Schubert Gusztáv
A Gulagból csak Abszurdisztánba lehet hazatérni. ‘62 nyara: egy sosemvolt ember leszáll a bukaresti vonatról.
Egyre gyakoribb eset, hogy magyar filmrendező színházban is kipróbálja tehetségét, elég Kamondi Zoltán vagy Szász János színpadi rendezéseire gondolni, ellenkezőjére a játékfilmgyártás ínséges állapota miatt ritkán van példa (ilyen kivétel a filmhez a színházból érkező és oda vissza-visszatérő Gothár Péter), pedig látásmódok, gondolatok cseréjére, a társművészetek ihletére nagyon is rászorulna a belterjes mozgóképes szakma. Magában is pozitívum tehát, hogy Tompa Gábor személyében egy céhen kívüli tálentum, a kortárs erdélyi magyar színjátszás rebellis rendezőegyénisége filmesként is bemutatkozhatott.
Nem hiszem, hogy rajta múlott, a találkozás végül is nem váltott valóra annyit, amennyit ígért: mifelénk a film manapság sokkal inkább a menedzselés művészete, semmint a teremtő képzeleté. A Kínai védelem elkésett film. Elkésett, mert túl sokat állt sorsa jobbra fordulására várva, Csiki László erdélyi novellista már évekkel ezelőtt megírta a forgatókönyvet és a filmnovellát. De elkésett maga a történet is, a szocialista abszurd inkább szorongó, mint diadalmasan gyilkos szatírája. Ebből a históriából a diktatúra idején kellett volna filmet csinálni. Méghozzá erdélyi magyar filmet. Ha ugyan lehetett volna, de hát a nyílt rendszerkritikának még a gondolata sem kísérthetett meg senkit, magát Tompa Gábort sem, aki pedig a nyolcvanas évek közepén-végén – nem kis áldozatot hozva - szellemiségében rokon műveket (Mroľek Tangóját, Kao Hszing-csientől A buszmegállót) tudott a kolozsvári színpadra odaharcolni.
A különös történet 1962-ben játszódik, valahol Erdély és Moldva határán, még Gheorghe Gheorgiu-Dej elvtárs országlása idején. Ki emlékszik már rá, magam is csak azért, mert temetése napján fülszaggató fájdalommal hazaküldtek az iskolából. Kilencéves korban az ember még tudja, hogy minden mindennel összefügg, a gyorgyudézs a mumpsszal, a tévé előtt gyötrődve (egyenes adásban közvetítették, amint a katafalk végigporoszkált Bukaresten) nem volt kétségem afelől, nagy bűnös távozik. A Kínai védelemmel engem már meglepni nem lehet. De megerősíteni igen: hátborzongató operett-országban járunk, ahol 1962-ben még 1952-t írnak, 56-nak nyoma sincs, nem is lesz majd harminc évig, ahol segédszínészek játsszák azt a pár hitvány szerepet, ami még a színpad szétverése után megmaradt, a járási párttitkárt, a szekust, a rendőrt, az állomásfőnököt. Megállt az ész, a csinovnyikok éberen őrzik álmát. Hitetlenkedve dörzsölik a szemüket, amikor egyszer csak dolguk akad: a porfészek állomásán leszáll a vonatról egy toprongyos öregember, övig érő szakállal, beesett arccal, egy köteg dollárral és Peking-Bukarest szabadjeggyel. Mondván, a kínaiak küldték. Jöhetett volna a Marsról is, akkor sem okoz nagyobb zavart. Jobb is lenne, ha onnan jönne, ha kerek magyarázat nélkül búcsúznánk tőle a történet végén. Sajnos idővel mindenre akad megfejtés: egykor magyar tiszt volt, orosz fogságba esett, Szibériában senyvedett hosszú évekig, míg a határon átcsapó kínaiak fel nem szabadították, s haza nem küldték, hogy gyalázatos állapotát közszemlére téve bizonyítsa a szovjet elvtársak galádságát. Ilyesmi ugyan sohasem történt (a testvérharcnak, áskálódásnak számtalan frappánsabb módja akadt), de megeshetett volna. Az abszurd helyén egy nehezen hihető politikai szabotázs története körvonalazódik: igazuk van az elvtársaknak, ha védekeznek. Garcia Marquez novellája az Öregúr – hatalmas szárnyakkal lehet segítségünkre, hogy megértsük, mi hibádzik ebből az erdélyi ikertörténetből. Ott angyalt sodor a hurrikán egy isten háta mögötti kolumbiai faluba, csoda történik, de a csodára éhes falusiak mégsem tudnak vele mit kezdeni, kényelmetlen, felfoghatatlan, átélhetetlen, az öregember tetves, tolla vesztett szárnyakkal ott senyved hát évekig a tyúkól mélyén, mígnem aztán – mindenki megkönnyebbülésére – erőre kapva elrepül. Valami ilyesmi történik, történhetne itt is, ha az író és a rendező megtalálta volna a rendszerhez illő szimbólumot. De kit is? A kommunizmus kísértetét? A szabadság, testvériség, egyenlőség géniuszát? Mikor ez utóbbi egy Marseillaise-t harsogó szárnyas bohóc mellékalakjában (mintegy a „kínai” érthetőbb hasonmásaként) megjelenik, erőltetettnek hat. Talán az Álombrigád jelenete kívánkozna ide: az éber portás a gyárkapun kilépő Lenin táskájába is belekukkant. De az is csak ironikus geg: az Álombrigádnak a proletár az igazi megcsúfolt angyala. Akkor átrepült a mozitermen, most csak távoli szárnysuhogását halljuk.
Marad a magántörténelem: egy sokfele bolygott, meggyötört férfi históriája, aki minden emlékét felélte mire megszabadult, akinek palotáját az otromba kérők telihugyozták, aki egy valódi világból indult és egy bűzlő operettbe ért haza. Erre a férfisorsra kíváncsi volnék, kár, hogy a szatíra és a szőrcsuha eltakarja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4461 |
