Tamás Amaryllis
„Szembemászó” film. Érzelmes léghajózás, kalandozás térben és időben a vizualitás mozgóképes eszköztárának parádés felvonultatásával. A rendezőként e filmmel debütáló Gary Ross rafinált mesét forgatott a kultúraváltásról. Politológus, életmódkutató, médiaszakember, nőmozgalmak veteránja, mindennapi meleg vacsorára vágyó „hímsoviniszta”, szentimentális tévésorozatrajongók, mozibolondok kedvükre elemezhetik majd az ötvenes évek amerikai tévészériáinak látvány-ikonográfiáját, s azt is, ahogy ebben a bravúrosan megidézett fekete-fehér „sterilségben” két mai tizenéves (David és Jennifer) megleli a szétszakadt létezés kibékíthetetlen generációs problémának tűnő összefüggéseit.
Képzeletük, képzelgésük az éhen maradt vágyakat (meleg családi élet, igazság-valóság, jövő-múlt-jelen újraértelmezése) más képszinten, más mítoszfokon jeleníti meg. David tévéfüggő naivitásában az átláthatatlanná vált információs rendszerek szövevénye harcol a valóság elveszettnek hitt paradicsomi állapotával. Jennifer, az örök lázadó – ebbéli minőségében pedig a kultúra, a történelem legfőbb inspirátora – szexuális forradalmárból a megismerés kíváncsi papnőjévé érik. Pilinszky írt így a gyermeklétről: „...az ő belső világukat még nem parcellázta föl személyes érdek, ezért lehetnek birtokosai mindennek..., azután ők is megérkeznek és elnehezednek – a felnőttség talán nem is más, mint a világ lassú és fokozatos elvesztése. De a földről újra vissza kell szállni, most már az érettség ártatlanságával”. Gary Ross filmes libikókája föl-le hintázik térbeli és időbeli dimenziók között, infantilis mítoszrajongásunkat kielégítendő: Színesek és Szürkék örökös viadaláról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4496 |
