Ardai Zoltán
Ha a jelen évtizedben globális Új Kezdetet élünk, úgy az újrakezdődött humán világ Iliásza és Odüsszeiája a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény. Nyomukban a tarantinoizmus – értelemszerűen – nem ezeket a műveket, hanem a következmény-tenyészetet jelenti, amelynek sarjadékai külön-külön nem képeznek szembeötlő értéket. Maga a tenyészet viszont nyilván fontos, netán azért is, mert megérlelheti a második Aeneist.
Ilyen megközelítésben A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső című brit akciómozi (pontosabban: akciódús szövegelő-mozi) eléggé meglepő művészeti alakzat. Legalábbis hely és idő adott összefüggésében az. Senki sem gondolta, hogy máris előállhat a tarantinoizmusból ilyesmi: egyetlen nagy ugrással az új Nibelungenlied, mégpedig londoni gengszter-komédiaként. Bár a szimpla tarantinoizmusból való kiválás igényét A ravasz... barnás-szürkészöldes koloritja már rögtön jelzi, a cifrálkodó címadás arról árulkodik, hogy maguk a komédia készítői sem vártak ekkora eredményt. Csupán „valami jobbat” akarhattak, de aztán szörnyen hatalmába kerítette őket a filmes kedv és már nem állhattak ellent. Tehetetlenségükben amolyan igazán jó film telt ki tőlük, egészen hagyományos értelemben. A ravasz... ugyanis (szemben az egyénenként egyszer-használatos típusú kéjfilmekkel) olyanféle darab, amelyet időnként újra- meg újranézni is intenzív örömöt nyújt. Éspedig nem utolsósorban a naturális mozzanatok sohasem eléggé átlátható nagy összjátéka révén. Annak érdekessége, ami ezúttal a celluloidra, illetve a hangcsíkra került, nem kopik el egyhamar.
Minthogy a bűnöző-népség itt a jellemek balzaci arzenáljaként vonul fel, ez az egyszerre stílrealista és parodikus építkezésű gengszterfilm korántsem éppen „alvilági” tárgyú; a „felvilág” képével is játszik. Az alapfolyamat: három bandafőnök – néhány utcányira egymástól, háromféle habitust kihordva, de azonos fokú akarnoksággal – a kölcsönös kiirtódásig hajszolja egymás társaságát. Mindhárman „a leghatékonyabb profizmusba” vetett hittel fejtik ki energiáikat. A balekok és a kreatív amatőrök földi súlya és szerepe ismeretlen előttük, következésképp az események középpontjába egy negyedik (amatőr-természetű) banda működése kerül. A legeszesebb profi igazgatóval viszont nem ez a csoport végez, hanem egy vérbeli balek. Az illetővel maga a nagy ember közölte igen nyomatékosan – telefonon, fantomszerűen -, hogy őt nem érdekli, hogyan szerzi meg a Holmit a nyomorult, de meglegyen, különben... Fájdalom, a Holmit valaki épp beszállította a nagy emberhez, amikor az üldöző balek odaért (hogy ugye mindenáron...), így következett be a tragédia.
Mindez azonban csupán a forgatókönyv vázlata, a kész film arculata mindebből még kitalálhatatlan. Mint a régi világban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4491 |
