Bori Erzsébet
Az író olyan könyvet akart írni, aminek a története belehúz saját magába, a rendező pedig szaván fogta az írót – és a regényt. Deák Krisztina filmet forgat Závada Pál Jadviga párnája című két év alatt négy kiadást megért művéből.
– Már akkor eszébe jutott, hogy ebből filmet kellene csinálni, amikor először olvasta a könyvet?
Deák Krisztina: Igen, sőt, úgy éreztem, erre a regényre vártam. A filmkészítésben talán a legnehezebb jó forgatókönyvet írni, jó anyagra találni. Erről mindjárt tudtam, hogy az. Felhívtam Závadát, és abban maradtunk, hogy akkor jelentkezem ismét, ha tudom, milyen filmet szeretnék csinálni. Legközelebb már treatmenttel, jelenetsorral érkeztem. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb, hiszen sokféle filmet lehetne ebből az anyagból forgatni.
– Vagyis nem megírni volt nehéz, hanem választani. Eldönteni, hogy melyik filmet csinálja meg a sok közül?
– Nagy önfegyelemre volt szükség, hogy ne akarjak többet belerakni, mint amennyi belefér egy másfél-két órás filmbe. Végül is kronológiába raktam a regényt. Ezután döntöttem el, hogy Ondris történetét választom ki, a házasságkötéstől a haláláig, és lineárisan mesélem el. Mert nagyon csábító egy ilyen naplóregény, ahol három különböző nézőpont jelenik meg, nagyon filmszerű is, de rájöttem, hogy annyira ritkák a jó történetek, erős figurák, jól átélhető, drámai szituációk, hogy – és itt megint az önfegyelemről van szó – akkor tudnám a legpuritánabbul, a legkevésbé önmutogatóan elmondani, ha lemondok az érdekességről. Néha ez a legnehezebb a filmen: jó történetet jól elmesélni. Az egyszerűséget nehezebbnek érzem, mint a bonyolult, sok nézőpontot érvényesítő technikát. Elterveztem tehát a jelenetsort, odaadtam Závadának, és megkérdeztem, írna-e ebből forgatókönyvet.
– Aztán együtt részt vettek egy Sundance-kurzuson. Ott készült el a forgatókönyv, vagy oda már kész anyaggal mentek?
– Kész forgatókönyvvel érkeztünk, de a végső változat ott készült el. Sokan elolvasták, megbeszéltük, tanácsokat adtak, kiderült, hol és hogyan kellene változtatni. Fontos, hogy ezek idegen emberek voltak, akik nem ismertek minket, és ami a legfőbb: nem olvasták a regényt. Az ottani reakciók megerősítették, hogy tényleg jó a forgatókönyv. Sok emberrel dolgoztam már együtt, de ritkán sikerül ilyen ideális munkakapcsolatot kialakítani, mint most Palival.
– Pedig azt gondolná az ember, hogy könnyebb dűlőre jutni olyan forgatókönyvíróval, aki nem a saját művéből dolgozik, mert a szerző reszketni fog minden figurájáért, minden egyes mondatért.
– Nem tudom, mi a titok, mitől sikerült... Mindketten nagyvonalúak voltunk. Závada az én kérésemre vagy ötletemre sok mindent átírt, főleg azért, hogy filmszerűbb legyen. Kiderült például, hogy Jadvigának és Mamovkának nincsen közös jelenete a regényben, ami számomra elképzelhetetlen lett volna két olyan nő esetében, akik egy házban élnek. Sokat változott Franci alakja is, akit a könyvben kevésbé megfoghatónak éreztem.
– Valószínűleg azért, mert ő nem jelenik meg közvetlenül, hanem mindig csak valaki más szemével látjuk.
– Hát igen, de a filmben bejön az ajtón, ott van, és akkor már nem lehet, hogy ne kapjon valamilyen határozott alakot. A regényben minden szereplőnek megvan a maga igazsága, amelyet szabadon, tetszés szerinti terjedelemben fejthet ki, vagy az is lehetséges, hogy húsz-harminc oldalon keresztül írjanak valakiről, aki talán meg sem jelenik. Mások a törvények, és ezt Pali elfogadta. Eldöntöttem, hogy akkor lesz jó a forgatókönyv, ha ő is a magáénak tudja érezni. Végül is ez itt az ő regénye, amit négy éven át írt, ő ismeri a figurákat, az életüket. Ha nagyon ragaszkodott valamihez, azon elgondolkoztam, és vagy elfogadtam, vagy meggyőztem róla, hogy ez filmen megoldhatatlan. Máskor pedig ő mondta valamilyen ötletemre, hogy kapitális marhaság. Így dolgoztunk, és igyekeztünk tiszteletben tartani egymást. Megírtam a jelenetet – eleinte óvatosan, mert féltem belepiszkolni azokba a gyönyörű mondatokba, később egyre bátrabban -, Pali pedig ezt megformálta. A végén alig maradt valami az eredeti mondatokból, mert a dialógusokban a beszélt nyelvhez kellett igazítani őket.
– Závada végig ott volt a forgatáson?
– Úgy indult, hogy nem árt, ha ott van, vagy jó volna, ha ott lenne, aztán rájött, hogy vigyáznia kell a szövegre. Nagyon alaposan átgondolt, aprólékosan kidolgozott dialógusokat írtunk, viszont forgatás közben én magam is hajlamos vagyok eltérni a szövegtől, nem beszélve a színészekről. Pali hamar rájött, hogy a színészek gyakran pontatlanul mondják a szöveget, improvizálnak. Ráadásul ez kétnyelvű film, felerészt szlovák színészekkel, akik magyar nyelvi környezetben élő embereket játszanak, általában magyarul beszélnek, de túlfűtött helyzetekben előtör az anyanyelv, szlovákul káromkodnak vagy szlovák szavakat fűznek bele a magyar mondatokba. Próbáltunk olyan megoldást találni a filmben, hogy feliratozás nélkül is érthető legyen. Pali ügyelt a pontos szövegmondásra, aztán úgy láttam, hogy egyre inkább megtetszik neki a filmezés. Nem sokat beszéltünk a forgatás idején, de nekem mindig fontos volt, hogy legyen ott valaki, akire ránézek, és látom, hogy sikerült-e a jelenet, vagy jobb volna még egyszer felvenni. Ez a személy persze elsősorban az operatőr, Balog Gábor, de most Pali is ilyenné vált. A színészekkel is sokat beszélgetett... Nekik egyébként is jó dolguk volt, mert ritkán esik meg, hogy ilyen sokat tudhatnak a figuráról, mint most. Nemcsak annyit, amennyi a forgatókönyvben áll, hanem a regényből megismerhették a múltjukat és a jövőjüket is.
– A Mozgókép Alapítvány pályázatán, mondhatni, elsöprő sikere volt a forgatókönyvnek. Ezt elsősorban a regény jóhírének tulajdonítja?
– Bizonyára számított, hogy sikerregényről van szó, amit ráadásul biztosan meg fognak filmesíteni, hiszen annyira vászonra kívánkozik. Azt gondolom, hogy a Jadviga párnája remekmű, ezt majd az idő megmutatja, és sokak számára egyfajta kultuszregénnyé is vált. Ugyanakkor meg szeretném jegyezni, hogy nem szabad a filmtől a regény összes bravúrját számonkérni, hiszen a film egészen más műfaj, sokkal könnyebb, felszínesebb, egyfelől kevesebbet mond, mint a regény, de arra is képes, hogy más téren többet adjon. Sokat gondolkoztam azon, hogy a mai világban hogyan kell filmet csinálni. Van itt egy nagyon erős, sokrétű történet, aminek az egyik titka valószínűleg az, hogy mindenki megtalálhatja benne a maga életének valamely aspektusát. A szerelem, a házasság, a gyerek – ezek az élet alapkérdései, de van benne egy másik réteg is, amit igyekeztem megtartani, s ami ma sajnálatosan időszerű: az etnikai kérdés. A különböző nemzetiségek együttélése a Monarchia idején, ami az első világháború után széthullott – mindez nagyon pontosan benne van a regényben. A három barát, a szlovák, a magyar és a zsidó története fontos szála a filmnek is, tehát nemcsak szerelmi történet, nemcsak a házasság története, nemcsak a szenvedélyek története – bár a forgatókönyvben ezek a fő motívumok. De a film egy legénybúcsúval kezdődik, amelyen ott van a három barát – ez nincs a regényben, ezt én találtam ki, Pali írta meg, és olyannak képzeltem el, mint a fiúk jelenetét a Rómeó és Júliában, amikor Rómeó még nem találkozott Júliával.
– Túl hirtelen lett volna egyből az esküvővel indítani?
– Engem az is nagyon érdekelt, milyen volt Ondris azelőtt, hogy beleszeretett volna Jadvigába. Mert attól fogva más emberré vált.
– Eddig jóformán csak a forgatókönyv születéséről beszélt. Pedig sok más feltételt is meg kellett ahhoz teremteni, hogy elkezdhessen forgatni. Pénzt szerezni, munkatársakat toborozni...
– Ma nagyon kemény dolog Magyarországon filmesnek lenni, persze sose volt könnyű. Volt egy pillanat, amikor azt mondtuk Balog Gáborral és Palival: van egy minimum, ami alatt nem kezdünk bele, mert akkor nem tudjuk megcsinálni azt, amit szeretnénk, de ha megvan az a minimum, és nagyon jól, koncentráltan dolgozunk, akkor meg lehet csinálni. Meglett, sőt egy kicsivel több is, és nagy szerencsémre a legjobb szakemberekkel dolgozhattam, mert nem forgott másik film ugyanebben az időben. Szép a kor, a századelő, műteremben dolgozhattunk, jó körülmények között, a díszlettervezőnek, a jelmeztervezőnek, a berendezőnek öröme telt a munkában. Úgy éreztem, mindenki meg akarja mutatni, hogy mi tudunk ilyen filmet csinálni. De ne gondolja, hogy ez valami görcsös akarás volt. Valójában még soha nem éreztem ezt a könnyedséget.
*
– Mikor kapta a felkérést, hogy forgatókönyvet írjon a regényéből?
Závada Pál: Ketten írtuk végül. Először csak arról volt szó, miután Deák Krisztina elolvasta a könyvet, és nagyon tetszett neki, hogy szeretne belőle filmet csinálni. ‘97 nyarának végén találkoztunk, először gondolkodási időt akartam, kérettem magam, mert korábban ilyesmi eszembe sem jutott, de a Krisztina annyira szerette volna, hogy úgy éreztem, ha valaki ennyire akar dolgozni, és ez az én döntésemtől függ, akkor már csak ezért is bele kell egyeznem. Innen jött a következő választás, hogy az ember részt vegyen vagy sem. Viselkedjem úgy, mint Bodor Ádám, amikor A részlegből csináltak filmet, vagy mint Esterházy, amikor Sólyom András a Tizenhét hattyúkat rendezte. Azt tudtam, hogy nem szeretném én kitalálni, milyen film legyen ebből, mert egy filmet a rendezőjének kell elgondolnia. Az ő dolga, hogy elkészítse azt a vázlatot – mint utóbb megtudtam, ezt hívják treatmentnek -, ami tájékoztatja a pénzosztókat, a résztvevőket arról, miféle történetet, milyen jeleneteket képzel el, mit akar leforgatni. Ami azt illeti, ez engem is érdekelt. Viszont nem szerettem volna semmiféle „megfilmesítési lehetőséget” ajánlani. Egy regény a maga rögzített mondataival jó esetben szabad teret nyit nem csupán a vizuális-akusztikus fantáziának, hanem még a benne szövődő vagy beleképzelhető történeteknek is – mindannak tehát, amit a kész film már stabilizált, tárgyiasított. Vagyis számtalan film forog egyszerre, különféle irányban surrognak a szalagok ebben a virtuális regénytérben. Talán másnak a fejében is. És ne én legyek az, aki ezekből a szalagokból konkrét filmet vág össze. Abban maradtunk, hogy a Kriszta megírja a szinopszist, és megmutatja nekem. Ez elkészült, és innentől valahogy belesodródtam. Talán úgy indult, hogy kijavítottam egy szórendet – ez bizonyára szakmai ártalom, hogy ha ott van az ember előtt egy szöveg, akkor belepiszkál. A filmterv elég szépen nyert a Mozgókép Alapítvány pályázatán, ez már hozta magával a többit, beszállt a tévé, az ORTT-kuratórium is adott pénzt, és itt már komolyra fordult az ügy, túl voltunk az álmodozáson, el lehetett kezdeni dolgozni. Fölébredt bennem a felelősség is, a kíváncsiság is... Lelkileg talán még jól is jött, hogy nem kell végleg elszakadnom attól a könyvtől, amelyen évekig dolgoztam.
– Hát nem úgy volt vele, hogy látni sem akarja többé?
– Nem voltak rossz élményeim, nem kínlódtam meg vele, szinte végig élveztem, amíg írtam, ezért inkább rossz volt megválnom tőle. És ez a jó érzés tért vissza aztán, persze egészen más formában. Azt mondanám, hogy a film egy másik véglet – az írással való munka önállóságához, magányosságához és szabadságához képest a filmcsinálás minden fázisa, a forgatókönyvírást is beleértve kollektív, hangyaboly-nyüzsgésű és kompromisszumos. Amikor belekerültem, eldöntöttem, hogy nem szabad féltékenynek lennem, úgy éreznem, hogy ez az enyém, külön megsiratni mindent, ami kimarad vagy megváltozik. Úgy voltam vele, legyen ez a rendező filmje, meg az operatőré, a színészeké, mindazoké, akik csinálják, én pedig – miközben segítek, amit tudok – kíváncsian figyelem, hogy mi sül ki belőle. Én már ahhoz a rendezői elképzeléshez csatlakoztam, amely szerint a film a házasságkötéstől Ondris haláláig tart. Akkor következett az, hogy „szabatosan” meg kell formálni, mikor, hol, mit látunk, megírni a jeleneteket, a dialógusokat, finomítani a korábbi elképzeléseket. Ez számomra inkább egyfajta alkalmazott irodalomipari szakmunka volt. Közben folyamatosan beszéltünk róla, egymással, barátokkal, megmutattuk másoknak, többek között filmeseknek, sok tanácsot, javaslatot kaptunk, én egy ideig gyűjtögettem is a véleményeket. Persze ez így egy kicsit viccesen hangzik, mintha népszavazásra bocsátottuk volna: hányan mondják, hogy ez legyen, hányan, hogy ne ez legyen, de végül is azt hiszem, hasznunkra vált, jobb lett tőle a forgatókönyv. Mástól meg rosszabb. Megvoltak azok a korlátok, amiket nem lehetett átlépni, kezdve azon, hogy a film nem lehet hosszabb, mint két óra, adott volt, hogy hány napot forgathatunk, mennyi pénzünk van, mire futja belőle.
– Az eleve eldőlt, hogy Tótkomlóson fog játszódni?
– Egyáltalán nem. Tótkomlóson születtem, oda valók a szüleim, édesapám most is ott él, és írás közben ide képzeltem el a történetet, de a regényben nem nevezem meg a falut, ami azóta már város. Ami a filmet illeti, óvakodtam szóba hozni a helyet, talán kicsit fáztam is attól, hogy egy filmes bagázs megszállhatja a szülőfalumat. De Romvári Jóska bácsi, a díszlettervező jól sejtette, hol kell keresgélnie. Elmentünk Tótkomlósra, Krisztának is rögtön megtetszett a templom, az utcák, és amilyen szemük van, rögtön kiszúrtak egy alkalmas házat, amelyben nem laktak, tehát könnyebb volt megszerezni. Ez történetesen a nagyapám testvérének a régi háza volt, annakidején ő is kinézte magának, de végül a testvérének sikerült megvennie, s ugyanebben az utcában, néhány házzal arrébb áll a szüleim háza.
– Miben látja a döntő különbséget filmbeli és regénybeli történetmondás között? Mit tudtak kezdeni a filmben a naplóforma adta változó nézőpontokkal?
– Ha a regény nyitott tere a történetnek, és a regény szemszögéből – de csak abból – a film sokkal konkrétabb, akkor a filmnek más módon kell előállítania a maga nyitottságát. És ez még akkor is így lenne, ha a film választott volna magának – mint ahogy nem választott – nézőpontokat. Ha különféle képekkel, jelképekkel, allúziókkal, összecsengésekkel, montázzsal, zenével, nem tudom, mikkel, elő tud állítani egy olyan teret, ami többfelé nyílik, akkor a maga módján megteremthet egy másik fajta nyitottságot, de én nehezem tudom megfeleltetni egy regény nézőponti nyitottságát egy filmadaptációéval. A filmnek ki kell találnia egy teljesen szuverén elbeszélési technikát.
– Tudna erre szerencsés példát mondani?
– Közhelyes, de ilyen a Szindbád. Regényt adaptálni mindig erős kötöttséget jelent. Persze jobb és szerencsésebb esetben a film el tud rugaszkodni az eredetitől, de tradicionálisan, a nagy átlagot tekintve mindig van valamiféle ragaszkodás a történethez. A Szindbád esetében persze az alapmű is lazább szerkezetű, és talán eleve is tágasabb adaptálási szabadságot sugall. De hogy Huszáriknak miként sikerült Krúdy nyomán ezt a szép, szuverén filmi világot megteremtenie, azt csak bámulni tudom, megfejteni nem.
– A Jadviga párnájának éppen most jelent meg a negyedik kiadása, amire nemigen volt példa az utóbbi években. Úgy sejtem, gondolkozott már rajta, mi lehet az, amivel és amibe így beletalált.
– Olvasóként képzeltem el egy lehetséges könyvet. Olyan olvasásélményt, mint gyerekkoromban, csak ez most történjen velem, a mai eszemmel, a mai betűtengerben, amely körülvesz. Hogy olyat olvashassak, aminek a története is belehúz saját magába, az élményei, az érzeményei is jól áthassanak engem, de a szövegelése, a mondatformálása is izgasson, sőt, ha lehet, ez izgasson leginkább. És akkor nekifogtam, hogy valami ilyesmit írjak, ha tudok. De úgy, hogy közben ne unjam. Mert akkor már kizárt, hogy az olvasó élvezze. Persze nem az általam elképzelt ideális könyvet írtam meg, hanem csak olyat, amire a tehetségemből futotta.
– A naplóformával elkerülte a mindentudó elbeszélő szerepét, pedig tényleg sokat tud erről a világról. Gyűjtött-e külön is anyagot a regényhez, vagy a korábbi munkákra támaszkodott?
– 15 évig ezzel foglalkoztam mint szociográfus, és mire a regényhez hozzáfogtam, nem volt szükségem külön utánjárásra. Ismertem a helytörténeti munkákat, voltak interjúim, dokumentumaim, levelek, gazdasági feljegyzések, de ezeket is sűrítettem, átírtam. Szociográfusként még vigyáznom kellett, hogy ne manipuláljam a tényeket, de regényíróként nagyobb szabadsággal kezelhettem őket.
– Úgy képzelem, hogy ezek az adatok, leírások jó fogódzót jelentettek a filmeseknek, amikor a szereplők, a történet mögé oda kellett egy tárgyi világot rakniuk.
– Ebben lehet valami, meg is dicsértek minket a díszlettervezők, a kellékesek, a ruhások, mivel sok mindent már a forgatókönyvbe pontosan beleírtunk. A ruhákat kevésbé, bár fényképekről, elmondásokból volt valamennyi ismeretem arról, mibe öltöztek a régiek, de pontosan nem tudtam, mikor mit viseltek a különböző társadalmi rétegek. Szakács Györgyi volt a jelmeztervező, és akár a szépséget, akár a hitelességet nézem, nagyszerű ruhákat hozott, például egy gyönyörű fekete menyasszonyi ruhát. A kellékeseknek a leírásokon kívül abban tudtunk segíteni, hogy megmondtuk, mit találnak ennél vagy annál a családnál, mert sokan őrzik még a kamrában a nagyszülők, dédszülők tárgyait.
– Jadviga párnáját sikerült megtalálni?
– Nehéz eset volt. Nagyon szép egy fehér párna fehér áttört hímzéssel, de nem könnyű fényképezni. Aztán kiderült, hogy a fehér huzat alatt az a másik...
– Anginnak hívják, azt hiszem.
– ...tehát az angin nem fehér, hanem kék vagy rózsaszín, és az látszik a lyukacsos mintán át. Az egyik tótkomlósi néni megmutatta a régi huzatot, ami a nagymamájáé volt. Rögtön tudtuk: megtaláltuk Jadviga párnáját.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/07 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4505 |
