Székely Gabriella
A februári filmszemle legsikeresebb producere Simó Sándor. A bemutatott játékfilmek közül hét a Hunnia Filmstúdióban készült, és a hétből öt elsőfilm: Itt a szabadság! (Vajda Péter), Zsötem (Salamon András), Három nővér (Lukács Andor), Éljen anyád! (Ács Miklós), A nyaraló (Can Togay). Az Európa Kemping, Szőke András új munkája pedig második film. A rendezők között van színész, író, és két amatőrfilmes – kívülről érkeztek a hivatalos magyar filmgyártás kapujához. Nincs a zsebükben diploma, mely filmrendezőnek minősítené őket.
– Tudatos ez a produceri politika, mely két évvel ezelőtt a Vattatyúk bemutatásával kezdődött? Szándékosan keresi az új neveket, az újfajta filmezési módszerekkel és természetesen újfajta élményanyaggal megszólaló fiatalokat, vagy egyszerűen így sikerült?
– Kihasználtam azt a sokéves tapasztalatot, amelyet mint az Amatőrfilm Szövetség elnöke szereztem. Akkor is, most is azt vallom, hogy nincs igazi nagy különbség az amatőrfilmes és a profi között. Mindketten filmet csinálnak, csak az egyik a filmezésből él, a másik meg valami másból. (Bár most már lassan senki sem tud megélni a játékfilmezésből, úgyhogy ez a különbség is eltűnik.) Segítettem valami vacak kis állást szerezni Szőkének is, Ácsnak is a Mafilmben, gyakran találkoztunk, beszélgettünk. A beszélgetések eredményeképpen megszülettek ezek a filmek. Nem akartam rájuk kényszeríteni a szokásos, szabályos Mafilm-es filmkészítési stílust, abba, ugyanis, különösen Szőke, azonnal belebukott volna. A filmrendezőnek nálunk legalább annyit kell foglalkoznia a szervezéssel, diszpécserséggel, mint a „művészettel”. Ezek a fiúk egyelőre erre képtelenek, és nincs is kedvük hozzá. A filmcsinálásnak valamifajta vad, nyers szépségét ismerik csupán, a kézműves filmezést. Gyönyörű érzés, emlékszem rá, még főiskolás éveimből, idővel szép lassan elfelejti az ember. Tehát egészen szokatlan dologra vállalkozott két évvel ezelőtt ez a professzionalista stúdió: egy szupernyolcasra forgatott amatőrfilmet finanszírozott. Ez volt a Vattatyúk, hárommillióba került.
– Szőke bizonyított, és elkészíthette az Európa Kempinget?
– Igen, és ez a film már nem olyan kalandos úton-módon forgott. Most nem kellett kölcsönkérni a Münchenben élő baráttól a szupernyolcasát, az Európa Kemping tizenhatosra készült. Összeállt a hat-hét (nem hatvan-hetven!) fős stáb, és levonultak a Tisza-parti kempingbe. Ők is szereztek némi pénzt a helyi idegenforgalmi vállalattól, „megdumálták” az embereket, mert ugye, mondanom sem kell, nem az átlag gázsiért dolgoztak. A szokásos pénz egyharmadát kapták meg. Ha szakszervezeti szempontokat tartottam volna szem előtt, nem forgathattak volna, egyébként erről előre megegyeztünk. Ennyi pénze volt a stúdiónak.
– Hasonló az Éljen anyád! története is?
– A történet hasonló, de két teljesen különböző személyiségű rendezővel van dolgunk.
– Szőke is, Ács is a kőbányai amatőrfilmesek közül való...
– A kőbányaiak sokat köszönhetnek Szomjas Györgynek, aki hosszú ideje vezeti már a stúdiót. Alapismereteket, megközelítési módokat leshettek el tőle. Aztán idővel a tanulási folyamat megfordult. Szomjas filmjein a Könnyű testi sértés óta jól látszik ez a kölcsönhatás. Szőke, például, játszik is a Roncsfilmben.
– Vajon a klasszikus produceri vadászszellem hajtja, amikor új neveket, érdekes figurákat fog be a stúdió gárdájába, vagy pedig azt a valóságanyagot, azt a stílusbeli különlegességet tartja értékesnek, finanszírozandónak, melyet ezek a filmek hordoznak?
– Csak reménykedem abban, hogy amiről és ahogyan ezek a filmek beszélnek, másnak is örömet okoz, nemcsak nekem. Az világos, ugye, hogy nem kifejezetten bölcsészszagúak ezek a fiatalemberek, ám a Vattatyúkot tizenhat héten át nézték a Hunnia moziban, többségükben egyetemista fiatalok. Ez sajnos, kevés magyar filmről mondható el. Egyszerűen elképesztőnek tartom, hogy a magyar filmek szinte nyomtalanul tűnnek el a vászonról. Nem hiszem, hogy mostanában annyival tehetségtelenebbek, ügyetlenebbek filmesek dolgoznának. Arról van szó inkább, hogy megváltozott a filmesek és a valóság, valamint a nézők és a valóság viszonya. A magyar film a nyolcvanas évek közepétől kezdve lassan elvesztette azt a politikai szerepét, melyet húsz éven át játszott. Felbomlott az a cinkosságra épülő viszony köztünk és a nézők között, melyben félszavakból is értettük egymást, kimondogattuk azt, amit a nézőtéren jól esett hallani, „bátrak” voltunk és „ravaszak”. Már jó ideje valóban mindenki azt mondja, amit akar, legfeljebb senki nem figyel rá. Ezért téblábol itt egy-két generációnyi rendező, akik még mindig görcsösen, erőlködve bizonygatják a magukét. Hatástalanul.
– Ezek a fiatalok, akik most a Hunniában készítették első-második filmjüket, különböző színvonalon persze, látványosan nem politizálnak. Újfajta életközeg elevenedik meg vásznukon; az aluljárókból ismert arcok, seftelők, a pitiáner „új bunkók”, az életet elképesztően elsilányult szinten élők, elsatnyult szókinccsel és gesztusokkal. Van, aki sültrealistának nevezi ezeket a filmeket, hiszen valóban, villamos-élményünk köszön vissza a moziban: amikor fékezéskor rálépek a mellettem álló lábára, és mielőtt bocsánatot kérnék, már képen is vágtak, vagy jobb esetben a szüleimet emlegetik.
– Ennek a balkanizációnak van egy másik szintje is. Az aluljárók, villamosmegállók „új bunkói” mellett gyorsan felnövekedett egy másik bunkó réteg is, a kikupálódott újgazdagok, akik ugyanolyan belső tartalommal élnek, csak több pénzük van hozzá. Nekik nem fogy el a fizetésük huszadikára, de ugyanolyan arccal hajolnak ki a béemvéjükből meg a mercijükből... Csak reménykedhetünk abban, hogy a polgárosodás ezen a bunkóságon keresztül, generációváltásokkal egyszer majdcsak végbemegy.
– Gondolja-e, hogy ezek az újfilmesek megtalálni vélik a magyar film elvesztett szerepét, olyasmiről szólnak, ami érdekli a közönséget?
– Nem tudom, de hogy nagy esélyük van rá, az bizonyos. Ezek a filmek más minőségű valóságismeretről árulkodnak. Például: azt mondja nekem Szőke, hogy csinálna egy filmet a „kutyaszánhúzó világbajnokságról”. Már jól hangzik a dolog, különösen a jó hosszú címe. Aztán, mit ad Isten, kiderül, hogy az Európa Kemping két „kutyaszánhúzója” „privátim” is kutyaszánhúzó, és az egyik főszereplő, Badár, a vasutas a magánéletben is vasutas Szentesen. De azért színészetet művelnek ám a filmvásznon, és nem akármilyen színészetet! Hatásosak, mert nem az unt patronokkal dolgoznak, hál’ Isten, nem is ismerik azokat. Furcsaságaiban, extremitásában is abszolút hiteles az a közeg, amelyet megjelenítenek. Nincs olyan magyar színész, aki így tudná eljátszani, például – a telefonkönyv helyett ezúttal a menetrendet. Ezzel a másfajta élettapasztalattal, látásmóddal másfajta színjátszás jelent meg filmjeikben.
Az Éljen anyád! taxisofőrje sem úgy született, mint a régi szép időkben, amikor hetekig figyeltünk egy vagy több taxisofőrt, aztán a több taxisofőrből gyúrtunk egyet, akit a színész eljátszott. Amerikában ezt olyan jól gyakorolják, hogy már nem a taxisofőrhöz hasonlít a színész, hanem a színészhez a taxisofőr. Ezek a fiúk kísérletet sem tesznek a modellálásra.
Egyébként ez a más minőségű valóságismeret, félek, idővel a keresztjük is lehet. Szőkére gondolok, elsősorban, nem tudom, mi történik, ha kicsöppen abból a közegből, ami számára a hétköznapi létezést jelenti, hogyan viszi majd tovább ezt a közvetítő szerepet?!
– A Vattatyúk sikere garancia arra, hogy ezeket a filmeket megnézik majd „rendes felnőtt emberek” a moziban?
– Remélem. Van társadalmi befogadó képesség mindenre, ami a nyilvánvalóan sehová nem vezető értelmiségi lét ellen lázad. Már jó ideje sokan „lementek kutyába”, hogy Szomjas György régi filmjének jelszavát idézzem. Szőkéék pedig már ott tartanak, hogy meg sem próbálják konfrontálni hőseiket másokkal, a jólöltözöttekkel, a nyakkendősökkel. Számukra ilyen a világ, az övék, és megvan az a képességük, hogy velünk is megszerettessék.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/04 08-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=451 |
