Nádori Péter
Vincent Gallo, a torreádor-arcú kult-színész első rendezése sokak szerint az évad legjobb amerikai filmje.
Billy Brown egójával súlyos bajok vannak. Olyan súlyosak, hogy amikor öt év után kieresztik a börtönből, előbb a rácsos kaputól néhány méterre embriópózba vágja magát egy padon, majd visszamegy, és megkéri az őrt, hogy eressze vissza. A rácsos kapu azonban csak kijárat, Billy Brownnak fel kell szállnia a buszra, ami a szabad világ, közelebbről Buffalo városa felé viszi.
Bajok éppenséggel Vincent Gallo – a Billy Brownt megíró, eljátszó, megrendező és zenével kísérő harminchat éves művész – egójával is vannak, már amennyiben bajnak tekintjük, ha valami akkora, hogy tulajdonosa nem fér be vele az ajtón. Gallo szerint – akinek hajszolt torreádor-arca többek közt az Arizonai álmodozókban, A temetésben, a Nagymenőkben és a Calvin Klein divatmárka reklámjaiban volt látható – szerint mindenki elmehet a fenébe, például Tarantino seggfej, Jarmusch hülye, Scorsese szolíd iparos, satöbbi. Semmi baj, önbizalom nélkül nincs teljesítmény, plusz nem egy kritikus esküszik: a Buffalo ’66 volt a tavalyi év legjobb amerikai filmje. Gallo Buffalóban született (meglepetés), s egy rettentő, léleknyomorító családban élt tizenhat éves koráig, amikoris huszonkét dollár készpénzzel és egy odahaza megismert lány lakcímével felszerelve távozott New Yorkba. A lány nem volt otthon, de Vinnie Gallo nem ment haza. Kínlódott, padokon aludt, szenvedett, aztán befogadta az alternatív éjszaka egyik szereplője, arc lett belőle és végre jól érezhette magát, pedig szegénynek sokáig elég szegény maradt. Oh, igen, George Clooney pedig lószar.
Billy Brown nem ment New Yorkba tizenhat évesen, meg is lehet nézni, hogy mi lett belőle. Egy kontaktopata. Valaki, aki nem bízik senkiben, csak saját magában (sem), aki hantázik, agresszív, szorong, kompenzál és túlkompenzál, mindenekelőtt pedig retteg az emberi kapcsolatoktól. Hollywoodban évtizedek óta biztos tétre játszik, aki lelki- vagy elmebetegekről készít filmet, de csak ha az a betegség látványos, tragikus, esetleg egzotikus. Egy ilyen szerencsétlen, amilyen ezerszám rohangászik a pesti utcákon is, nem szokott érdekesnek minősülni. Pedig érdekes.
A Buffalo ’66 igen jelentős erénye a pszichológiai hitelesség. Billy (mint a hozzá hasonló problémákkal küzdő embertársaink közül oly sokan) a szülein van megakadva. Papát és mamát – Ben Gazzara és Anjelica Houston hátborzongató alakításában – látva ez nem is csoda. Ezek nem csupán idióták, mint az amerikai kertvárosok közhely-házaspárjai, ezek utálják a saját gyereküket. Aktívan. Gallo több ízben elmesélte, hogy bár a film természetesen nem róla szól, Billy gyermekkori élményeinek és családi környezetének megalkotásakor jelentősen merített a saját életéből (amikor Ben Gazzara énekel, a Gallo által tizenhárom éves korában – egy verés elkerülése érdekében – apukájáról készített hangfelvételt halljuk). Nincs mit irigyelni rajta.
Mint pszichológus szakértőnktől megtudtam, aki nem kap a szüleitől szeretetet gyermekkorában, az nem csak hogy lelki nyomorék lesz, de a pszichéje nem is tud elindulni a kamaszkor felé. Mindörökké várja az elmaradt babusgatást, a sosemvolt bíztatást, a megerősítést, az „ez igen, fiam”-okat. Billy tehát leszáll a buszról és szinte azon nyomban elrabol egy szép, szőke leányt, kicsivel később bocsánatot kér tőle és biztosítja tisztességes szándékairól. Csak annyit kér tőle, hogy kísérje el a Brown szülőkhöz, játssza el Billy feleségének szerepét és tüntesse fel jó színben a papa és a mama előtt.
Billynek hatalmas mákja van. Egyrészt, mert a szép, szőke lányt korunk érzékenyebb férfiúinak egyik ideálja, Christina Ricci játssza bájosan, a csak rá jellemző megható hidegvérrel, másrészt, mert megtetszik a lánynak – bár ezt Billy (nem csoda, hisz, mint szó volt róla, lélekben még gyerek) roppant sokáig nem hajlandó észrevenni. Ez ugye egy többször látott vígjátéki alaphelyzet, s bár mosolyognivaló akad ebben a filmben is, közel sem süpped bele a sablonok mocsarába. Billy magával viszi a lányt (akit Laylának hívnak, ám ő Wendynek kereszteli), s a szőke szépség a terveknek megfelelően el is bűvöli a szülőket. De nem lehet minden tökéletes: papa és mama nem óhajtják tudomásul venni, hogy a helyes Wendynek bármi köze lenne az ő szerencsétlen gyermekükhöz, igazság szerint azt sem akarják tudomásul venni, hogy van gyermekük.
Billy és Layla/Wendy eloldalog, Billy lerázná a lányt, a lány nem hagyja magát. A filmnek – mint egy tisztességes egomán világképnek – a lenyűgözően intenzív Gallo, vagyis Billy a középpontja, de mégsem ő maga, hanem a két ember közötti viszony lesz az érdekes. Lökött párbeszédek („Most lefényképeztetjük magunkat az automatával. Mint egy házaspár, akik szeretik egymást és együtt töltik az időt. Érted?” Villan a vaku, Layla megpuszilja Billyt. „Ne érj hozzám, ne érj hozzám! Szeretik egymást, együtt töltik az időt, de nem érnek egymáshoz! Ez egy ilyen házaspár.”), Billy infantilis öntömjénezése a bowling-teremben, a kamera fenn a magasban vagy kívül a kocsin, bár a fiatalok benn beszélgetnek. Van egy csomó sajátos beállítás, de egyik sem akar különösebben ötletes lenni, van néhány flashback, de nem homályosul el a kép, vannak amolyan elemelt pillanatok, spotlámpa váltja fel a természetszerű világítást, de ezek sem tűnnek erőltetettnek, csak olyanok, mint amikor az ember egy kicsit elgondolkodik. Lehet, hogy Billy senkinek sem olyan érdekes, mint Laylának (és saját magának, természetesen), de jó olyan képeket látni, amiken minden szónak, minden mozdulatnak jelentősége van.
Képes-e Layla áttörni Billy érzelem-hárító önvédelmét?
Nincsen könnyű dolga. Billy ugyanis nem azért került börtönbe, mert lecsapott valakit az utcasarkon, hanem mert túl nagyban fogadott az anyukája életét kitöltő amerikaifutball-csapat, a Buffalo Bills Super Bowl-győzelmére. Persze vesztett, nem tudott fizetni, s magára kellett vállalnia valamit, amit a bukmékere (egy zsírfejű, fennhéjázó, gonosz ember; Mickey Rourke excellál a testreszabott szerepben) egyik haverja követett el. Billy tehát le akarja lőni a focistát, aki miatt a Buffalo vesztett, aztán pedig végezni akar magával is. Stukkerje van.
Nos, képes-e Layla áttörni Billy érzelem-hárító önvédelmét? Nagyon igyekszik (Billy néha már gyanús is, vannak ilyen pasasok, akik a lelki bajaikkal teszik nagyon is kiszámítottan vonzóvá magukat), de ez az egyszerre szórakoztató és gondolatébresztő, néhol a korai Jarmuscht (bocs), néhol Hartley-t, néhol Cassavetest, leginkább azonban mégis saját magát idéző film nyitva hagyja a nagy kérdést.
Hazudtam egyébként, nem hagyja nyitva, csak nem akarom elárulni a sztori végét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4484 |
