Mihancsik Zsófia
Most látni csak, testközelből, milyen hatalom és felelősség hírt, képeket adni egy háborúról. A televíziókból jobbára csak a káosz sugárzik. A kerekasztal körül: Grunwalsky Ferenc rendező-operatőr, Makai József újságíró, Spiró György író, szlavista. A beszélgetés 1999 április 28-án készült.
– Lehet-e egy háborúról képileg hiteles módon beszélni? Értelmezésben, magyarázatban, kommentárban, vádaskodásban mindig két ellenérdekű fél, így legalább két álláspont van – amiről hol tudunk, hol nem, ha ez a háború Kuvaitban zajlik, nem, de ha Boszniában, akkor igen –, és képet is kétfélét látunk, most éppen azokat, amelyek Koszovóból érkeznek, és azokat, amelyeket Jugoszláviában készítenek. Például a francia TV5-en a belgrádi utcákon készült békés, tavaszi örömöt sugárzó képeket, szerelmespárokkal, szökőkutakkal, sok mosollyal.
Makai József: Azért legyünk szkeptikusak a Belgrádból érkező képekkel kapcsolatban. Hiszen Belgrádban, a légicsapások másnapján elvették a műholdas átjátszásra szolgáló felszereléseket, és némi deviza és cenzúra fejében az állami televízióba kényszerítették a tudósítókat. Szerintem minden meg van szűrve, ami Belgrádból érkezik. Nem tudjuk, mi történik ott.
– Nem figyeltem meg, hogy saját forgatócsoporttal forgattak-e a franciák vagy átvették a képeket, mindenesetre akkor majd azt is megkérdezem, miért érdeke Belgrádnak, hogy ennyire békés képet sugalljon magáról. Viszont nap mint nap látom a híradók erőfeszítéseit, hogyan rakják sorba az egymást követő tudósításokat, hiszen mindig az utóbb látott képeknek nagyobb a hatásuk. Bár a belgrádi bombázás képei nem elég erősek akkor sem, ha követik a koszovói képeket: többnyire a sorrenddel való manipulálás sem segít abban, hogy a tévénéző netán a belgrádi ügy mellé álljon.
Grunwalsky Ferenc: Ha most haditudósítóként kellene értékelnem a képeket, azt mondanám, ezek nem egyszerűen megszűrt képek, hanem tanácstalan képek. Nagy szerkesztésbeli zűrzavart lehet érezni mögöttük. Egyfajta propagandisztikus törekvést is, persze, de emögött elsősorban tisztázatlanságot és koncepciótlanságot, mindkét oldalon. Nem döntötték el, mi az, amit a képek illusztrálnak. Amilyen tendenciózus és kisakkozott volt az Öböl-háború propagandagépezete, itt mintha folyton töredékeket látnánk, mintha az anyag nagy része eltűnt volna, vagy eleve föl sem vették. Ebből ember nem szűri le, hogy itt tulajdonképpen mi történik. De nemcsak azt nem tudják, mi történik, hanem azt sem, hogy ebből mi lesz. Az alapprobléma az, hogy mindenki érzi, itt valami nagyon megváltozik hosszú távra, az egész világon, de Európában biztosan. Miközben a politikusok azt sem tudják pontosan, mibe nyúltak bele, nemcsak a Balkánon, hanem egyáltalán. Nem tudják, hogy ez az egész milyen szinteken, milyen mélységben, milyen méretben gyűrűzik majd tovább. Szerintem nehéz is eldönteni e pillanatban: túl nagy apparátus mozog, amelyet még ők maguk sem próbáltak ki, pláne nem Európára. És azért a világtörténelem nagy háborúi döntően mindig az európai hadszíntéren szóltak bele a történelembe.
Spiró György: Ismernünk kellene, persze, a jugoszláv tévé képeit; de csak azokat ismerjük, amelyeket a nyugati televíziók leadnak. Ennek alapján úgy gondolom, hogy Milosevics a propaganda szempontjából nagy öngólt lőtt. A német, francia, angol nyelvű, portugál, spanyol, arab vagy a lengyel tévék képeiből ugyanis nem derül ki, hogy itt európai városokat bombáznak. De ha kiderülne is, nem szívesen mutogatnák őket a nyugati tévétársaságok. Nem beszélve a magyar televíziókról. Kiragadott példa: az MTV1-en látható volt az az újvidéki kormányépület, amelyet bombatalálat ért. A snitt rendkívül rövid volt, az épületnek semmi baja nem látszott lenni, és a képet abban a pillanatban elvágták, amikor a károsodásokat is lehetett volna látni. A lebombázott Duna-hidakkal ugyanez történt. A magyar tévé sokkal gyávább, mint a nyugatiak. Sokszor látni viszont a koszovói menekülteket. A határon. Mert azt már nem mutatják meg, mi van a menekülttáborokban. Legfeljebb sátrakat látunk, és egy nagyon szimpatikus nyugati férfi vagy nő elmondja, mennyi mindent megtesznek a menekültekért. Milosevics tehát kihagyta azt a lehetőséget, hogy a nyugati közvélemény meghatározott részét maga mellé állítsa a képekkel. Azt a részét, amelyik megrettenne attól, hogy itt nem a sivatagba zúgnak bele ezek a bombák, hanem európai városokat rombolnak le.
– Azt azért megmutatta minden általam látott televízió, amikor az egyik olyan belgrádi épület bombázták, amelyik mellett egy gyerekkórház volt – azzal a kommentárral, hogy akár a kórházat is találat érhette volna. Noha nem érte, és ez nyilván nem véletlen.
Spiró: Ami igazán súlyos találat volt, és polgári létesítményt ért, azt nem mutatták a jugoszlávok sem. A NATO kivetített sajtótájékoztatóin pedig csak az önvezérelt lövedékek vagy a bombázó pilóták felvételei szerepelnek, emberek sehol, igazi épületek sem, hiszen fentről minden csak kockának látszik.
Grunwalsky: Igen, egyik félnek sem érdeke megmutatni, mi történik. Nem látsz például nagytotált, amelyik megmutatná, hogy a körút egyik oldala rendben van, középen viszont szét van bombázva egy ház. És nem látsz kilőtt harci járműveket. Megmondják, hogy kilőttek négyet, de szó sem esik arról, hogy ember is ült bennük. Egy kórházban sohasem megy végig a kamera a sebesülteken. Itt több százezer ember van menekülésben. Mégsem tudjuk, mit csinálnak velük. Föl voltak-e készülve rá, hogy ekkora tömeg meg fog mozdulni. Lehet, hogy a saját csődjüket takargatják. Traktorok jönnek állandóan, de hogy hova mennek, azt nem látjuk. Több százezres nagyságrendnél pedig azért már hiányzik egy totál, hogy mégis, hol ül le ennyi ember.
Spiró: Igen, a traktor. Egy nyugati néző számára egy traktorral és utánfutóval menekülő albán család azt jelenti, hogy ezek az emberek milyen szegények. Mi viszont, itt a Balkán közelében, azért tudjuk, hogy akinek traktorja van, az a jugoszláviai albán elit. Akiknek nincs traktorjuk, azokat borzasztó könnyű legyilkolni, hiszen százezer számra csellengenek, gyalogosan.
Makai: A traktor óránként 15 kilométert tesz meg, tehát bőven be lehet érni, és le lehet gyilkolni a traktoron menekülőket is. De azt valóban nem tudjuk, mi van Koszovóban, pontosabban csak a menekültek elbeszéléséből tudjuk. Lényeges különbség az Öböl-háborúhoz képest, hogy Husszein nem zavarta ki a nyugati újságírókat, mert azt gondolta, az áldozat szerepében tud tetszelegni, ha Bernard Shaw a szállodaablakból végigközvetíti a háborút. A másik lényeges különbség, hogy ott világos volt a felállás: az ENSZ úgy döntött, hogy amerikai vezetéssel kiállít egy több százezer fős haderőt, és kiűzi Irakot Kuvaitból. Pullokat hoztak létre, amelyekbe nagyon nehéz volt bekerülni, ennélfogva ellenőrizni is könnyebb volt a tudósításokat. Engem egyébként zavar, hogy hajlamosak vagyunk úgy beszélni a nyugati televíziókról, mintha azok is a nemzeti propaganda részei lennének. Nyilván a kormányok és a NATO megpróbálják manipulálni a médiát, ezek az újságírók azonban függetlenek, és megvan a magukhoz való eszük. Csak részben igaz, hogy nem látjuk, mi van a menekülttáborokban. A Sky például megmutatta, hogy a macedón határőr nyugodtan gumibotozza a koszovói albánt, mindegy, miért. A Sky azon is csodálkozott, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnt több tízezer menekült. Nyomozott utánuk, és meg is találta őket. De nem olyan egyszerű ez: a határig elmehetnek, ott leállíthatják az állványt, és fotózhatják, hogy jönnek a menekültek. Szerbiába nem mehetnek be.
Spiró: De Macedóniában és Albániában bárhova mehetnének. Mégsem teszik. A minap a Skyban, noha nem állami, hanem magántévé, egy órán keresztül nyilatkozott az angol belügyminiszter. Semmi másról nem volt szó, mint arról, hogy százhúsz koszovói érkezett Angliába. Miközben 800 ezer és 1 millió közé teszik a menekültek számát. Sőt, a belügyminiszter azt is elmondta, hogy sokkal többet később sem fogadnak Angliában, mert nem akarják, hogy ezek a szerencsétlen emberek elveszítsék a hazájukat.
Makai: Igen, bár egy ekkora tömeg elszállítása nem egyszerű. Albániából kellene őket átszállítani a nyugati országokba. Ez azt jelenti, hogy Kukesból, mondjuk, egy ötvenfős autóbuszon kell elvinni őket Tiranába. Ez, mondjuk, egynapos buszozás a repülőtérig, amelyik csak fenntartásokkal nevezhető egyáltalán repülőtérnek, még kevésbé nemzetközi repülőtérnek, még kevésbé óriásgépek fogadására képes nemzetközi repülőtérnek. Be kell őket pakolni, de egy óriásgépbe is csak mondjuk 470–500, tehát tíz autóbusznyi ember fér. Ezt nem könnyű megszervezni. Ez a NATO-akció egyik legnagyobb problémája egyébként – számomra is, hiszen ezzel láthatólag nem számoltak előre.
Grunwalsky: Hát azért egy ilyen háború megindítása esetén ez a minimális vezérkari feladat: hogy legyen egy mellékprogram a menekültáradatra. Ennyire felkészületlenül nem érhet ez egy ilyen apparátust!
Spiró: Hacsak nem arról van szó, hogy tudták, ennyi menekült lesz, és szándékosan nem szervezték meg a szállításukat. Mert igazi jogalapra volt szükségük. Hiszen láttuk, hogy a háború első napjaiban nem volt mit közvetíteni, mert még nem voltak menekültek. Csak a bombázások kiváltotta gyilkolászás után indult meg a menekültáradat, és azóta nyomják a képeket róla. Ha nincs bombázás, ez az egymillió ember otthon marad. Az más kérdés, hogy mi történt volna velük hosszú távon.
Makai: Akkor sem maradtak volna otthon. Hiszen korábban is több mint kétszázezer ember bolyongott Koszovóban.
Spiró: De az egy másfajta társadalom. A 12–13. század környékén tartanak, megspékelve némi huszadik századi technikával, meg a csempészettel. De másfajta életet élnek, mint a szerbek, például. Több évszázados civilizációs különbség van köztük. Úgyhogy rengeteg dolgot le kell tagadni a médiában: például a konfliktus genezisét is, nemcsak a háborús veszteségeket. Szövegben elmondják, például a CNN-en, hogy itt pestis és mindenféle járvány lesz, mert semmi sincs, legkevésbé víz. És megmutattak egy koszovóit is, aki ott bolyongott a buszok közt, a határállomáson – ez volt az egyetlen emberi snitt, amit televízióban láttam –, mert út közben elvesztette a feleségét és a gyerekeit. Minden buszba benézett, hogy ott vannak-e. Teljesen reménytelen volt a dolog. De a magyar televíziók nemhogy képben, hanem még szövegben sem tájékoztatnak.
– Bármennyire koncepciótlannak és rendezetlennek tűnnek is ezek a tudósítások, valószínűleg ellátják azt a funkciót, amire valók. Ugyanis a kezdet kezdetén, ha jól emlékszem, az amerikai közvélemény negyven százaléka támogatta a bombázásokat és benne az amerikai részvételt, egy héttel később már hatvan. És ez nem kis részben nyilván a Koszovóból érkező képeknek volt köszönhető.
Spiró: Amerikának könnyű, mert nem árasztják el a menekültek. Nyugat-Európának nehezebb. Belátható, hogy bármekkora menekültáradat fog ebből a ki tudja, meddig tartó és milyen kiterjedésű háborúból Nyugat-Európára özönleni, az nem Amerikát sújtja. A nyugat-európaiak erre még nem jöttek rá.
– Dehogynem. Minden elemzőjük, aki negatívan elfogult a NATO-val szemben, azt mondja, a Nyugat elsődleges mozgatórugója ebben az akcióban, hogy megmentse magát a szokásos menekülthullámtól. Noha nem pontosan értem, miről beszélnek, hiszen ha ránézek a térképre, látom, hogy Koszovóból nem lehet megindulni Nyugat-Európa felé, de még Magyarország felé sem – ellentétben a boszniai háború menekültjeivel.
Spiró: De ha kártyavárként dől össze minden olyan államalakulat, amelyben valamilyen nemzetiségi kisebbség él, az 10–20–30 millió embert jelent. Itt, Kelet-Európában, ennyi ember akár bele is halhatna egy kiszélesedő háborúba, Nyugat-Európa viszont taccsra lenne téve tőle. Úgyhogy nem értem őket, főként a németeket nem.
Makai: Egyébként a képekre visszatérve: a legérdekesebbek számomra a NATO napi sajtótájékoztatóin látható műholdas felvételek. Nem értünk a műholdas képelemzéshez, tehát nem tudjuk eldönteni, valóban vannak-e ott például tömegsírok, vagy nincsenek. De az ötlet nagyszerű: elképesztő, hogy előállnak egy katonailag használhatatlan, leselejtezett képpel, és azt mondják a közvéleménynek, hogy ebben a kanyarban, kérem, kilőttünk két tankot – és ki van nagyítva két pötty, ami állítólag két kilőtt tank. Ez csak arra jó, hogy az emberek elhiggyék, tudják, mi történik.
Spiró: Tudjuk, hogy a műholdak már harminc évvel ezelőtt képesek voltak onnan föntről elolvasni egy Népszabadságot. Ehhez képest azok, amiket mi látunk, valóban nem képek.
Grunwalsky: Nem képek, abban az értelemben, ahogyan mi ezt a szót használjuk. Nem minőségi okokból, hanem azért, mert tudatosan arra a számítógépen és számítógépes játékokon felnőtt közönségre építenek, amelyik hozzá van szokva, hogy ilyen képeket lát. Tehát nem veszi komolyan őket. És van egy szörnyű gyanúm: hogy a vezérkar is erősen elszámította magát a számítógépes szimulációkat tekintve. Ugyanis ez a technika ugyanazt szüli bizonyos rétegekben, mint amikor az első srácok megjelentek, és azt hitték, hogy Rambót játszanak – ez az oroszoknál egyébként ugyanígy végbement az afganisztáni vagy csecsenföldi háború hatására veteránt játszó gyerekeknél, de később a horvát–boszniai határon is: pánt a hajba, technozene fölhangosítva, kicsit beszíva, némi sör-vodka rá, megyünk a csatába. Egészen addig nem vették komolyan az egészet, amíg a robbanógolyó darabokra nem tépte a másik srác belső részeit. És az se volt hozzászámolva, hogy kivájják a szemét egy picike bicskával, levágják a tökét és belerakják a szájába. Tehát a kultúrának egy fontos mélyrétegét herélte ki ez a számítógépek alakította világkép, amely aztán hihetetlen sokkot okozott, amikor váratlanul megjelent a valóságban. Szerintem tehát ez tudatos propagandaépítés, a háborús játékok képeire való építkezés. A műholdképekre ugyanez vonatkozik: tudjuk jól, hogy az igazi műholdas felvételek tűélesek, hihetetlenül jó minőségűre vannak feljavítva számítógéppel, ezzel szemben amiket mi látunk, azok olyanok, mint a rossz VHS-felvételek. Ez is része a háborúsjáték-manipulációnak.
– Milyen érdek szólna emellett?
Grunwalsky: Nem akarják, hogy az emberek felfogják, itt egy életveszélyes háború zajlik. Tudhatjuk az eszünkkel, de a szagát-bűzét el kell venni. Érzésem szerint egyébként a hollywoodi dramaturgia most üt vissza, de nagyon. Akinek se gyerekkorából, de még csak a családjából sincs kegyetlen háborús tapasztalata, annak fogalma sincs róla, mit jelent az, ha az egyik embercsoport életre szóló traumát okoz a másiknak. Ha megváltoztathatatlan módon avatkoznak bele egymás életébe, amit nem lehet meg nem történtté tenni, ellentétben a filmmel, ami nincs többé, ha kijöttél a moziból. Elég csak az Árpád-házi királyok történetére gondolni: ha egy nagybácsinak kitolták a szemét, az unokaöccsei biztos, hogy visszatértek mint trónkövetelők. A bosszú történelmi tapasztalat. Az amerikai dramaturgia ezzel szemben arra épít, és azt sugallja, hogy végül a dolgok megoldódnak, elsimulnak. És nem veszi tudomásul, ahogyan most a NATO-akció sem veszi tudomásul, hogy a drámák drámákat szülnek. Nem veszik tudomásul, hogy semmiféle háború nem pusztán katonai vagy politikai kérdés, hanem olyan történelmi mozgásokat indít el, amelyekkel most sem számoltak.
– Milyen mozgások volnának ezek?
Grunwalsky: Embertömegek átrendeződése – egymillió ember indult meg –, a 45-ben megállapított határok megkérdőjeleződése, holott már két világháború robbant ki határkérdésből; de embermilliók újabb háborús élményeit sem tudod meg nem történtté tenni. Arról nem beszélve, hogy hova raksz egymillió embert, mondjuk, tíz évig. Ugyanis nincs hova visszatelepíteni őket. És lehet, hogy Milosevicset meg fogják állítani, de az összes többi kérdésre nincs válasz, és nincs elképzelés.
– A szerbek lelkében vajon miért nem ütközik két érzelem: a Koszovóhoz mint ősi szerb földhöz való ragaszkodásé és a megrendülésé azok fölött az emberi sorsok fölött, amelyeket az albán menekültekről készült képek mutatnak, akiknek a tragédiáját ők okozzák? Egyszerűen azért, mert a jugoszláv televízióban nincsenek ilyen képek? Ennyire a képek tanúságára lenne szükség ahhoz, hogy felfogjuk mások szenvedését?
Grunwalsky: Nagyon nehéz mások szenvedésébe belegondolni. Hogy egy egyszerű példát mondjak: azt hittem, én hülyültem meg, amikor a Magyar Televízióban egy komoly, felelős vezető nyilatkozatát hallottam, aki azt volt képes mondani, hogy a magyar cégek jó részének mennyire kedvező lesz ez a háború, mert az újjáépítésből komoly részt szakíthatunk ki. Tehát nemcsak az követhető nehezen, ők hogy vannak egymással, hanem az is, miért az az érzésed némely emberekről, hogy egy másik bolygón élnek: képtelenek felfogni, hogy mi történik innen kétszáz kilométerre. Miközben a szabadkai polgármester könyörög a magyaroknak, hogy legalább ne tegyenek rá még két lapáttal az ő helyzetükre.
Spiró: A szerbeket azért nem érdekli Koszovó, mert ott rendőri egységek gyilkolásznak. Aki Kragujevacban él, amit most lebombáztak – arról egyébként voltak képsorok, sőt, a sebesültekről is –, annak semmi köze nem volt ehhez a dologhoz. A szerbeknek valóban nagyon fontos Rigómező – ahol közösen szenvedtünk nagy vereséget. A hasonlatom a következő: képzelje el azt a helyzetet, hogy a magyarországi cigányok már minden magyar városból és faluból ki vannak utálva, és valahová Mohács környékére vannak kitelepítve. És miután ott nagyobb a cigány népszaporulat, mint a magyar, ahogy ez Koszovóban is van az albánok esetében, úgy döntenek, hogy el fognak szakadni Magyarországtól. És igényt formálnak Mohács környékére, amely nekünk szent területünk, hiszen nagy vereséget szenvedtünk ott is. Mire a magyarok bevonulnak, hogy megvédjék a maradék tízszázaléknyi magyart, mert természetesen atrocitások is vannak. Mire jön a NATO, és lebombázza Siófokot.
Makai: Azért ez nem egészen így van. Ehhez – több más tényező mellett – annak is be kellene következnie, hogy ama bizonyos fiktív roma önkormányzatnak előbb hihetetlenül nagy autonómiája legyen, amit aztán magyar tankok levernek egy kicsit, majd minden javaslatukra, tárgyalási, megoldási kísérletükre azt kapják válaszként, hogy odamennek a magyar rendőrök és lerombolják a falvakat.
Grunwalsky: Egyébként sem hiszem, hogy amit itt a Sky-on vagy a CNN-en látsz, olyan nagyon megváltoztatná a jugoszláv közvélemény hangulatát. Hiszen arról beszéltünk, hogy nem készülnek ilyen képsorok.
– Ez azért nem egészen így van: hiányos képsorok mellett is képesek vagyunk rá, hogy tovább játsszuk fejünkben a történetet, hiszen vannak tapasztalataink az emberi szenvedésről.
Makai: Ez volt Milosevics nagy trükkje, szerintem, hiszen ha bent maradnak a tudósítók, előbb-utóbb elvetődnek olyan helyekre is az országban, ahol kideríthetik, hogy vannak-e tömegsírok és kivégzések. Így most nincs bizonyítva semmi. Nem tudjuk, mi történik Koszovóban, hiszen csak a határátkelőit látjuk, csak hallomásból tudjuk. És azt sem igazán tudjuk, mi történik Jugoszláviában: ne tévesszenek meg bennünket azok a képek sem, amelyeken azt látjuk, hogy a polgárok spontán módon és nagy tömegben vonulnak ki a hidakra. Az elnök feleségének a pártja szervezi a demonstrációkat, és bizony nem mindenki megy ki. A szerbekre nézve az egyik legkártékonyabb fordulatnak tartom azt a jelszót, hogy Szerbiában most 11 millió Milosevics van. Csak egy van.
Grunwalsky: A politikusok az egész helyzetet terepasztalszerűen vagy elméletileg gondolják végig. Nem érzékelik, hogy itt most éppen a történelem változik meg. Nem békeévekben, békés átmenetben és békés rendszerváltozásban élünk, hanem egy végtelenül éles és tragikusan drámai korszakban, amely nemcsak a háborútól tragikus, hanem azért is, mert egy olyan civilizatorikus változás közepette vagyunk, amelyhez képest a fal lebontása, Brezsnyev halála picike állomások csak. Ennek a megértetése lenne a média felelőssége, a képek felelőssége.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 04-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4477 |
