Mihancsik Zsófia
A mai magyar filmben ritka az árnyaltan jellemzett, jelentős nőalak, a nő, ahogy a valóságban, a filmen is alárendelt szerepre kényszerül. Beszélgetés Mészáros Márta filmrendezővel és Neményi Mária szociológussal.
– A nőkérdést meg lehet-e oldani nőkérdésként? Vagy inkább olyan társadalomtörténeti, értékrend- és mentalitásbeli problémáról van-e szó, amelyet innen kiindulva nem lehet értelmesen megközelíteni?
Neményi Mária: Ha valóban demokrácia lenne, és az embereknek a vérében lenne, kiskoruktól beléjük lenne nevelve az, hogy felelősek az életükért, hogy az embertársukat meg kell becsülni, legyen az férfi vagy nő, hogy az individuum érték, tehát ha egy emberjogi megalapozottságú szocializáció lenne jellemző nálunk, demokratikus hagyományokra épülve, ez is megoldódna.
Mészáros Márta: Én a hetvenes években azért kezdtem el a filmjeimben a nők problémáival foglalkozni, mert úgy láttam, hogy ebben az országban baj van a nőkkel. Az áldemokrácia, az álszabadság csak arra volt jó, hogy megnövelje a nők terheit: ezentúl otthon is, a munkahelyükön is dolgozniuk kellett. Engem az értelmiségi nők kevésbé érdekeltek, mert nekik mindig több választási lehetőségük, több pénzük van. A róluk készült filmek másról szóltak volna. A többi nő élete viszont Magyarországon teljes értelmetlenségbe fordult. Az Örökbefogadás – előtte csináltam az Eltávozott napot, aminek már szép sikere volt, hiszen hetekig ment Párizsban, Olaszországban – egy munkásnőről szólt, és valószínűleg a probléma nagyon benne volt a levegőben, hiszen Berlinben megkaptam érte a nagydíjat, az első nőként, aki nagy fesztiválon nagydíjat nyert. Itthonról én nem nagyon érzékeltem, hogy a feminista mozgalom akkoriban már igen erős volt, különösen Németországban. Ők felkaroltak: hiszen nő voltam, kelet-európai, és a filmemet is elismerték szakmailag. Magyarországon viszont az Örökbefogadás falakba ütközött. Azt írták az újságok, hogy Mészáros Márta hiába kapott nagydíjat, ez a film akkor is nagyon rossz, hamis képet ad a munkásosztályról, a magyar munkásnő nem magányos, nem szerencsétlen, nem szomorú. Sose felejtem el, hogy amikor a Puskin moziban bemutatták, Ragályi Elemér odajött hozzám, és azt mondta, gratulálok, de nehogy azt hidd, hogy attól, mert nagydíjat kaptál, ez a film jó lett, mert ez a film szar. Így mondta, azért is emlékszem a szóra, mert tudtam, hogy ez nem igaz. Aztán jött a Kilenc hónap, s olyan felháborodást váltott ki, hogy amikor Szinetár Miklós, aki kedvelte a filmjeimet, bemutatta a tévében, statisztikailag kimutatható volt, hogy a nézők tömegesen kapcsolták ki a készülékeket. Aztán kaptam a rengeteg levelet a tanítónéniktől, kikérik maguknak, hogy egy büdös kurva két gyerekkel szül, méghozzá törvénytelen gyereket, és ráadásul még a szülést is bemutatom. Meg hogy persze, mert én azzal csináltam meg a karrieremet, hogy a Jancsó Miklós filmjeiben meztelenül rohangáltam. Ezek a levelek abszolút nőellenesek voltak. Egy önálló nő, aki önállóan dönt az életéről, teljesen elfogadhatatlan volt Magyarországon. Nagy élmény volt számomra – akkor már Nowiczki játszotta a főszerepet –, hogy a lengyelek egészen másként fogadták a filmet. Ott a nők védték a férfiakkal szemben – nálunk a női főszereplőt támadták. Úgy gondolom, alapvető baj van Magyarországon a nőkkel. A rendszerváltás környékén csináltam egy dokumentumfilmet női politikusokról; az érdekelt, hogyan változtatja meg ez a fordulat a nőket, és mit akarnak elérni. Egy évvel később ugyanezt a filmet Lengyelországban is leforgattam, ottani női politikusokkal, miniszterekkel és a nemzeti bank elnöknőjével, aki jobboldali politikus, de a baloldali kormány is megtartotta, hiszen világtekintély. A lengyel nők sokkal tudatosabbak, koncepciózusabbak voltak, mint a magyar politikusnők, sokkal inkább tisztában voltak a saját értékükkel. Arról nem beszélve, hogy a lengyel rendszerváltással a nők közül is föl tudtak emelkedni nagy egyéniségek; Magyarországon nem.
Neményi: Igaz, amit a hetvenes évekről mondasz, és mégis az volt az aranykor a nők szempontjából. Akkor kezdődött ugyanis valamiféle kiegyenlítődés; a vágyak és az aspirációk legalábbis arról szóltak, hogy egyenlőnek kell lenni. A fiatalokban, az értelmiségiekben, tehát azokban a nőkben, akik a társadalmi mozgások hordozói, nagyon erős volt az emancipáció eszméje, szemben az előző generációkkal. Szerintem a filmjeid fogadtatása is azt a vakságot és reflektálatlanságot tükrözte, amely a nőkérdéssel kapcsolatban mindig is jellemezte a magyar társadalmat: női rendező voltál, női problémákkal foglalkoztál, óhatatlanul lekicsinyeltek, miközben a nyugati, éppen virágkorát élő feminista hullám felkapott. Egyébként ez ma sincs nagyon másként: még azokban a nőkben is, akik vállalják, hogy odafigyelnek a nőkérdésre, van némi távolságtartás, és szükségesnek tartják megjegyezni, hogy nem azért foglalkoznak ilyesmivel, mert feministák lennének. A feminizmust még ma is el kell utasítani. Ennek sok oka van; nemcsak az, hogy nem szívesen gondoljuk el magunkat egy mozgalom keretei közt, hanem az is, hogy minden probléma, amely nem tartozott a nagy általános társadalmi kérdések közé – munkásosztály, új gazdasági mechanizmus, szabadság –, tehát azok a kérdések, amelyek inkább személyesek, inkább élményhez kötöttek voltak, inkább saját tapasztalatokon nyugodtak, erősen háttérbe voltak szorítva.
– Ha egy férfi készített volna filmet a szülésről, azt szerinted inkább elfogadták volna?
Neményi: Nem tudom, de itt egy nő csinált egy női sorsról szóló filmet, ráadásul egy olyan érzékeny területről, amelyet nemcsak misztikusnak tartanak, hanem sok averzió is övezi; az emberek végképp nem szívesen néznek végig egy szülést a vetítővásznon premier plánban. Elsősorban persze a férfiak, hiszen ellenszenvvel viseltetnek a női test működése iránt; miközben dicsőítik és szentségként kezelik az anyaságot, nem viselik el az ezzel járó vért, mocskot, lucskot.
Mészáros: Bezzeg a gyilkosságot, és az ezzel járó vért, mocskot mindenféle formájában szeretik. Ha Spielberg filmjében a Normandiában partra szálló katonák a kezükben viszik a beleiket, mindenki azt mondja, milyen zseniális ez a Spielberg. Ha megmutatod a legszebb dolgot, a szülést, az ezzel járó örömöt, előjön minden prüdéria. Magyarországon ugyanilyen prüdéria övezi a szexet: filmben vagy sehogyan, vagy nagyon sablonosan érintik. A filmjeimben az is állandó visszatetszést keltett, hogy a szexualitásban mindig egyenrangúnak ábrázoltam a férfit és a nőt. Miközben a fél ország pornót néz. A szeretkezés viszont tabu, bár azt is jobban elfogadják, ha egy férfi rendező mutatja meg. Egyébként is: nagyon kevés eredeti nőfigura van a magyar filmekben. Egy időben Fábri Zoltán vagy Máriássy Félix filmjeiben megjelent egy-két érdekes női alak Törőcsik Mari vagy Ruttkai Éva személyében, de a magyar filmekben a nők általában jelentéktelenek, dekorációk csupán.
Neményi: Azt is mondhatnánk, hogy a valóság is ez, hiszen a magyar nők szerepe körülbelül ennyi a társadalomban: eléggé alárendelt szerep. Szerintem azonban vakság: mert amíg a világ kétnemű, és amíg a szerelmi aktust nemcsak férfi, hanem női szemszögből is át lehet élni, addig kitől-kitől a saját beszámolója a hitelesebb. A szépirodalom, a művészettörténet vagy a filmtörténet rászoktatott bennünket arra, hogy a férfi látásmódot tegyük magunkévá. Tehát amikor a filmeden a nők háborodtak fel a legjobban, ennek egyrészt nyilván az volt az oka, hogy inkább ők ismertek benne magukra, másrészt az, hogy ami bennük régóta el van fojtva, azt hoztad nyilvánosságra, ráadásul nem a szokásos módon, tehát megzavartad a rendet.
Mészáros: Így van. De még ezt is sokkal jobban elfogadják egy férfitől. Ha Bergman beszél a nőkről, az más. Bergman nőalakjai mind bonyolultak és érzékenyek, és ha visszagondolsz a filmjeire, a nők sokkal gyorsabban jutnak eszedbe, nőfiguraként is, színésznőként is. Noha Bergmanban van egy nagy adag objektivitás: ő nem foglal állást se a nő, se a férfi oldalán. Ugyanígy elfogadják Fellini nőábrázolásait is. Liliana Cavani filmje viszont, Az éjszakai portás, már komoly befogadói problémákat okozott, hiszen egy nő beszél benne egy nőről. Egy férfi gondolkodhat hangosan egy nőről, egy nő sokkal kevésbé.
– Miért van ez így? Mert odáig tudjuk az okokat, hogy a történelem kiosztott egy szerepet a nőknek, amelynek minőségét erősen meghatározta a nő biológiája – nem sorolom most el a valláserkölcs szempontjait. Az viszont magyarázatra szorul, hogy Magyarországon miért fogadták ellenszenvvel a nők a Kilenc hónapot vagy az Örökbefogadást, vagy miért hajlandók ma is elfogadni a dekoráció-szerepet, hiszen vannak a világban is, nálunk is más minták. Nyilván a türelmetlenséget is meg kell magyarázni, mert ha nem lenne ilyen erős, az emberek nyilván könnyebben túltennék magukat az előítéleteiken is, a hagyományostól eltérő szerepek ösztönös elutasításán is, legalább annyira, hogy ne támadják azokat, akik nem azt választják, ami kényszerűen kijutott nekik.
Neményi: Magyarországon a nemi szerepekkel kapcsolatban erősen konzervatív felfogás uralkodik. Biztos, hogy nagyon sokat rontott a nyitottságra való hajlandóságon, hogy a nők egyenjogúsítása, összes szabadságjoguk és emberi joguk biztosítása fölülről történt meg az ötvenes években, illetve már a 49-es alkotmánnyal. Ehhez társult az egész extenzív országátalakítási program, a falusi, városi családi kistulajdonok szétzúzása, a kétkeresős családmodell szinte kötelező jellege, és egy erős ideológiai nyomás. Azok a generációk, amelyek egyik napról a másikra váltak e földindulás szenvedő alanyaivá, egészen másra voltak fölkészítve: más volt az elképzelésük az életről, a családról, az anyaságról. Nyilván erősen megszenvedték a hirtelen és kényszerű váltást. Védekezni úgy lehetett ellene, hogy legalább a családon belül próbálták őrizni a régi értékeket, a valláserkölcs normáinak megtartásával, a férfi–nő viszony tradicionális felfogásának elfogadásával és továbbörökítésével. A lánygyereket mind a mai napig úgy nevelik, hogy ne az önálló egzisztencia és a karrier legyen az életcéljuk, hanem hogy jól menjenek férjhez, és alapítsanak családot. Még akkor is, ha ezt ilyen durván nem mondják ki, és a tanulásnak is szánnak szerepet a lánygyerekek életében.
– Ami sok esetben szintén csak a férjhezmenés szempontjából jelent jobb piaci pozíciót.
Neményi: Igen. Tehát ez részben a védekezéssel magyarázható, részben a Közép- és Nyugat-Európa közti különbséggel. Ott ugyanis a hatvanas években az ugyancsak tradicionális családmodellt a nők belső erőfeszítésének, mozgalmainak eredményeként váltotta fel az új életforma. Nálunk ez készen kapott, rosszul működő, az egyes ember igényei iránt érzéketlen modell volt. Az életforma szempontjából ez maga volt a modernség, szabadságot és döntési jogokat adott a nőknek, befelé viszont, éppen a külső kényszer-jelleg miatt, őrizte a hagyományos családi modellt. Ekkora ambivalenciát egyéni szinten is nehéz feldolgozni, de mozgalmi szinten sem egyszerű megszüntetni. Az egyénnek mindig egyszerűbb elfogadnia az adottságokat; kevesebb frusztrációval jár, mint lázadozni ellenük.
Mészáros: Úgy érzem, ehhez az is hozzájárul, hogy Magyarországon a hétköznapok nagyon rosszak. Találkozol az emberekkel, beszélgetsz velük, és állandóan panaszkodnak, szidnak másokat, örökké rossz a közérzetük. Az olaszoknál is van nagypolitika, és az se fenékig tejföl, de azért az emberek jó kedélyűek és kedvesek, ha kimennek a piacra, örülnek a virágnak, a húsnak, a gyümölcsnek, szeretik élni az életet.
Neményi: Ráadásul ezeket a Nyugat-Európában jellemző értékeket osztja is a magyar társadalom. Bár van egy megdöbbentő, de hiteles, mert többszörösen ellenőrzött eredmény. Több országra kiterjedő felmérést végeztek, a volt szocialista országokban is, Nyugaton is. Volt benne egy olyan kérdéssor, amely arra volt kíváncsi, hogy kinek jó az életben. A magyarok kilencven százalékban sorolták első helyre a gyereket: annak jó az életben, akinek van gyereke. A bolgárokhoz hasonlítottunk a legjobban ebből a szempontból. Minden más országban, noha fontosnak tartották ezt is, egyéb szempontokat soroltak eléje: szabadság, jó jövedelem, jó munkalehetőség. Rettenetesen erős nyomás van nálunk, amely a család teljes fölértékeléséhez vezet – miközben valójában a gyerekeket elhanyagolják, rengetegen nevelkednek intézetben, kallódnak, kábítószereznek; ebben is van tehát egy nagy adag hipokrízis. A válaszolásnál nagyon sokan gondolják, hogy így kell válaszolni, illetve abban a pillanatban talán el is hiszik, hogy őszintén mondják, amit mondanak, nők, férfiak egyformán.
– A hatvanas évektől kezdve azonban nemcsak a világban, hanem Magyarországon is lezajlott az, amit szexuális forradalomnak hívnak, s ez nemcsak nagyobb szabadságot adott a nőknek a szerelmi életben, hanem a nemi szerepeket is sok tekintetben megváltoztatta. És élnek is ezzel, különösen a fiatalabb generációk. Ez miért nem rendezte át gyökeresen a társadalmi szerepeket is, másrészt a nők gondolkodásmódját? Hiszen kikerültek a gettóból, az eszköz-funkcióból.
Mészáros: Ebben nagy szerepe volt a fogamzásgátlás megjelenésének, tehát hogy a nők már nem félnek annyira a szexuális szabadságtól. De Magyarországon nem hiszem, hogy lezajlott volna a szexuális forradalom.
Neményi: Én sem hiszem. Magyarországra a szexuális forradalomnak egyetlen eleme jutott el tömegméretekben, a születésszabályozás, a fogamzásgátlás.
– A szabadabb partnerválasztás nem jellemzi a nőket?
Neményi: Értelmiségi körökben nyilván igen. De ez nem mérvadó. Ráadásul ez is tabutéma. De nem hiszem, hogy ha komoly szexuálpszichológiai kutatások lennének Magyarországon, azok azt mutatnák, hogy a női önfelszabadítás azt jelenti, a nők a szerelmi kapcsolataikban a saját élményt ugyanolyan fontosnak tartják, s az orgazmusra való késztetés ugyanolyan szerepet játszik a nemi életükben, mint a férfiaknál. Nem hiszem, hogy ebben jelentős fordulat történt volna. A két háború közti időszakhoz képest biztosan nagy a változás, de a szexuális forradalom nyomairól ezen az egy tényezőn túl nemigen beszélhetünk. Talán annyi újdonság van a rendszerváltozás óta, hogy több nő számára jelenik meg a család a vagy-vagy dilemma részeként. Most már nem a karrier és a család összeegyeztetésének a nehézségéről van szó, inkább arról, hogy a karrierépítés érdekében le kell mondani a családról, legalábbis a lehető legtávolabbra kell kitolni a családalapítást. Ugyanakkor visszarendeződés is van: ennek szomorú mutatója, hogy a fiatal nők körében az elmúlt tíz év során megháromszorozódott azoknak az aránya, akik még sohasem álltak munkába, és többnyire a munkanélküli-statisztikákban sem jelennek meg, tehát nem keresnek munkát. Vagyis megemelkedett a fiatal eltartott nők aránya, s ez konzervatív fordulat.
– Kiknek kellene a nyilvánosság elé tárni ezeket a kérdéseket? Maguknak a nőknek, elsősorban is azoknak, akik már túljutottak ezeken a problémákon?
Neményi: Nincs benne a gondolkodásban, hogy erről beszélni kellene. És ha történik is rá kísérlet, szélmalomharc, mert nagyon sokszor kell azzal szembesülni, amivel a hetvenes években Mészáros Mártának is a filmjeivel kapcsolatban, hogy egy fontos probléma, amely iránt külföldön iszonyatos érdeklődés van, itthon szinte nincs is jelen a nyilvánosságban.
Mészáros: Nem sokkal a rendszerváltás után szerettem volna a Televíziónak sorozatot csinálni a magyar történelem híres nőalakjairól, Zrínyi Ilonáról, Jászai Mariról, Kaffka Margitról, az első orvosnőről. Nagyszerű történeteket találtunk, máig élő problémákat – teljes érdektelenségbe fulladt az ajánlatom.
– Bár a televíziósok nyilván csak reagálnak valamire: arra, hogy maguk a női nézők nem lennének vevők egy róluk szóló sorozatra, nem éri meg tehát a befektetést. Így megint inkább az a kérdés, hogy maguk a nők miért nem élik meg problémaként a saját nehézségeiket.
Mészáros: Nem olyan biztos, hogy nem így élik meg. Hiszen rengeteg ócska kis lap elfogy, vagyis a nők szeretnek magukról olvasni. De a magyar irodalomban sincsenek érdekes női figurák. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov nőalakjai, vagy Bunyin, Kuprin, Leszkov figurái mind izgalmas hús-vér emberek, egyéniségek. Vagy Flaubert, Balzac nőalakjai. Nálunk volt az Édes Anna – a szegény cselédlány esete. Talán még a Füst Milán-könyv, a Feleségem története. Szóval nagyon messzire és mélyre nyúlik vissza ez az egész ügy. Néhány éve volt Magyarországon egy európai írókonferencia. Susan Sontag felhívott, és azt kérdezte tőlem, hogy van-e Magyarországon női író. Mondom, hogyne lenne. A konferencián pedig egy szál sincs, ő az egyetlen nő, mondta. Már bocsásson meg a világ, Szabó Magdát lehet szeretni, nem szeretni, de a Régimódi történet századunk legnagyobb regénye, egyetlen vacak férfi nem írt ilyen könyvet! És akkor még Nemes Nagy Ágnes is élt! Sontag aztán ezt szóvá is tette, és elnéző mosolyokat kapott. A lengyeleknél ez sem így van. Mihelyt egy nő ír egy regényt, azonnal felfújják, az ott esemény! És a filmben is nagy hagyománya van annak, hogy a női figurák élők legyenek, bonyolult egyéniségek. Számomra például az egyik legérdekesebb magyar film az Angi Vera. Ennek ellenére a jelentős alkotói teljesítménynek számító magyar filmek közt szinte sohasem sorolják fel. Mert egy nőről szól. Úgyhogy alapvető történelmi baj van itt, ami a nők passzivitásával is összefügg, de a probléma társadalmi lekezelésével is.
Neményi: Egyébként nem véletlenül amerikainak kell lenni ahhoz, hogy ezt a kérdést ilyen élesen fölvesse valaki, mint Sontag. Mert a feminista irodalomból azért kiderül, hogy a nők alárendeltsége és háttérbe szorítása világjelenség, még ha bizonyos helyeken inkább próbálnak is kitörni ebből a helyzetből, mint másutt. A kulturális imperializmus kifejezést a nők elnyomására is értik: azért nem jelenik meg a nők helyzete problémaként az irodalomban, a televízióban, a nyilvánosságban, mert a domináns csoport kisajátítja azt a beszédmódot, azokat a témákat, amelyek fontosak neki, a többit pedig marginalizálja. A nők ilyen értelemben ugyanúgy marginális csoportot jelentenek, mint mondjuk a cigányok: csak bizonyos módon jelenhetnek meg, kéjtárgyként, reklámhordozóként, de nem aktorok, nem ők cselekszenek. Most már kifejezetten ebből a szempontból nézek televíziós műsorokat, a Tudósklubot, a Törzsasztalt, a Mélyvizet – hogy kik ülnek ott, és ha nők is vannak, mert ritkán ez is megesik, mi a téma. Fontos gazdasági, ideológiai, politikai vagy elvi kérdésekről szóló vitákban egészen biztosan nem lesz egyetlen nő sem.
– Igen, de ha a nők számára ez probléma lenne, ugyanolyan nőmozgalmakat szerveznének, mint Nyugaton.
Neményi: Nem, mert a kisebbség rendszerint elfogadja a többség róla kialakított képét. Azoknak a nőknek meg, akik kiemelkednek, többnyire az a stratégiájuk, hogy jobb az egész problémakört elfelejteni, és azzal a férfivilággal azonosulni, amelyik befogadta őket. Ha egy ilyen nőt arról kérdezel, mit él meg nőként a karrierjéből, hárítja a kérdést, és azt mondja, számára nem jelent problémát a neme.
– Valószínűleg tényleg nem probléma számára a saját életében.
Neményi: Valószínűleg nem, de azért kell hozzá némi vakság, hogy ne vegye észre, itt szisztematikus aránytalanság van. Nem arról van szó, hogy a végzettségnek, a képzettségnek, a jártasságnak lenne elsődleges szerepe – noha ez így tűnhet azoknál, akik nőként is sikeresek. A többségnél azonban inkább a kudarc jellemző, és ilyenkor mindenki hajlamos rá, hogy külső okokat keressen. Ezért is könnyű azt mondani, hogy a nőmozgalom a frusztráltak mozgalma, könnyű tehát becsmérlő címkével ellátni, ami után még nehezebb megszólalni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/07 16-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4507 |
