Bérczes László
Seggberúgós film. Ezt a kifejezést – ha Szirtes András emlékezete nem csal – Jancsó Miklós használta, amikor meg mutatták neki Szirtes egyik filmjét, talán – lásd mint fent – a Pronuma bojokat. E kifejezés valami olyasmit takar, hogy a haverok összejönnek, egy nagyot ökörködnek, mondjuk seggberugdossák egymást, ezt filmre rögzítik és le is vetítik. A házi vetítésen a többi haver, akik épp nem értek rá marháskodni, utólag röhögnek nagyokat, amikor az Andi, a Badár meg a többiek a vásznon pont olyan hülyék, mint az életben. A Szőkéről nem is beszélve. Ez idáig rendben. Egymás közt vagyunk. Ismerjük a másik anyajegyét, szeretőjét, beszédhibáját, tudjuk óvodai jelét, székletének állagát és fizetési kategóriáját, együttlétünk közös kódrendszert produkált, jeleit úgymond szavak nélkül is értjük. Belül vagyunk. Ha e jelekből MŰ születik – film, faliújság, emlékkönyv, színielőadás vagy éppen falfirka a budin –, akkor az csak a mienk, nem akarunk ezzel kezdeni valamit, hisz e jelek egy a körön túli kívülállónak üresek, jelentés nélkül valóak. Körülbelül ezeket hívhatjuk aztán seggberúgós, más szóval amatőr munkáknak. Ebből nem következik az, hogy az amatőrség feltétele a farbarugdosódás lenne, és az sem, hogy az alábbiakban tárgyalandó két film különösebben hasonlítana a Pronuma bojokra vagy akár egymásra.
Mégis, a létrehozás imént leírt körülményei a jancsói közös nevezőre hozzák e filmeket. Leltározhatjuk az azonos jegyeket: Ács Miklós és Szőke András is a Szomjas György vezette Kőbányai Filmklubban tanulták a filmkészítést, szupernyolcas kamerával forgattak, tehát a margón, a nagybetűs Művészet perifériáján tanultak és ott is dolgoznak... a cédulázást, az adatok begyűjtését folytassa más, ha akarja. Én itt inkább megállok, mert szorgoskodásomat visszafogja a monoton kopogó gúnyos kérdés: és akkor mi van? Akkor mi van, ha Kőbánya Film? Az igazi kérdés az, hogy mi történik, amikor feloldjuk, megszüntetjük, kiradírozzuk a belüli és kívüli elválasztó kör vonalát? Mi történik, amikor a kívülállók is belülre kerülnek, illetve a házimozi falait egy Szindbád-, egy Metromozi, egy Filmszemle tágasságáig kitoljuk?
Általában az történik, hogy szándékunk ellenére a kör vonala nem tűnik el, illetve a falak helyükön maradnak. Egyben kiderül, hogy a belül maradók világa zárt világ, jelrendszerük kifelé néma, nem közöl semmit – vagyis érdektelen. Hűvös értetlenséggel nézzük, ha a mellettünk ülő beavatott haver lelkendezik számunkra vadidegen emberek esetlen erőlködésén. Az Európa Kemping és az Éljen anyád! esetében más történik: ők, a filmcsinálók megmaradnak a fenékberugdosásnál (a két film közti lényegi eltérésekről később), de mi, idegenek, kik talán még se Szentesen, se Kőbányán nem jártunk – és ha jártunk is, nem őriztünk együtt semmiféle állatot Vizivel vagy a taxisofőrrel –, mi otthon érezzük magunkat: hazai pályán vagyunk, értünk mindent. Nem mi kerültünk be a brancsba, nem mi csörtettünk be a kicsi házivetítőbe. Egyszerűen kiderült, hogy ökörködésük országnyi érvényességgel bír, illetve éppen ezért módosulnak a fogalmak, és a seggberúgás anyanyelvi szinten végrehajtott értelmes közléssé változik.
Mi ez a közlés? Miért értjük? Miért élmény nekünk az, hogy a Körös-parton két ember ötméteres horgászbotokkal matat a homokban, török kislányok török nyelven török játékot játszanak, francia kislányok teszik ugyanezt franciául, és közben egy úr – oda van írva:
„A varrógépes úr” – a parton varrógépet; vagy két diáklány nyalókákkal hadonászik egy taxiban és egyfolytában értelmetlenségeket karattyol – magyarul –, „előre, aztán jobbra”, hajtogatják a sofőrnek és már egyikük sem tudja, merre is járnak, de közben kicsúszik egy mondat: „Több lakótelep van, nem mindegy, melyiken mégy!”, és mi ezen jót röhögünk. De miért?
Szőke filmjében Badár a vasúti hangosbemondónál munkálkodik, amikor riasztják. Ő még sebtiben elsorolja azt a kétszáz tanyát, melyek kivételével a vonat nem áll meg, de már kapkodja össze cuccait, komoly, súlyos ügy mutatkozik a láthatáron, és mint megtudjuk, azazhogy tudhattuk eddig is, „a kutyáknál nincs kecmec”. Mindenki nyomul. Zörögve kínlódik az oldalkocsis motorkerékpár a gáton, meg is előzik a kiskocsit vontató kutyák, a kocsin Badár feszít izgatottan, ily feszültség talán csak a hómezőn sikló Amundsen arcán jelent meg legutóbb, bár vannak, akik az ókori olimpiák babérlevélért vágtató görög fogathajtóira tippelnek, és nekik is igazuk van; az autós „varrógépes úr” az utat kémleli a volán mögül és az izgalmat csak növeli, hogy közben a vízállásjelentést hallgatja; érkezik a baráti országból való fiatalember is, tekintetében zavar, fején csúcsos sapka, mindjárt gondolhatjuk, hogy talán tibeti asztrológus, talán bolgárkertész. Mindenki együtt, a portás oválisra kerekedő képpel belebámul a kamerába, homlokán virít a felirat: Európa Kemping, helyben vagyunk. A feszültség nőttön-nő – és akkor meghalljuk az iszonyatos hírt: bomba van a táborban.
Beindul hát a Körös-parti nagy mechanizmus, melynek fordulatait e beszámoló hitvány eszközei úgysem érzékeltethetik. Elég, ha annyit jelzek: a bonyodalom nem mellékes forrása az, hogy a bomba állítólag éppen akkora, mint a Vizi feje, mely igencsak hasonlatos egy görögdinnyéhez, amit a gyanútlan vendég persze összetéveszthet a tökkel és hogy a helyzet tovább „fokozódjék”, most bizony dinnye- és tökszezon van, ehhez jön még az a tény, hogy ha mindenkinek csak a feje látszik ki a homokból, akkor ember legyen a talpán, aki eligazodik a dinnyék, tökök, fejek és bombák között, itt talán még az ötméteres horgászbot sem segít, és akkor még nem szóltunk az ovális képű portás terhes feleségéről, kinek pocakja éppúgy gömbölyödik, mint egy dinnye (vagy egy bomba?)… Az ügy tehát végtelenül bonyolult, a veszély bárhol leselkedhet, ahogyan Badár meg is jegyzi, „akkor meg a dinnye robban?!” De ő lesz az, aki bölcsen helyre teszi a dolgokat: „annak is van felelőse”.
Erről van szó: az ügyről, a veszélyről, a sztoriról, ami mind olyan, mint az igazi Filmeken. Nagybetűvel írom, mert a műfaj szabályos termékeire gondolok, Szőke András viszont kisbetűs, szabálytalan filmet készít. A történetek, helyzetek, párbeszédek kliséit az általa választott helyszínre, az általa választott szereplők közé hajítja. Illetve nem választ: vállalja a helyet, ahol él és a barátokat, akiket szeret. E groteszk találkozások közben kisszerűségükben mutatkoznak meg a dolgok: teljes erővel folyik a nyomozás, de a nyomozónak elállnak a fülei (nem szoktak), a filmkockára nyilat applikálnak (ez itt most rámutat, miről is van szó), a nyíl egy méretes sárga tökre irányul, „Dansz Makábr”, haláltánc, látjuk a vásznon, így, fonetikusan... De Szőke nem akar leleplezni, mondván, a nagy dolgok nálunk mily kicsik! Sőt, kételyeink támadhatnak a szabályos megoldások felől: a tökéletes fogsorú lézerpisztolyos felügyelő vajon bizonyosan megtalálná a bombát ebben a táborban? Ki tudja, nem az ő kezében robbanna-e a dinnye, és ő akkor ázottan, ragacsosan szedegethetné a dinnyemagokat a füléből és éppoly kiszolgáltatottan hebegne a kamerába, mint a baráti országból való csúcsossapkás idegen úr, idézem őt: „mamasz end papasz, van men... abrószen... sínen... mamasz end papasz...” Vég nélkül hablatyol Szőke – mert róla van szó –, és ebben a tökéletesen értelmetlen ökörködésben többet mond el Európa és a Balkán közé szorított esendő igyekezetünkről, mint vízcsapból folyó politológusaink hada. És mi közben még halálra is röhöghetjük magunkat. Dansz Makábr.
Ugyanez történik Ács Miklós filmjének legjobb jeleneteiben: a hétköznapi, semmi dolgok mögött felsejlenek életünk nyilvánvaló tényei. Mindaz, amiben benne vagyunk belül vagyunk, brutálisan, sűrűn. Ez természetesen nincs kimondva, nincs megmutatva. Nem is tudom, mit értene belőle egy salvadori gerilla vagy egy dél-afrikai gyeplabdajátékos. Mi, itt, ebben a Magyarország nevezetű házivetítőben – mely kulissza és élettér is egyben, elvégre szupernyolcas amatőrök vagyunk mindahányan- értjük, mi történik embertársainkkal és igen, velünk is, amikor például egyikünk ül a kocsiban, izgatottan néz a kamerába és lámpaláztól kapkodó hangon megszólal: „Ülünk ott, érted... hárman, bazmeg... az asszony, én meg a tévé. Érted, bazmeg? A szkáj, meg a... szuper bazmeg... szuper...” Idegesen keresi a papírost, „pedig hányszor elolvastam!”, de más már nem jut eszébe, csak ezt ismételgeti: „Szuper, bazmeg, szuper”. Végül is ez a lényeg. A szuper, a szkáj, meg a szavak közt kétségbeesetten bóklászó ember, meg a nyomulás, a hajtás, a gürizés, a szőnyegre ömlött sör, a hátrabillent fej, a szuszogás, meg a bekapcsolva maradt tévé, ami szuper, bazmeg. Felhangzik a halleluja, a kocsi a Hősök teréhez közeledik, keményen belevág egy punkzenekar, „no family, no flat, no cash in the bank..” és persze sok-sok fucking. A taxi már a reptér felé hajt, másik utassal, de az is közülünk való, csak ő nyakkendős és bajszos és bírja az idegen nyelvet, érti a punkot, „ezek gyalázzák a pápát”, méltatlankodik és kiszáll. Mintha innen ki lehetne szállni – és mintha mellőle nem szeretnének mások kiszállni! Tökéletes, kerek egész.
Merthogy ez a film – Éljen anyád! meg van rendezve. Túlságosan is. Bizonyos „nem semmi dolgok” ugyanis meg vannak mutatva, feleslegesen ki vannak mondva. „Engem nem érdekel... például a szex. De viszont...” – a kicsi Andi, az állandó utas fecseg így a kocsiban. „Nem szeretem a taxisokat, azt nem szeretem bennük, hogy csak egy taxisok” – csacsog tovább, közben csücsörít, fintorog, a haját morzsolgatja, tekergeti és fel-felkacarász. Mindez így jó. Andi és az ő kis hülye dumája. Láthatjuk, mindenféle komplexusai vannak. Ahogyan komplexusai vannak a magabiztos fodrászlánynak, sőt a nőfaló taxisofőrfiúnak is, mindenkinek, talán még a dél-afrikai gyeplabdajátékosnak is. Ács ezt sajnos meg is mutatja és rendez egy másik filmet is, filmet a filmben: egy kisfiút látunk, aki kisautókat lökdös, pisztollyal játszik (ez a végén csodák-csodája el fog sülni), a kisfiú indiánnak öltözve megjelenik majd a titokzatos pincében, ahol rejtélyesen csobog a víz, és színes kotonok lógnak a plafonról, az indián – még csak a nyilát – kilövi, az egyik piros festékkel töltött gumi Andi fején tottyan, aki sikolt és felébred. Ez tehát csak egy álom, de ő majd igaziból is elveszíti ártatlanságát, igaz, ezzel együtt meg is fojtják egy üres (fekete-fehér) szobában, a falon talán a rendező portréja (negatívban), aztán megjelenik a feketébe öltözött anya (éljen!)... A rendező pozitív portréját mégsem ezek a művészi képek adják. Ha megerőltetem magam, értek mindent, az összefüggéseket is meglelem, de csakazértsem erőltetem meg magam, hiszen a „másik”, seggberúgós filmnél – legyen ennek címe: Szuper, bazmeg! – nem csinálok semmit, csak vagyok – és mégis értem. Persze itt vagyok és most vagyok. Ács Miklós két filmet vágott tehát össze és ezzel kikerülte a sikeres elsőfilmesekre váró csapdát (tudom, rendezett ő már, és a Sőn és Grószt olykor a mozik is vetítették, mégis az Éljen anyád! tekinthető első igazi filmjének). Tulajdonképpen ez történt Szőke Andrással is. Az Európa Kemping lazább, rendezettebb, levegősebb, kerekebb, üresjáratokat is cipelően lassúbb, mint nagysikerű első filmje, a Vattatyúk. Mintha az utóbbin végiggurult volna egy úthenger, ami után maradt egy szétterített, kevesebb életjelt mutató, már ismert szerkezet. Mindezek ellenére, akármilyen címkét ragasztok is eléjük, elsőfilm, vagy második film, nem tagadhatom, e két film üdítő, frissítő oázis volt a Filmszemle olykor lilán, máskor szürkén, esetleg hollywoodi rózsaszínként egyszínű, sivár és unalmas sivatagában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/04 06-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=450 |
