György Péter
Arcok, gyerekarcok tűnnek fel mostanában a Népszabadság különböző mellékleteiben. Örökbefogadó, vagy nevelőszülőkre váró intézeti gyerekek képei ezek. A gyakran vakuval készült felvételeken hunyorgó gyerekarcok alatt rövid, meghökkentően tárgyilagos ismertetés. Egyes gyerekek maguk írták meg e szövegeket, az újság fakszimilében hozta le azokat, bizonyítandó, hogy szó sincs itt szélhámosságról, amit róluk állítanak az mind színigaz.
Kétségbevonhatatlan, hogy e képek a tisztesség, feddhetetlen jószándék szülöttei. Nyilvánvaló az is, hogy – durván üzleti kifejezéssel élve – az Intézetekben felhalmozódott felesleg piacra vitelének új taktikájáról van szó. Ám némi ügyetlenség miatt kínossá válik, s ezt nyilván érzi bárki, aki egyszer is e képekre akadt lapozgatás közben. Ezek a képek ugyanis többféle „műfaj” szerencsétlen keveredésének végeredményei.
Egyrészt hirdetéseket látunk. Ám az emberi arc itt nem egy bizonyos termék boldog tulajdonosaként tűnik elénk. A gyerekek önmagukat reklámozzák. Ők maguk a hirdetők és magukat kínálják megvételre. Az ilyesfajta képek kétségtelenül bonyolultabban érthetőek, mint az egy lappal odább fellelhető szoláriumreklám.
Nyilvánvalóan kétféle asszociáció tolakszik előtérbe. Az egyik pusztán kultúrtörténeti utalás: a hajdani rabszolgavásárok közleményeiben hirdettek hasonlóképp, ugyan ott a képet gyakran metszet helyettesítette, illetve nyilvánvaló megoldás volt a csoportkép. A másik utalás még zavarbaejtőbb. Manapság még a magányos emberek hirdetik magukat, azok a felnőttek, akik társra vágynak. A szelídebb, konvencionálisabb megoldás a szöveg közlésének tradíciója, a bátrabbak és gyakorlatiasabbak azonban – erre szolgáló lapokban – aktképeiket is közlik. Legyünk túl a mustrán, senki ne vádolhasson senkit hazugsággal. Egy-egy ilyen kép is elég zavarbaejtő, hiszen az maga a kiszolgáltatottság, magány szigetéről való megszabadulás eme roppant radikális módja szinte árulkodó. Ám ezeket a képeket felnőttek készítik, készíttetik magukról, olyan emberek tehát akik tisztában voltak azzal, hogy miért álltak az objektív elé, mire is szolgál testük és arcuk sokszorosított lenyomata. Ez igen fontos mozzanat, hiszen csökkenti a néző zavarát, végre is mindenki úgy vezeti életét, ahogy tudja, mindenki úgy talál társra, ahogy arra módja nyílik.
De ezek a gyerekek nyilvánvalóan nem voltak tisztában azzal, hogy mi is történik velük, nyilván csak részben látják át, sejtik, hogy miféle gondoskodás történik róluk, milyen következményekkel is járt a fényképezkedés vélhetően ünnepi pillanata. S ezért is oly végtelenül kínos mindez.
Ezért hasonlítanak e képek a „vadakról” készült egykori, a gyarmatosítók, az etnográfusok által készített felvételekre. Azok az emberek ugyancsak nem sejtették, hogy mi történik velük, nagyobb részük soha nem értette meg, hogy mit jelent egy fénykép, adandó alkalommal még akkor sem, mikor azt eléjük tették. Mindazokkal szemben, akik azért készíttetnek képeket önmagukról, hogy arcukat, fiziognómiájukat eképp örökíttessék meg, az egykori vadak gyanútlanok voltak, az őket ábrázoló képeken ezért tűnnek kiszolgáltatottnak.
Az állami gondozottak vélhetően tudják, hogy mit jelent egy fénykép, de nyilván nincsenek abban a helyzetben, hogy átlássák az őket magukat reklámozó sokszorosított képek problémáját. S mindezt csak tovább erősíti – ami a legfontosabb – a fényképek gyatrasága. A reklámfotók álságos illuzionizmusával, vagy a fotóművészet igényességével készített portrékkal szemben ezek a képek legfeljebb a rendőrség bűnügyi nyilvántartóinak színvonalát ütik meg. Hangsúlyoznám: senki jószándékát én kétségbe nem vonnám. De ha egyszer már nem kevesebbről van szó, mint egy gyermekről, akinek életét kínáljuk megoldásra, ha már úgy alakult életünk, hogy a legkihívóbb magánügyek íme a nyilvánosság előtt mennek végbe, akkor pontosan tudnunk kell, hogy annak formája mindent eldönt. Ritkán ilyen evidensen igaz a közhellyé kopott jelszó: a médium az üzenet.
A képek felett az újságban ez áll: „Figyelj rám” – ami külön kétségbeejtő. Hiszen ezekre a képekre aztán nem lehet nem figyelni. A bizalom, a remény, a várakozás lenyomatai ezek. Szemek, amelyekből a megváltás csillagának sóvár várása árad. Szemek, amelyek megszólítanak, irgalmatlan dialógusra kényszerítenek. Semmi sem tanulságosabb, mint az ártatlanság ténye, és sem döbbenetesebb, mint mikor az ügyetlenség és hozzá nem értés kiszolgáltatottabbá tesz valakit, annál is, mintsem amilyen eredendően lehet.
Ez itt a reklám helye, mondjuk mostanában. Hát én ezúttal a profi fotósokat reklámozom. Hiszen ezek nem egyszeri riportképek, ezek nem nyilvántartásra szánt fotók. E képeket mindenki, akit ez az ügy érint gondosan tanulmányozza, azaz mustrálja. És ennek az elviselhetetlen feszültségét egyetlen dolog oldhatja fel. Egy valóban nagyszerű fénykép. Egy olyan jó fotó, ami biztonságot ad, ami véd, ami méltóságot jelent. Egy-egy ilyen kép talán mégsem csupán a Douwe Egberts Omnia kiváltsága. Végre is nem kevesebbről van szó, mintsem arról, hogy milyen módon jelenik meg annak arca a nyilvánosságban, akit nem véd sem a pénz, sem a hatalom.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/03 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=447 |
