza kellene nyúlni legalább a hetvenes évekig.
Bujaság
Ne higgye senki, hogy ami ágyban és mozivásznon elmúlt harminc évben változott, az nem a nőmozgalmi követésekhez igazodva történt. Először is, nem szeretkeznek többet és nyíltabban a kilencvenes évek szórakoztató- és művészfilmjeiben, egyszerűen azért mert a széles nyilvánosság számára szoft- és hardpornó, tévé, videó igazolhatóbb helyet kínál az ilyen jeleneteknek: ma már magától értetődő, hogy aki ágyjelenetet akar látni, az nem vérbő vígjátékban keresi, a régi szép „szórakoztatás koncentrátum” egyik – valaha kötelező – összetevőjeként, hanem legalábbis megvárja az este tizenegy órát, az első erotikus film kezdetét valamelyik égi csatornán.
De még ezek a könnyű, szabadon nézhető szexfilmek is igazodnak az új idők szelleméhez. Mindenekelőtt itt is tilos a „meztelenség aszimmetriája”. Aki látott hatvanas évek elején készült erotikus filmet, igazolhatja: azokban ruhátlan hölgyek csábítanak szerelemre felöltözött férfiakat, akik az aktus végéig sem vetkőznek le teljesen, de ha mégis, akkor ezt addigra már csak sejtjük: a kamera azokban az utolsó pillanatokban úgyis csak a nőt mutatja. Hasonló mai mozidarabban ugyanez a vasszabály fordítva érvényes: legyenek meztelenek mindketten, de ha mégsem, akkor csakis a nő az, aki magán felejtheti az elfogadott erotikus ruhadarabokat: mindenekelőtt cipőt és harisnyatartót. A cipő megint kiemelten fontos, de nemcsak a női cipőért mint fétistárgyért lelkesedő egynémely férfinézőnek, hanem az öntudatos női közönségre is figyelmezni kénytelen filmkészítőknek. Nő cipőben, férfi mezítláb: ez volna az új idők szellemében az öncenzúra által „támogatott” megoldás. Férfi is, nő is mezítláb”: ez volna a „tűrt” – mondhatni neutrális – kategória. Férfi cipőben, nő mezítláb: ez viszont teljességgel tilalmas, itt és most, az ezredfordulón egyenesen kizárt. Vagy ha mégis, akkor az már erőszak.
Cenzúráért kiáltó jelenet a hatvanas évek végéről: Sergio Leone filmjében Henry Fonda és Claudia Cardinale szeretkeznek. Frank, a gyilkos haramia ruhában, a bordélyból szabadult széplány meztelenül. A férfi beszél, és mondatai távolságot sugallnak, mintegy kivonja magát a helyzetből, a nő nem szól, élvezi a szeretkezést, amire a férfi halk iróniával reflektál. A nő később forró fürdőt vesz, mellyel, ahogy megértjük, nem az erőszak nyomait mossa le, mert hogy az nem volt, hanem a szex élvezetének emlékét, ami ellen ezek szerint nem tehetett semmit.
Íme egy, az ezredfordulón minden részletében tilalmas férfi-nő viszony, melyet a Volt egyszer egy Vadnyugat történetének esetleges újrafeldolgozásánál ajánlatos lesz teljesen átírni. A ruha és a meztelenség illetlen aszimmetriája ez esetben természetesen csak az egyik probléma. 1999-ben szó sem lehet róla, hogy a nő minden érzékével a szexre figyel, a férfi pedig másra, vagy másra is. Mi több, ma már arról sem igen lehet szó, hogy férfi és nő, ha hangosan adják át magukat az élvezetnek, akkor ezt ne egyszerre tegyék, és főképpen ne egyenlő hangerővel. A diszkréten lihegő férfiak, és hangosan sikoltozó nők – így együtt, nemcsak az alig korhatáros, de az erotikusnak hirdetett mozidarabokból is eltűntek. Sőt, mintha itt is érvényesülne az új szabály: ha már van különbség, akkor fordítva van: legyen végre a férfi a hangosabb.
Ami pedig a Claudia fürdőzését illeti, manapság magától értetődően egy rossz házból való rosszlány sem viszonyulhat testi vágyaihoz ilyen egykedvűséggel. Az ezredfordulón az örökösen szexéhség állapotában ábrázolt nőszemély hajlamaiból legalábbis annak kell következnie, hogy ő „használta” a férfit, nem pedig elviselte (mert megszokta, és jó neki), hogy őt használják. De a legjobb, ha a Leone-remake hősnője egyáltalán nem szexéhes. Egy tisztességes mai westernben ilyen hajlamokkal nőt nem szerepeltetünk. Sokkal jobb ha Frank, aki amúgy is minden tekintetben elvetemült, az új változatban erőszakot alkalmaz. A nemi erőszak ábrázolása ugyanis öncenzurális szempontból újabb normáink szerint egyáltalán nem tilalmas, sőt, a férfitermészet sötét oldalának ábrázolása céljából krimik, akciófilmek cselekményvilágában divatos motívumnak számít.
Pajkosság
Erőszak tehát van bőven, és itt megengedhető a valaha elképzelhetetlen mértékű naturalizmus is. Nemi erőszak ábrázolásakor semmi sem ellenjavallt: a meglepett nő lehet ruhátlan, sikolthat kedvére, az ütések hangja felkeverhető, a vér mutatható, és az áldozatot megölni is szabad a végén. A mai, nővédő öncenzúrára ferdehajlamú férfinézők tehát igazán nem panaszkodhatnak. Az említett kép- és hangnyalánkságokhoz talán még az erotikus filmek éjszakai műsorsávját sem kell megvárniuk, ilyesmit bizonyos csatornákon az esti akciófilm már teljes bőségben kínál.
Vagyis a gyengébb nemet provokáló agresszió – a nemi erőszak, vagy erőszak kísérletének dramaturgiai foglalatában – manapság teljességgel mozi- és képernyőképes. Inkább mint valaha.
Csakhogy! Ismét egy vetélkedő kérdés: mikor vertek utoljára nő fenekére egy – éppencsak korhatáros – vígjátékban? Mikor vertek rá, akár úgy, hogy a könnyed agressziót könnyed pofon követte? Hát még úgy, hogy csak durcás hátrapillantás? Esetleg mosoly? Vagy ami valószínűleg 1999-ben mindeme változatok közül is a legtilalmasabb: mikor volt látható az utolsó ilyen agresszió-féle, mely után vállát sem rándítja a hölgy, hiszen „megszokta”...
A paskolások ideje tehát végérvényesen lejárt. Ha az író nem gyakorolná megfelelő érzékkel az öncenzúrát, akkor nyilván a producer volna kénytelen belejavítani több száz régi film forgatókönyvébe, ha ma készülnének, a Makrancos Katától az Irma, te édesig.
Ez utóbbi ötletét egyébként valószínűleg szőröstül-bőröstül elvetné a rossz sajtót kerülni, a női nézőket megnyerni kívánó filmes üzletember. Esetleg azt mondaná a kilencvenes évek Billy Wilderének, nézze meg a Pretty Womant. Hátha rájön belőle, mit szabad és mit nem. Hátha megérti, hogy a probléma nem ott van, hogy mai vígjátékok hősnői nem lehetnek prostituáltak, hanem hogy a kurvaöntudat minéműsége nem mellékes. Igaz, már a Pretty Woman is határeset, de Irmáé, a második évezred küszöbén feminista botránykő volna. Hiszen mit is sugall abban minden? Hogy a prostitúció sem nem a dolgozó nő büszkén vállalható, rehabilitált mestersége, sem nem a nehéz gyermekkorból, és a rideg férfivilágból eredeztethető, lányokra-asszonyokra osztott kereszt, hanem párizsi couleur locale és női sors együtt, mely éppen úgy az igazi, ha kicsit megalázó, de az érintett bájosan állja a megaláztatást. Mintha volna is Irmának egy ilyen rövidke monológja, „az a legény, vagyis leány, aki állja”: ezzel a frivolitás-szintje okán ma már teljességgel elfogadhatatlan melléküzenettel.
Ettől persze még az Irma, te édes eredeti változatát – illően kései időpontban – mutatják néha a kereskedelmi televíziók. Mulatságos látni, ahogy reklám szakítja meg a filmet, és a reklámbéli széplány azzal jelzi az impulzív tusfürdő, avagy az észrevehetetlen intimbetét által megnövelt életkedvét, hogy jártában-keltében bámész fiúk hátsójára paskol. A fiúk bámulnak bambán, ahogy ma illik, vagy füttyentenek elismerően, ahogy régen.
Közben Irmáról álmodnak. Aki visszapaskolható.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/07 24-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4511 |
