Hirsch Tibor
A Koszovó-élmény, ahogy Amerika többi háborúja is, hamarosan be fog épülni a mozimitológiába.
Milyen filmet csinál majd a Hollywood erről a mostani háborúról? Mert biztos, hogy csinál róla. Ha mégsem csinálna, ha belátható időn belül amerikai forgatókönyvben nem szerepelnének Pristina, Újvidék és Taszár nevű egzotikus helyek, akkor is bizonyos, hogy a legközelebbi Vietnamban játszódó kommandós film, a legközelebbi Koreában játszódó tábori vígjáték, vagy a legközelebbi világháborús pilóta-történet kicsit más lesz Koszovó után, mint amilyen Koszovó nélkül lenne.
Ám valószínűleg ezekkel az áttételekkel sem kell sokáig beérnie a világ-közönségnek: talán már a hollywoodi döntéshozók postaládáiban lapulnak az első „NATO – Koszovó” ötletek, vázlatok, komplett filmnovellák, és még ha onnan egyelőre esetleg az íróasztalfiókba kerülnek is, néhány hónap múlva már érdemes lesz felbontani őket.
Koszovó háborús története, ahol most tart és ahová még tarthat, az amerikai háborús film valamennyi típusának szolgáltathat – stílszerűen szólva – muníciót. Narratívákban kivételesen gazdag és tanulságos háborúról van szó, amit valamire való producernek bűn volna kihagyni. Ez a háború „mindent tud”, vagy hamarosan tudni fog.
Első történet: Az árva amerikai
Az első történet komor, szomorú mese. Néha véres, hátborzongató, néha csak melankolikus. Arról nevezetes, hogy kivételes képességű amerikai rendezőket, kivételes pillanatokban a filmművészet felségvizeire sodorhat.
Ez a történet ugyanis a háborúzó Amerika sajátos ős-paradoxonján alapszik, amit minden más hollywoodi háborús mesének meg kell kerülnie, szellemesen, látványosan álcáznia, gordiuszi csomóként szemérmetlenül átvágnia, ez az egy történet-típus azonban komolyan veszi, bogozni próbálja, de legalábbis állít róla valamit.
Arról van szó, hogy Amerika mint alkotmányát komolyan vevő állam-építmény, polgárainak születésüktől máshol elképzelhetetlen szabadságot ígér, az egyén szabadságát, annyit és akkorát, amekkorát csak a korlátok eszelős döntögetésében kétszáz éve tökéletesedő jogrend a polgárjogi érzékenység aktuális állása szerint megenged.
Ez a nagyon nagy szabadság egyszerűen nem egyeztethető össze azzal, hogy az egyént, az állam dédelgetett kedvencét egyenruhába bújtatják és elküldik meghalni.
Ha hivatásos, ha önkéntes akkor sem, vagy legalábbis akkor sem úgy, hogy nyakában dögcédula-számot akasztanak, hogy nevét beírják a nagykönyvbe, nem úgy tehát, mint a világ bármely más országában, kemény diktatúráiban és az amerikaihoz képest puha-demokráciáiban. Hiszen a katonaság intézménye – a gépek és emberek szám- betű- és rangjelzéses rendszere – minden, csak nem individuum-barát. Csakhogy háborúzni másképpen nem lehet. Még mindig nem. Amerikának sem. Csakis számozott, sorba állított, rangjelzéses emberekkel. Amikor Amerika ha háborúba küldi fiait, bármikor, bármiért, mintha becsapná őket.
Hiszen rendben van, a szóban forgó alkotmányban, a szabadság eszméjének nemzetközi védelméről és támogatásról is szól néhány sor, de hát nem az volna a legszebb példája a szabadság-eszme védelmének és támogatásának, ha az egyéni szabadságára kényes, alkotmányos sugallatra (is) önző polgárt odahaza békén hagynák? Van-e háborús cél és eszme, ami ennél az eszménél szentebb?
A melankolikus és horrorisztikus történetek rendre arról szólnak, hogy Amerika erre a kérdésre nem válaszol, ilyenkor – háborús célok megfogalmazásakor – zavarban van, tehát rossz lelkiismerettel hallgat. Az árva katona meg csak kémleli az eget, a tengert, a dzsungelt, hátha jel érkezik, amiből megérti Frank Capra híres dokumentum-sorozatának címével szólva, hogy „ezért harcolunk...”. Ráadásul az is fontos volna, hogy az a magyarázat ne közhely, de átélhető igazság is legyen, érjen annyit, mint a rongyos civil-élet, az önző magánszabadság, amibe az árva katona amúgy beleszületett.
Ám rendesen ilyenkor üzenet és megfejtés helyett a levegőből csupán náci gránát, a tengerből csak japán torpedó, a dzsungelből pedig emberevő viet-kong érkezik. Az árva amerikai pedig kérdez (leginkább belső monológban), sír, káromkodik, sajnálja magát, megőrül és meghal, haldokló látomásként általában flashbackben idézve fel a világ legtehetősebb civil paradicsomát, asszonyostul gyerekestül, Szabadság-szobrostul, Coca-Colástul.
A mozi százéves tengerentúli történetén belül nagyon régóta teszi ezt. Stílusosan amerikai polgárháborús mesékben érzékeltette amerikai film először az amerikai zavart a háborús célok, eszmék és igazságok dolgában. Kezdődött talán magának Griffith némafilm-eposzának az Amerika hőskorának kétes dialektikájával, mely szerint egyszerre kell elfogultnak lennünk a hősies Dél iránt, de megbocsátani az északi győzelem főfelelősének, Lincoln elnöknek, feledve mind a kétes eszméket, délit-északit egyszerre, hogy maradjon az egyenruhába bujtatott polgár szépen, melankolikusan ábrázolható civil kínja-keserve, és végül fehér emberek közös katarzisa, fekete emberek rovására.
Griffithtől persze hosszú az út az Életünk legszebb évei, a Most és mindörökké, a Patton tábornok, az Apokalipszis, most, a Szarvasvadász, a Full Metall Jacket, a Ryan közlegény háborúképéig. Sokáig tart, míg a „háború becsület és dicsőség dolga” pszeudo-eszméjét hajtogató úriember szorongásától tényleg eljutunk az eszme-hiányban szenvedő katona tomboló pszichózisáig.
Közben ott vannak mindazon stációk, amelyekben az említett katona magának pótlékot kereshet: belekapaszkodhat mondjuk az önmagáért való hadsereg ideájába, vagyis lehet karrierista tábornok, lehet bakanyúzó őrmester és annak áldozata, kapaszkodhat a puszta erőszakba, amit a háború tényleg tálcán kínál, vagyis lehet civil lelkű szadista katonaruhában. Lehet ezenkívül még sportember, mint az Apokalipszis, most hullámlovas-ezredese, lehet üzletember, lehet szuvenírgyűjtő, vagy természetbarát, és ha mindez nem volna elég, összeomolhat ennél látványosabban is: könnyek közt hívhatja édesmamáját, miközben, nőkre, gyerekekre, és saját bajtársaira lövöldöz.
Ez mind belefér. És a horroron, a melodrámán, a pszicho-szenvelgésen túl mindenféle izgalmas műfaj-variánsok is beleférnek. Hollywood, ha nem is a kezdetektől, de a hatvanas évektől külön filmfajtát-munkált ki arra, hogy az egyenruhába bújtatott árva amerikai ki is nevethesse a maga nyomorúságát, ahogy kétségbeesetten háborús cél- és eszmepótlékok után a kapkod. A 22-es csapdája, Az ötös számú vágóhíd, M.A.S.H., a Meztelenek és bolondok (Spielberg majdnem elfeledett háborús bohózata) mind arról szólnak, hogy eszme nélkül háborúzni – vicc. Eszme nélkül háborúzni és mégis győzni – abszurd vicc. A legrosszabb fajta tréfa, mely egy sarkaiból kifordult világ teljes értékvesztéséről tanúskodik.
Melyik fenti minta, melyik műfaj, az árvaság és pszichózis melyik stációja illene ezek közül majd a Koszovóba csöppent amerikai esetére? Hamarosan bármelyik. Ma talán még talán csak A 22-es csapdájának sötét lelkű Cochar ezredese tologathatná értelmetlenül a bombázó-vonalat, saját pilótái idegein táncolva valamilyen fekete-humorú komédiában, de minden jel arra mutat, hogy lesz itt példa mindenre.
Lesz itt még vicces-cinikus hadikórház, humanista, de nyersmodorú katonaorvosokkal, lesz civilekre lövöldöző ideggyenge katona, lesz életveszélyes, de katonailag értelmetlen roham valamilyen kimondhatatlan nevű balkáni magaslatért, lesz sportember, lesz szakbarbár, lesz örömkatona. Lesz vonalak mögött rekedt tiszt avagy közlegény. Hiszen ilyen már volt is.
A fentiek közül pedig nyilván lesz majd, akit szeretnünk kell, de legalábbis megbocsátani neki. Ők azok, akik – haldoklás előtt és közben – szemüket majd néha lehunyják, és amit olyankor látnak, az szép, szabad, civil és nagyon amerikai.
Második történet: A komplexusos amerikai
Ez a második történet valójában az első történet minősített esete. Nem ad az amerikai katonának kezébe átélhető háborús eszmét az ő egyének szabadsága felett csőszködő állama-nemzete? Elég baj önmagában is. Hát még ha kiderül, hogy az ellenségnek nagyon is van ilyen eszméje!
Az ellenséget ugyanis saját állama rendre megajándékozza a faji felsőbbrendűség, a világkommunizmus, az iszlám fundamentalizmus, a szamuráj-erkölcs, de legalábbis az eszelős sovinizmus eszméinek különféle változataival. Az ellenség, ha őriz is egy-egy gyűrött magánfényképet a hátizsákjában, biztosan jobban szereti a japán császárt, Adolf Hitlert, Fidel Castrót, Ho Si Minht, Szaddam Husszeint, mint bármelyik, magának belső képeket vetítgető jenki az ő odahaza, New Jersey-ben imádkozó mennyasszonyát.
Ettől a szeretettől pedig nagyon lehet félni.
Az ellenséges katonánál a cél a legkegyetlenebb eszközt is szentesíti, az amerikai katona viszont esetenként azért kegyetlenkedik, hátha az embertelen eszköz halálos íze, hangulata felidézné valamilyen embertelen cél képzetét is, olyat, amilyennel az ellenség csak úgy, magától fölszerelkezett. Így adják fel az árva amerikai lelkizős, mennyasszony-idézős pozícióit az Apokalipszis, most Kurtz ezredesének harci színekben pompázó félmeztelen martalócai, így keresi a fanatizmus titkát a Szarvasvadász orosz rulett bűvöletébe ragadt közkatonája. Hergelt hangulatokra van szükség ezekben a történetekben a kiirthatatlan komplexusok ellen. Aki még emlékszik az Apokalipszisból Kurtz ezredes önigazoló monológjára Marlon Brando szájából, az tudja, hogy a miszticizmusba oltott túlélési-recept ott mennyire egyszerű. „Kutyaharapást szőrivel!” Hiten alapuló fanatizmus ellen hergelt fanatizmussal. Ha nincs hergelt hangulat, marad a félelem és kisebbrendűségi érzés a mások hitének, mások eszméinek megfejthetetlen titkával szemben. Akkor már csak Rambóban lehet bízni, aki a felszínen közönséges eszme nélkül tévelygő magányos amerikai, de génjeiben ott az ellenség hasznos fanatizmusa. Lehet bízni Rambóban, aki a történet szerint indián-német keverék...
Hogy lesz-e helye a komplexusos Amerikainak a balkáni történetekben? Már most is van. A világmédia naponta a szerbek fanatizmusáról beszél, egy évtizede dokumentumképekkel szemlélteti egy mindenre elszánt nemzet kegyetlenségét. Halálos meglepetések várnak minden komplexusos amerikait Koszovó hegyei között, sugallja a televízió, és mi, nézők fel is vagyunk készülve az összes halálosan kegyetlen valóságos és kitalált történetekre, melyek majd a vérengző szerbek és egy olyan expedíciós, avagy békefenntartó hadsereg katonáinak találkozásáról szólnak, melyben ez utóbbi látványosan, filmszerűen őrül majd bele, hogy neki nincs mire fanatikusnak lennie...
Harmadik történet: A győztes amerikai
Hollywood természetesen mindig is sokkal több háborús akciófilmet gyártott, mint amennyi a fenti önsajnáló, önmarcangoló fajtából készült. Vagyis a háborúzó Amerika paradoxonját, a gordiuszi csomót sokkal többször vágták át ügyes, erre szabadalmaztatott történetek segítségével, mint ahányszor és ahányan bogozgatták.
Az egyszerű tétel úgy szól: ha a harcoló amerikait hitelesen nem fűtheti eszme, akkor fűtse valami más.
Fűtse akármi. Akármi, ami egyetlen ember ügye. Legfeljebb kettőé. Gyűlölet, bosszúvágy, szerelem, barátság. Bármi, ami a „Bill of Human Rights” átélhetetlen igazságánál valamivel hihetőbb háborús indíték.
Menjen tehát a magának való Rambo vissza Vietnamba csakis szívéhez közelálló bajtársai kedvéért. Mentsen meg tehát a magának való lokáltulajdonos, bizonyos Rick nevezetű, nácik ellen harcoló ellenállót csakis egy bizonyos Ilse kisasszony kedvéért. Közben azért – mellékesen – szolgálják az ügyet is. Nyerjenek háborút balkézről.
Kommandósokra, magányos és csoportos specialistákra Hollywood Balkánján nagy szerep-lehetőségek várnak. Ami pedig Ricket illeti, már ma is legalább három balkáni ország felelne meg a „tökéletlen menedék” casablancai ideájának. Humphrey Bogart talán máris nyithatna mulatót a veszélyesen labilis Montenegróban, egy kétfelé is lojális rendőrkapitány kétes barátságában bízva. És még előfordulhat, hogy ebből a hollywoodi igényekhez alkalmazkodó Montenegróból egyszer majd naponta csak egy gép indul, és Ingrid Bergman ezredvégi utódja, végül felszáll albán ellenálló férjével – Lisszabon helyett – a Budapestre induló járatra. Budapest érdektelen hely lesz a történetben: egyetlen fontos tulajdonsága, hogy New York, az igazi ígéret földje onnan már elérhető.
Negyedik történet: A dicsekvő amerikai
Talán nem minden esetben igazságos így megcímkézni ezt a negyedik típusú történetet. Az, hogy egy amerikai szórakoztató háborús mozi dicsekszik az amerikai haditechnikával, megint csak egy a dramaturgiai kényszerpályák közül. Mert ha az adott témához kapcsolódó megkerülhetetlen konkrétumok (mondjuk egy repülőgép-anyahajó hétköznapjai) nem igazán kedveznek sem a Rick-féle- sem a Rambo-féle balkézről háborúzó magányos hősöknek, akkor már nézhetőbb film születik, ha az eszme nélküli egyenruhás ember helyett a Gépre kerül a hangsúly. Vagyis a dicsekvő történetek sem mások, csak az amerikai civil-paradoxon csomójának átvágási kísérletei.
Ezenfelül az amerikaiak nemcsak dicsekedni, hanem nagyon becsületesen népművelni is szeretnek. Ez a szándék talán már az Universal ál-híradójában is ott munkál, mely makettel-animációval kívánta szemléltetni annak idején a Lusitania nevű gőzös elsüllyesztését, az Egyesült Államok első világháborús hadbalépését kiváltó tengeri incidenst. Innentől kezdve több mint nyolcvan éven keresztül születnek a lenyűgöző haditechnika filmes demonstrációjának szép és drága példányai. Nagy amerikai mesterek, Hawks, Ford, Capra kezei alól kerül ki nem is egy közülük, és valószínűleg ma sem tartanák sokan rangon alulinak ezt a film-fajtát. Lehet a mese főszereplője hadiléghajó, szuperhelikopter, lehet tengeralattjáró és tengeralattjáró-vadász, lehet repülő és repülőgép-anyahajó. Sőt, volt már főszereplője maga a kerek és átlátható háború is. Aki Capra Ezért harcoltunk sorozatából megnézi például a keleti frontról szóló epizódot, maga is meglepődik, hogy egy amerikai dokumentumfilm milyen megnyugtató biztonsággal igazítja el abban a véres történelmi esemény-halmazban, amelyikben szovjet játékfilmek százai később, évtizedeken keresztül mintha csak a zavart fokozták volna. Nyilak jobbról, satírozott sávok balról, egyszerű, tömör narrátor-szöveg, és a vak is látja, mit akart Hitler, mit akart Sztálin, miért veszített az egyik, miért győzött a másik. Akinek ennyi szemléletes okosság kevés, abból legyen a messzi Amerikában történész és okleveles Kelet-Európa szakértő.
Aki a Balkánon ma dicsekvő- avagy műszaki-népművelő mozidarabot akar forgatni, az már szinte el is készült vele. Elég ha ügyesen összevásárolja a leglátványosabb híradóképek jogdíjait. A forgatókönyv ráér később is. Aki pedig ennél többet akar, az egy másik segéd-mítosz foglalatába építheti a kompilált dokumentum-képsorokat, mely maga is több, mint ötven éves.
Arról a tételről van szó, hogy a dicsekvés tárgya az ellenség keserű irigységének okaként is ábrázolható. „Annyi a benzinük, hogy születésnapi tortákat küldözgetnek egymásnak át az Óceánon!” Egy német ezredes mondja ezt A halál ötven órájában, de nem kell sokáig várni, és a szöveg változtatás nélkül szerb tábornok szájába adható. A forgatókönyvben ezt a jelenetet meg lehet írni előre, mert ha semmi más, csak ez a mondat, a még ki sem talált filmben biztosan hiteles lesz.
Az új történet
Nem biztos, hogy lesz ilyen. Ez nem mond ellent annak, amivel kezdtük, hogy az amerikai Koszovó-élmény, ahogy a többi háború is, be kell hogy épüljön a következő évezred filmvászonra álmodott harci történeteibe. Ebből azonban nem következik, hogy bővíteni is fogja Hollywood már meglévő háborús mintakészletét. Nem azért, mintha ez a háború nem kínálna a világnak vadonatúj rémmeséket.
A televíziók kamerái nyugatias arcokat választanak ki az albán menekültek arctalan tömegéből, ismert márkájú edzőcipők közelképeit mutatják – hagy érezzen valami újat a néző, amihez hasonlót nem érzett az egzotikus Irak, Ruanda, Szomália hasonló tárgyú mozgókép-híradásait fogadva. Érezze meg, hogy ezúttal tényleg lehetne fordítva is. Lehetne úgy, hogy ők lássanak szenvedni minket. Hiszen mégiscsak Európában vagyunk. Ezeknek az embereknek néhány napja még nem egyszerűen tető volt a fejük fölött, mint akárki földönfutónak Afrikában. Az ő tetőik alatt kényelmes karosszék is volt, amiben hátradőlve, jugoszláv vagy import-ropogtatnivalót rágcsálva maguk is szörnyülködhettek távoli világok rémségein.
Lehet-e erre a finom különbségtételre, a rokon-kultúrájú áldozatok és ellenségek ideájára hollywoodi forgatókönyvet írni? Be lehet-e például vallani, meg lehet-e majd filmen mutatni, hogy akárcsak a menekültekkel, majd a szerbekkel is összeköt minket az a bizonyos közös edzőcipő-márka? Hogy amikor Rambo, vállalva az új küldetést, nekivág végre a dél-balkáni erdőségnek, ott majd csupa Rambónak maszkírozott szerb szabadcsapatossal találkozik? Lehet-e mondjuk forgatókönyvet írni arról, milyen is az, amikor amerikai fegyverekkel még egyszer le kell győzni azt az országot, amit az amerikai fogyasztási kultúra már egyszer régen – könnyű, diadalmas hadjárattal – meghódított?
Ami pedig a mai – 1999. április végi – helyzetet illeti, ugyan hogyan lehetne elmesélni a bombázó-pilóta és a költő közös történetét ekloga helyett mozifilmen?
Hogyan lehetne a korrektség dolgában egyre szigorúbb amerikai filmes recept szerint vigyázni rá, hogy a történetben mindenkinek megmaradjon a maga igazsága, hogy rokonszenvesnek látszódjon, aki amúgy rokonszenves, és hogy hőseink találkozzanak, konfliktusba bonyolódjanak, de nem ég és föld között, hanem ott ahol egy történetnek a régi szabályok szerint bonyolódnia kell?
A költő ezt megoldja, a filmgyáros viszont visszadobja a filmötletet.
Hol játszódjon a történet? A „kantinmélyi zűrzavarban”? Vagy inkább a pincében, ahová a gyáva Európa búvik? Ha nincs közös helyszín, ugyan hol sülhet ki a gyűlölet, hol virágozzanak a bajtársiasság szép példái, hol bimbózhat ellenségek közti reménytelen szerelem?
„Micsoda háború ez?”
Látványos, véres, nagyszabású, vadonatúj – hiába. Amíg a szárazföldi hadműveletek késnek, mégsem lehet róla filmet csinálni.
„Sajnos!” – a producer széttárja kezét.
Egyelőre itt tartunk. Ma még csak a kompjuter-játék tervezők mehetnek biztosra. A régi repülőgép-szimulátorhoz Jugoszlávia-térképet mellékelni szinte semmiség. Mire a NATO eldönti a következő lépést, a felfrissített áru már a boltokban van.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 10-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4479 |
