Tar Sándor
A dokumentumfilm az utolsó menedék az álomvilágban: itt még nincsenek kisminkelve, lekerekítve a sorsok.
Azoknak, akik nem tudnak részt venni a dokumentumfilmek évente rendezett szemléin, igyekezniük kell, ha valamit meg akarnak tudni a dokumentum-műfaj talán legfontosabb, egyben leglátványosabb változatáról, hiszen a mozikban szinte soha, a televíziókban is alig fedezhetők fel, esetleg zárt, klubszerű rendezvényeken lehetnek részesei az alkotók szándékainak, nézhetnek szembe a valósággal. Nehéz megérteni ezt az állapotot, bár a Globalizáció csapdája című könyv szerzői szerint teljességgel világos: „Az elkábító szórakozás és az elégséges táplálék megfelelő keverékével lehet majd elérni, hogy a világ frusztrált lakossága ne lázadjon föl, hogy elégedett maradjon” – ahogyan egy Népszabadság-olvasó idézte a lapban. Nyálas, cukros és szenvelgő sorozatok az egyik oldalon, milliomosok és milliomos nők hányattatásai, a másikon a kegyetlenségben egymásra licitáló, már-már elborult elmével létrehozott, és ugyanolyan tudatállapotban élvezhető bűn-konstrukciók vérzivatara, mikor is a film végén két zilált és megviselt ember néz egymással farkasszemet pisztollyal (késsel, doronggal, nyílpuskával) a kézben, és akkor végre megtudhatjuk, mert elmondják, miről szólt a film. Aztán eldördül, aminek el kell dördülnie, és némi Oscar-díjas leleménnyel összeborulnak, akiknek össze kell borulniuk. (Van olyan változat is, melyben a hiper-szuper-mega-gonoszt, aki autó, hajó és repülőgép, valamint általában minden vízi, légi és szárazföldi, netán űrközi járművet vezetni tud, a film végén egy gyenge nő egy galuskaszűrővel ver agyon, és csak utána jön az összeborulás.)
Nézettségi indexet csak arról lehet kimutatni, amit bemutatnak, és az úgynevezett közvélemény is csak azon emberek véleménye, akiket megkérdeznek, az utca embere az utcán van, a többi dolgozik. Tulajdonképpen csodálni lehet azokat a művészeket, alkotókat, akik az egyre korruptabb, sikerdíjakkal, kenőpénzekkel tarkázott, igen mostoha körülmények között arra vállalkoznak, hogy mégis. A hiány világában vagyunk, az értékek hiányának világában. Minden nap kimaradunk valamiből, miközben olyasmivel etetnek, amire semmi szükségünk ugyan, de nincs más. Este mindenki bekapcsolja a televíziót, és hagyja magát elárasztani, mindegy, mivel, fáradtak vagyunk, ittunk is, dáridó minden mennyiségben, rózsaszín szerelem, fekete bűn vagy beszélő fejek, mindegy, aztán majd alszunk. Engedtessék meg ez a nem egészen idevaló kifakadás és a szomorú párhuzam: miközben az ország látványosan kettészakadt, a kultúra sokfelé. Kellene az a bizonyos nagy tűz.
Hiányt mondtam, az átlagember tudatában, élményvilágában talán tudatosan okozott szükséghelyzetről, hogy nem tud, nem olvas olyan eseményekről, nem lát olyan filmeket, mozikat, melyek a normális, történelmi, földrajzi és társadalmi helyzetünkhöz illő és egészséges identitásunkat formálhatnák. Vannak persze kirakat-produkciók, szívtipróan kékszemű Árpádok, kiporszívózott pusztán harcoló, táncoló műmagyarok, de ha az ember felszáll reggel hat óra körül egy recsegő buszra a Moszkva téren, vagy kinéz mondjuk Karcag és Szolnok között a vonatból, netán elmegy egy szociális intézménybe, enyhén szólva elbizonytalanodik, majd leszáll a földre. Más a táj, más a fény, nincs bevilágítva a puszta, az állomások balkániak, és úgy általában a világ egészen más. És ez a „másvilág” a megszállott dokumentaristák világa. Amilyen például a Pipacsok című film által elénk tárt hétköznapi tragédia, amely ugyan az amerikai szuperprodukciók mintájára egy „majdnem” összeborulással végződik, a néző azonban tudja, itt nincs szó békéről, a tragédia ott maradt dermedten, ahol volt, ahová rendeltetett.
Tölgyesi Ágnes filmje tulajdonképpen a szegénységről, a szerelemről és a végzetről szól, a rendező tapintata kevés teret enged az alkohol szerepének, igaza van, a szesz ezekben a nehezen analizálható helyzetekben nem mint ok, hanem mint következmény van jelen, de jelen van. A történet a nyomorúság ábrázolásának sokkhatására számít, ami nem túlságosan eredeti elképzelés, számtalan dokumentarista folyamodik ehhez az eszközhöz, miáltal számukra észrevétlenül leértékelődnek szándékaik. A másság ábrázolása sem tűnik túlságosan eredetinek, itt különösen nehezíti a befogadást az átlagnézőnek (van ilyen?), hogy egészséges ösztönei ellen kell rokonszenvébe fogadni egy vak, egy mozgáskorlátozott – a köznyelvben nyomorék – és egy csökkentlátó gyereket, valamint azok „kapcsolt részeit”: egészséges testvéreket, egy rosszarcú apát, és egy, a családját elhagyó anyát. Margaret Mead idejében a szociológusok szemére hányták, hogy miközben szanaszét kutatgatnak, semmit sem tesznek az általuk vizsgált közösség élete jobbára fordulásáért. Mint tudjuk, Mead tett. Tölgyesi is. Kibékítette a peres feleket, össze ugyan nem borultak, de mégis. Beszélnek egymással. A kérdés csak az, meddig tart egy ilyen összefércelt kapcsolat.
A történet, sajnos, nehezen követhető a rossz szövegértés miatt, a legborzasztóbb az, hogy sokszor a kérdező érzelmektől túlfűtött kérdéseit sem értjük, az általában hadaró válaszokról nem is beszélve, miközben a külső zajok rendre aláfestenek. (A németek néha riportokat is feliratoznak.) Ettől függetlenül tudjuk, született három ikerlány, akik nem tehetnek arról, hogy egy megromlott családi élet kellős közepébe érkeztek, talán az sem véletlen, hogy mindenféle testi-lelki hibával, az egyik vak, a másik mozgássérült, alig tud járni, a harmadik bizonyára csökkentlátó, de hogy szemüveges, az biztos. Az anya a film későbbi jelenetében utal rá, hogy a férje gyakran verte részegen, és a rendező ugyan nem sugallja, de nem zárható ki, hogy mindez a terhes nővel is megtörténhetett annak minden következményével, és hogy ez a terhesség már eleve rosszra ítéltetett. A kislányokat az anyaméh után mindjárt inkubátorba dugták, majd egy kivétellel különböző kórházi intézményekben tartották fogva, az anyjuknak nem kellettek. Az ikrek sorsa itt kezdődik.
De hol kezdődik vajon a szülők sorsa? Vagy hol folytatódik? Az apáról megtudjuk, hogy sokat dolgozik, a gyerekek elmondása alapján kirajzolódik egy mindenható kép arról a férfiról, aki amúgy megjárta a börtönt is, az anya pedig elárulja férje nagytermészetű mivoltát, aki csalta, ivott és verte őt. A gyerekek és az apa elbeszéléseiből kitűnik, hogy az anya sem volt szent, a nagylány szerint akkor hagyta el őket egy másik férfi miatt, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Egyszer élünk, mondaná az életközeli filozófus, ebben a világban nincs más út a parancsolólag jelentkező elemi ösztönök, egyben egy viszonylagos boldogság elérésére, mint az alkohol és a nemiség. Lehet, hogy az alkotók szándékai ellenére erről szól a film. És a következményekről. Mert hogy abban a ma már csak műhelyként használt szobában az elején hatan laktak, és valahogyan megégett az a három első gyerek a minden felnőtt által magára hagyott lakásban, a gyufa viszont kéznél volt. Ebben a filmben igazából nincsenek súlypontok, pedig erről az eseményről többet kellene bemutatni, de lehet, hogy így jó. Erre az iszonyú történetre mindenkinek van egy magyarázata, és azt elásta magában.
A valóság varázsa az is, hogy ez a film egy hisztérikus látomás, a csirkelábakon szaladgáló kislány és a vak gyermek okos arca, hihetetlenül pontos helyzetfelismerés a rét, ahol az operatőr végig nagyon szép képei jóvoltából szaladnak valami boldog önfeledtségben, miközben egy rozsdás tűzhelyen bizonyára valami magyarosan zavaros étel, például gulyás fő a koszlott falak mellett, az egészséges nagyfiúk tartózkodó viselkedése, az apa néma csüggedésbe süppedt arca (azelőtt jobb volt, olcsóbb volt a kenyér), a kilátástalanság eszméletlen, morbid szépsége, valami a gyermeki lélek melegségéből elűzi viszolygásunkat, és a végére már szeretjük őket, a három nyomorult gyermek nagyon szép, kifejező arcát, a vak kislány filozofikus megnyilvánulásait, a nevetéseiket, komolyságukat, most még többek, mint a felnőttek, őszinték. De a szülőket is esettségükkel, múltjuk bűneivel, hogy belátásuk szerint soha nem tehettek mást, akkor sem, amikor az a három gyerek megégett. Pont. És szeretnénk még megtudni valamit, de nem igazán, mert attól már félünk. Hogy mi lesz annak a két gyereknek a sorsa később, mikor kikerülnek a gondozók, ápolók, konduktorok okos, mindenható figyelméből. És törvényszerűen a szülők figyelméből is, hiszen egy gyereket könnyű szeretni, de egy felnőttet már nehezebb. A Krause anyó útja a boldogságba című német film 1929-ből más világot mutatott be, az idős asszony reménytelen helyzetében „meghívta” gyermek szeretteit az ő boldogságába, majd kinyitotta a gázcsapot. Vajon hol van most a boldogság a Geszti család számára?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 15-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4480 |
