Ragályi Elemér
Kifakulnak a negatívok az archívumokban, s az operatőrök színes álmai harminc év után egyenfakóvá válnak. Kifakulnak emlékeink és csak jelentéktelennek tűnő pillanatok morzsáit őrzik. Most, amikor a „nagy operatőrök” korát éljük, szálljunk magunkba egy percre és emlékezzünk a „Kis nagy emberre”. Az első pillanat, ami eszembe jut az, hogy: „Szervusz, Árpi bácsi!”, 1958-ban lehetett. Kezdő világosító voltam és először mentem Vele híradóriportra. Udvarias „jóreggelttel” köszöntettem – mire ő azt mondta: „ne szamárkodj! mondd azt, hogy szervusz!” És én meghatódva elrebegtem, hogy: szervusz Árpi bácsi! Este rohantam haza és kirobbanó lelkesedéssel meséltem anyámnak: képzeljétek, van egy operatőr, aki rettentő fürge, kicsi és tegezhetem. Attól fogva sokszor dolgoztam Vele, mint világosító, később mint segédoperatőr. A gép mellett mindig figyeltem az operatőrt is. Mindenki másként néz a kamerába, állapítottam meg. Van, aki vicsorog, mintha kínszenvedés lenne számára a munka, a másiknak idegesen vibrál a szeme. Az ő arcát mindig valami nagy-nagy elégedettség öntötte el, mintha kamerája előtt nem is az ötvenes-hatvanas évek eseményei, hanem az éden szivárványos boldogsága úszott volna el. Isteni dolog filmet forgatni – ez volt az arcára írva, s őt nézve kerített hatalmába először a vágy, hogy előttem is feltáruljon a paradicsom kapuja, és részese lehessek én is ennek a mámornak. A mozimámornak. Ha Szabó Árpád: akkor jókedv, kollegialitás, demokrácia, segítőkészség, hozzáértés.
Egyszer Százhalombattára mentünk forgatni, ott van a legmagasabb gyárkémény Magyarországon. Természetesen a legtetejéről akartunk egy totált készíteni. A felszerelést egyenlően elosztva magunkra akasztottuk, és a külső vaslépcsőn araszoltunk fölfelé. Ő elől, én utána. Legalább egy óráig tartott az út a csúcsra. Közben szép lassan belepett bennünket a korom, és olyanok voltunk, mint Belzebub és a kisöccse. Ahogy teltek a percek, úgy nőtt közöttünk a távolság. Mikor már jó magasan jártunk, fújtatva kértem, hogy ne siessen olyan nagyon, mert sosem fogom utolérni. Visszakiáltott, hogy odafönn úgyis találkozunk. Hát én próbálok nem sietni, meg-megállok, néha kifújom magam; dehát nem kétséges: előbb-utóbb odafent találkozunk.
Addig is sok szeretettel emlékezik Rá egykori munkatársa,
Ragályi Elemér
segédoperatőr
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/04 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=448 |
