Vasák Benedek Balázs
Eizenstein-kötetet legendásan nehéz szerkeszteni. A rendező írásos életműve a filmjeihez hasonló lendületű.
Az oroszlán – a Patyomkin páncélos lépcsőjelenetének záró képsorán szereplőről van szó – persze egyáltalán nem tápászkodik. Sokkal inkább felül, bár az Eizenstein-recepcióban jelentős viták zajlanak, hogy tulajdonképpen mit is csinál: Bárdos Judit, a kötet szerkesztője szerint egyenesen felágaskodik, ahogy az összeállítás bevezető tanulmányában fogalmaz. Jó példa ez arra, hogy a – korai – Eizenstein-filmek lendülete mennyire magával ragadja nézőjüket. Ahogy Lenin sem egyszerűen beszédet mond az Október vonatkozó képsorain, hanem valósággal ágál a pályaudvar szélviharában, az eszelősen lobogó zászlók, az eleven, lüktető tömeg közepén. Akárhogy is nézzük, az ogyesszai oroszlán – alapjelenet. A habostorta-Holdba fúródó lövedék Mélièsnél, az ostromlott ház felé vágtató Klu-Klux-Klanosok Griffithnél, a vonat elé heveredő operatőr Dziga Vertovnál: állandóan jelenlévő, előhívódó, eltűnni nem akaró képek, amelyekből valószínűleg Eizenstein ajándékozott meg bennünket a legtöbbel.
Körülbelül négyezer oldalnyi szakirodalom foglalkozik ezzel az oroszlánnal. Először is azzal, hogy miért beszélünk egy oroszlánról? Szemmel láthatóan három oroszlánunk van, egy alvó, egy kicsit acsargó, meg egy nagyon acsargó. Három kőoroszlán, valahonnan az ogyesszai lépcső mellvédjéről. Hogy mégis egynek látjuk, lényegében ideológiai meghatározottságoktól és intellektuális színvonaltól függetlenül – ez a montázs hatalma. Mert a montázs hatalmas erő, legyűrhetetlen gólem, amely minduntalan visszatér, hiába győzetik le időlegesen. Ilyen a filmművészet hullámverése. Persze lehet, hogy már végleg fel vagyok fűzve a montázs rabláncára, miközben a baziniánus valóságmániások szabadon bolyonganak a hosszú beállítások útvesztőiben, de mindig valami gyermeki izgalommal veszek kezembe bármely Eizensteinnel kapcsolatos frissen megjelent munkát.
Amelyre magyar nyelven régen volt példa. Az utolsó Eizenstein-kötet, a rendező önéletrajzírása valamikor a hetvenes évek végén jelent meg, azóta csak néhány elszórt közlés. A kettős évforduló (születésének századik és halálának ötvenedik évfordulója) kellett ahhoz, hogy végre ne antikváriumokban méregdrágán vásárolt, botrányos állapotú vagy könyvtárból csórt, agyonolvasott könyvekből lehessen Eizensteint és Eizensteinről magyarul olvasni. Arról nem is beszélve, hogy az ezekből kirajzolódó, bumfordian marxizáló, lihegős és torz Eizenstein-képnek semmi köze ahhoz a dinamikus interpretációhoz, ami a nyolcvanas-kilencvenes években igencsak megélénkült amerikai, francia és nem utolsósorban orosz recepciót jellemzi. Na de ne panaszkodjunk, nem a szovjet-orosz avantgárd ügyében kellene az első követ a honi filmes könyvkiadásra vetni, ráadásul alig egy éve éppen e folyóirat hasábjain mutatott be Szilágyi Ákos néhány példát a friss értelmezési irányokból.
A jelen válogatás – a szerkesztő előszaván-bevezetőjén és egy rövid filmográfián kívül – tizenöt tanulmányt tartalmaz. Talán nem köztudott, hogy Eizenstein-kötetet legendásan nehéz, ha nem lehetetlen szerkeszteni, hiszen a rendező elképesztő mennyiségű megjelent írást és kéziratban hagyott vázlatot, szöveget, tervet, elemzést hagyott hátra. Megjelent munkáit is folyamatosan átalakította, egy-egy tanulmánya több verzióban, különböző nyelveken jelent meg. Két, szerzői válogatásnak tekinthető autentikus kötet az Egyesült Államokban látott napvilágot, azonban egyes ebben szereplő cikkek más címen, némiképp átírva tünedeznek fel másutt, úgyhogy szerkesztő legyen a talpán, aki meg tud birkózni ezzel a publikációs őrülettel. Rendet a káoszban az 1964 és 1971 között oroszul megjelent hatkötetes Válogatott írások próbált vágni, célkitűzéséből adódóan korlátozott sikerrel. Mindenesetre tény, és ez nem válik éppenséggel az orosz film(elmélet)történészek dicsőségére, hogy máig nincs igazán megbízható Eizenstein-bibliográfia, a kritikai kiadásról pedig már álmodni sem merek. A magyar kiadások története hasonlóan kaotikus, a fent említett amerikai gyűjtemény például itthon is megjelent – ez a „szellemes” című Forma és tartalom –, de anélkül, hogy a szerkesztők bármifajta utalást tettek volna rá, brutálisan kiherélve. A zűrzavar másik következménye, hogy a terminológia sem egyértelmű, ahány fordító, annyiféle Eizenstein (itt van rögtön a név írásának a problémája: Ejzenstejn, Eizenstein, Eisenstein – ha más nem, hát ez markánsan tűzi ki az iskolák közötti határokat, a Filmvilág például a középsőt, Bárdos Judit az utóbbit támogatja). Ezért is fontos ez az új válogatás, hiszen annak ellenére, hogy a tizenöt tanulmány többsége már olvasható magyarul, gondos fordítói és szerkesztői munka egységesítette és modernizálta a szövegeket. A kötet egészében jól reprezentálja Eizenstein teoretikusi pályáját, még ha e sorok írója örömmel vette volna a rendező késői elméletének erőteljesebb kidomborítását (akár annak az árán, hogy kimarad a Béla megfeledkezik az ollóról című, az életmű szempontjából nem túlságosan fontos tanulmány, bár el kell ismerni, a magyar közönség számára tartogat bizonyos izgalmakat a Balázs Bélának szánt brutális oldalvágásokkal tarkított szöveg), hiszen Magyarországon jóformán csak a montázsmániás, oroszlános-vágóhidas Eizenstein ismert, a késői, az organikus forma és a pátosz szerepét hangsúlyozó elméletíró jóval kevésbé.
Szergej Mihajlovics Eisenstein: Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta: Bárdos Judit. Fordította: Berkes Ildikó és Szilágyi Zsuzsa. Áron Kiadó, 1998.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4501 |
