Erhardt Miklós
„Álommásolatok” címmel nagyszabású közép-európai filmavantgárd fesztivált rendeztek a BBS-Toldi Moziban.
Új igazságok kimondásához nincsen szükség új nyelvre. Ez minden tartalom-függő művészet, mindenfajta „realizmus” szlogenje. Erre vezet valamennyi, kezdetben harcos ideológia diktatúrává szilárdulása. A „régi” nyelv hirtelen hatalomra tesz szert, egyszerre minden megítélhetővé, megfogalmazhatóvá válik. Balázs Béla jól látta, hogy a mozi nyelvének globális, „régi” nyelvvé kell válnia, de ezt a folyamatot a kommunizmus mindenhatósága alatt képzelte el. Nem tudhatta, hogy az ellenség, leánykori nevén kapitalizmus – ma inkább piaci globalizáció – meg a demokrácia arra a bravúrra is képes lesz, hogy az emberi-társadalmi jövő belátható idejére új igazságok, alternatívák elképzelését is lehetetlenné teszi, virtuális szinten pedig azzal tartja életben a kultúrát, ahogyan a régi igazságokat információkká alakítja, és párhuzamos pályákra állítja.
A művészi nyelv keresésének kérdése akkor merül fel, mikor nem megítélhetőek a dolgok, elfogynak a vélemények. A történeti avantgárd, így a filmavantgárd is a század húszas éveiben, abból a szigorú, nyelvi-formai természetű igényből indult ki, hogy megtisztítsa a médiumokat a tartalom salakjától, és tiszta formájukban felmérje, majd tudatosan használja az erejüket. Ezzel a tudatosságával szállásadója lett először a funkcionalizmus sivárságának, majd a designnak és a reklámnak, mely kapva kapott az eredményeken. A médiumtudatosság és a tisztaság vágya a hagyományosan „tisztátalan” művészetek, a festészet, a szobrászat, a zene, sőt a film teljes felszámolásához vezetett, illetve emészthető táplálékként való feltálalásukhoz a manipuláció asztalán. A film (a másik!) manipulatív művészet, amelynek tudatos technikája a néző megragadása és bekebelezése.
A hatvanas évek végének avantgárdja jogosan viseli nagy elődje nevét. A nyomasztó formától, rendtől megcsömörlött fiatal, baloldali generáció a film körül gyülekezett, amely radikalizmusával, hatásmechanizmusával igen alkalmas a militáns, felforgató magatartás támogatására. A rend gyakorlati megjelenési formája nyugaton az akkor még nem kiokosodott, cementtel-nylonnal leöntött egyenjólét, keleten pedig a formailag rendkívül hasonló ideológiai sivárság – egyáltalán: a direkt, ügyetlen manipuláció.
Az avantgárd film a hetvenes évek második felében, a bázisát jelentő mozgalom kifáradása után felvette a kísérleti nevet. Befejezte a rombolást és építést, visszafordult egy alternatív nyelvi formához, amellyel a tömegkulturális konszenzuson való folyamatos kívül maradását is biztosította. Világviszonylatban nagy visszaesés és hígulás mutatkozik a termelésben, hiányzik a közös platform. Mára biztosnak látszik, hogy az avantgárd vagy kísérleti filmezés mindig valamilyen szubkulturális konszenzust feltételez. A kísérleti film léte sokszor marginális helyzetű alkotók elszigetelt, keserű, némi pátoszt sem nélkülöző harcára redukálódik.
A videó megjelenésével a mediális kísérletezés újra erőre kapott, és áttevődött egy másik szcénára, amelynek az elsődleges bemutatási fóruma immár nem a mozi hierarchikus rendszerű, a nézőt lenyűgözni kívánó apparátusa, hanem a különböző információs csatornák, a televízió, a home-videó, majd az Internet felforgató használata, tesztelése, amelyre egy-egy új médium mindig nagyon alkalmas. A virtualitás szintjén a nyolcvanas évek végétől kezdődően újra jelentkezik egyfajta társadalmi aktivitás, hol egy-egy kisebbség érdekeinek védelmében, hol a globális problémákra válaszolva. Az alternatív filmezésben – hasonlóan a main-stream mozihoz – az önmagukat túlélt narratív struktúrák befolyásolják az alkotókat.
*
Tavaly nyáron Londonban nagy Közép-Európa Fesztivált rendezett az Unió soros elnökét adó Ausztria. A rendezvény része volt az a vetítéssorozat is, amelyen kilenc közép-európai ország, Ausztria, Magyarország, Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Olaszország, a Szlovén Köztársaság, Horvátország és Bosznia-Hercegovina mutatott be egy retrospektív és egy kortárs avantgárd film- és videóprogramot, a bécsi székhelyű SixpackFilm meghívására. A rendkívül sokszínű anyagot gyakorlatilag változatlan formában vetítette a BBS-Toldi Mozi „Álommásolatok” címmel (amit Erdély Miklós egyik, a magyar programban is szereplő filmjétől kölcsönöztek).
A csaknem százötven avantgárd, kísérleti vagy független filmet és videót felvonultató fesztivál és az ahhoz kapcsolódó kerekasztal beszélgetés, amelyen az egyes nemzetek kurátorai, szervezői és meghívott művészek vettek részt, számos kérdést vetett fel és hagyott megválaszolatlanul a címben evidenciaként közölt állítással kapcsolatban, miszerint létezik Közép-Európa, valamint létezik egy nagy biztonsággal felismerhető, kategorizálható műfaj, az avantgárd mozgókép.
A fentebb vázolt néhány történelmi csomópont köré fűződő történet világosan rajzolódott ki a fesztiválon szereplő országok válogatásából, illetve a kurátorok esszéiből. Tulajdonképpen azok a különbségek is elenyészőek voltak, amelyeket az egyes országok politikai viszonyainak eltérései okoztak. Annál is szomorúbb volt látni a történelem megkerülhetetlen logikájának működését, mivel ezek a művek elsősorban lázadni akartak, kívülállni az absztrakt renden. Mindezt egy olyan médiumon belül, amely minden másnál erősebben rendelődik alá a piaci vagy ideológiai tényezőknek, így egyben az autonómia legnagyobb ellensége is.
A par excellence kísérleti filmek – jóllehet készítőiket az a barbár szándék vezérli, hogy soha nem látott variációkba hajlítsák a természete szerint uralhatatlan filmképet és a filmidőt – anonim műalkotások. Nem a „nagy ember–nagy művész” készíti őket. Olyanok, mint egy még nem használt nyelv első összefüggő mondatai. Leginkább azt írhatjuk le, ami a képeken látható, ez pedig olyan, mint mikor valaki úgy próbál lerajzolni betűket, írásjeleket, hogy nem ismeri a jelentésüket. Végtelen számú alkotói hozzáállás, koncepció különíthető el, egy ilyen sorozatból mégis leginkább képek maradnak meg, mint egy nagyon hosszú film rögzült szekvenciái, túl konceptualitáson, strukturalizmuson, cinema direct-en, amelyek az intelligencia számára értelmezhetők, inspirálóak, de ebből a távlatból nézve már kitüremkednek az anyagokból.
*
Egy száradó lepedőkkel teli udvaron félmeztelen férfiak hosszú sorban, a sor végéről indulva egymás hátára rajzolják, amit az ő hátukra rajzolnak, míg az ábra a sor elején álló férfi által a papírra kopírozódik (Kvetoslav Hecko: Stb...). Egy vihar folyamatos felvétele, míg a villámlásoktól időről-időre túlvezérelt videókamera elektronikus zöreje el nem uralja a képet és a hangot (Vlado Zrnic: Az idő határa). A film testméretén radikálisan túllépő, blue-box figurákkal telezsúfolt szcéna Rybczyñski Tangójában, mely a videó esztétikáját előlegezi. Vonatok, artisták, szép, szőke emberek egy esős szlovák tájban (Duąan Hanák: Az öröm napja). Egy kéz, amely hosszú perceken át fekete műanyag fedőt manipulál egy mosdóban, amíg az át nem alakul fenyegető, szexuális lénnyé (Anna Dauèiková: Üdvözlet C. Pagliának az alvilágból). Judy Garland énekli újra és újra ugyanazt a hangot, a szeme is mindig ugyanúgy nyílik tágra Martin Arnold Alone... című groteszk, pixillációs found-footage filmjében. Stoptrükkel 50 napon át filmezett fa képe (Kurt Kren: Tree again). Drámaira világított testen lassan sikló kép, több ösvényen, mindig csak az egyik oldalon, hogy a triviális szimmetria ne mutatkozzon meg; a test egy test, de a nemi jegyek különböznek, összeolvadnak (Martin Èihák–Jan Danhel: Adam Kadmon). Egy videón a kép aljáról fölfelé tört színű táblák haladnak keskeny sávokkal elválasztva, melyek egy idő után, amikor az első szőrszálakat, a köldököt felismerjük, egy test részleteivé válnak, réskitöltő fúgákká, amelyek értelmet adnak a test további részleteiből generált, színes kontemplációs mezőknek (Piotr Wyrzykowski: Watch Me). – Formák, villanások, képek tömege.
Az egyes nemzetek művészete mentén szerveződő összeállítások közül a lengyel volt a legkövetkezetesebb. A program szerkesztője olyanok munkáira támaszkodhatott, mint a Themerson házaspár két korai filmje, Józef Robakowski vagy Zbigniew Rybczyñski filmjei és videói. Utóbbi kettő munkásságában látszott legmeggyőzőbben, hogy lehetséges a tudatosság és a szuverén alkotói egyéniség megőrzése a film médiumáról a videóra való áttérés után is. Horvátország programjaiban is a szikárság, a filmnyelvi kísérletezés aszketizmusa volt a legerőteljesebb. Mihovil Pansini antifilmjei, Tomislav Gotovac, Ladislav Galeta veretesen egyszerű, strukturalista munkái mellet fontos darabok voltak Dalibor Martinis és Sanja Ivekovic korai videóperformance-ai, amelyek (Robakovski videóihoz hasonlóan) egészen elemi módon reflektálnak a médium természetére, újdonságára. A legnagyobb meglepetést talán a szlovák program okozta a bemutatott filmek minőségével. Egyszerűen szép filmeket hoztak, melyek nem is igazán illeszkednek ezen írás gondolatmenetébe. A szlovák helyzet, talán az infrastrukturális okokra visszavezethető megkésettség miatt, nem tekinthető tipikusnak. A hatvanas években tulajdonképpen profi filmesek (Martin Slivka, Duąan Hanák) készítettek kísérleti filmként felfogható rövidfilmeket, amelyeket azonban furcsa mód nem jellemez az ilyen szituációkat általában rosszízűvé hangoló esztétizálás, artisztikus üresség. Hanák filmjének bemutatója talán a fesztivál legszebb pillanata volt. A cseh program nyúlt vissza a legmesszebbre. A történeti összeállítás, mely Sacha Hammid Céltalan séta című 1930-as filmjével indult, a klasszikus törekvések, az abszolút film, a tipikusan cseh avantgárd, a poéticizmus érdekfeszítő világába engedett betekintést.
Talán egyedül a bosnyák program vált el a többitől, amely jórészt a háború alatt készült dokumentumfilmekre épült. Ezek a filmek újra csak azt bizonyították, negatív és pozitív példákon keresztül egyaránt, hogy ahol ideiglenesen a tartalom, a valóság az úr, onnan kint reked minden nyelvi kísérlet, a máskor adakozó vizuális univerzum direkt megközelítése, és jól is teszi, ha be sem akar jutni. Mehmed Aksamia Túlélő főzet című munkája esetében is arra érdemes odafigyelni, amit egészen botrányos direktséggel kijelent: a humanitárius segélycsomagok többé-kevésbé szerves alkotórészeiből pálinkát kell lefőzni, és be kell rúgni, nem véve tudomást arról, ami körülötted van, ami megszünteti a személyiségedet. A film végén az egyik szereplő csak ennyit jegyez meg: „Mi túléltük” – és következnek a nevek és az arcok. Ennél tömörebben az élet avantgárd hagyományát nehéz lenne megfogalmazni. Légy erősebb, mint a körülményeid, vagy ha ez nem lehetséges, gyengítsd le a körülményeidet.
Tulajdonképpen az „Álommásolatok” fesztivál sem tett mást, amikor egy héten át botrányosan eredeti, „nézhetetlen” filmeket adott a közönségnek. Tömegmozgalom nem lesz belőle, de érdemes arra, hogy minden évben megrendezzék. A programok egyik leglelkesebb látogatója, Pauer Gyula szobrászművész felajánlott egy díjat is. Az Arany Tégla pszeudo-eredetijét a Balázs Béla Stúdió évről évre odaítéli a fesztivál legsikeresebb résztvevőjének.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 47-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4486 |
