Dániel Ferenc
Andrić történelmi regényeiben előre látta a délszláv múltat: a tespedést, a rontást, a vezíreket.
Azért még érhetik meglepetések a magamfajta háborúban hátországi szolgálatra alkalmas veteránt is. Nézem, hallgatom Emir Kusturica televíziós monológját (rövid bejátszások híres filmjeiből), ő maga sem tündérkedélyű ember, inkább afféle sprőd, de ez nem számítana, hanem a mesterei közt emlegeti Ivo Andrićot, a szerb látnokot. Amennyire én tudom: a mostani délszláv háború idején Jugoszlávia-szerte, valamennyi etnikum területén ledöntögették Ivo Andrić szobrait, fütyültek rá, hogy ő méltán nevezetes, Nobel-díjas írójuk (egy igazi nagy író), inkább gyűlölték amiatt, hogy több volt, mint a Balkán lelkiismerete, egyszerűen (bonyolultan, árnyaltan és sziklakeménységgel) megírta őket - több évszázadig visszamenően. Továbbá, bizonyos, hogy Andrićot képtelenség a szerb irodalmi kreclibe beszippantani, függetlenül az írott nyelv használatától. Azután, említendő ama kiváltsága, hogy nem kellett adóznia a titóizmusnak, sem a szocreál ilyen – olyan, finomultabb változatának. Anélkül dolgozhatott Tito országlása idején, hogy belső emigrációba kényszerült volna. Egyszerűen: tűrték és távolból tisztelték.
Nálunk, Csuka Zoltán és Vujicsics Sztoján lenyűgöző műfordításainak köszönhetően, szinte egész életműve hozzáférhető, mégis, az úgynevezett irodalmi beltenyészetben is maximum a Híd a Drinán szerzőjeként tartják számon s tisztelik, mint távoli jelenést. Szerintem ez mindannyiunk kárára van (beleértve a nem-olvasókat is).
A híres skopljei hidat, a dél-európai török építészet már-már mitikus remekét említve, Kusturica nemigen büszkélkedett a négy évszázados műtárgy modern tűzfegyverek általi lerombolásával (most külföldiek építik újjá), sem azzal, hogy mindegyik balkáni etnikum töri-zúzza az őket rokonian összekötő szimbólumokat (irodalom, képzőművészet, historikum, építmények, szertartások, kereskedés, film, és így tovább). Végtére is Underground című agyondíjazott filmjében maró öngúnnyal ötvözve ő sem cselekedett másként.
Ivo Andrić számára azonban az irodalom (és benne a világ) az európai hagyomány poétikájához igazodva vált művelhetővé. Történetesen a „híd” sodródó, áramló epizódusait is zenei elvek alapján komponálta, amelyekben megfér nyári békesség öldöklő csatákkal, tiszta historikum személyes lázálmokkal, szelíd közelképek leírásai a gyűlölködés mély áramaival, kavargás, csillapodás, s nem kitüntetetten szerb, török, bosnyák, zsidó, horvát, magyar, rác, dalmát, makedon igazságtétel szerint. Andrić nem volt afféle igazságosztó.
Van egy alig ismert regénye: Vezírek és konzulok, 1812 tájékán, a napóleoni háborúk végső kifejletekor játszódik, színtiszta bosnyák helyszíneken. Európai szemszögből nézve a világ végén. Persze, a török uralom béklyóiban élő csarsija (elegyes népközösség) számára a fényes Porta is messze van. A hatalmat megtestesítő vezírek: pasák, szpáhik benső udvartartása mérgezett, a karrierjük forgandó. Amíg látszólagos állandóság uralja az országot, a népcsoportok megférnek egymással. A hegyi falvak népe a városlakókkal. A különféle egyházak befelé élnek. A modernizáció eszméje itt senkit sem háborgat. Mi lehet furább, bizarrabb küldetés az ide akkreditált, két, egymásra fenekedő, európai nagyhatalom, Ausztria és Franciaország konzulátusaiénál? Háttérben a távlati, még titkolt gyarmatosítás szándékával? Mi fájdalmasan groteszkebb, minthogy a két diplomata köteles szakszerű jelentéseket haza-fogalmazni? És egymás törekvéseit preventíve keresztülhúzni? A pasákkal, agákkal külön-külön szót érteni?
Semmit sem értenek meg a zavaros, vad földrész életéből. Képtelenek átlátni tanácsadóik, informátoraik segédszolgálati indítékain. Felfigyelnek jelekre, de nem tudnak belőlük logikusan következtetni. Maga a terep is rejtély: miért jó mindenkinek, hogy az utak járhatatlanok? Miért gyűlölködik mindenre egy pravoszláv egyházfi, amikor vallási ügyekben az oszmánok a megvetésig nagyvonalúak? Miféle impulzusra szabadul el a pokol országszerte? Hogy a tombolásban kifáradjon, lecsillapodjon.
Regényt olvasunk: lineárisan a történet kibontakozása kudarchoz vezet, a jelenetek (közösségiek vagy magántermészetűek) érzékletesek, de át meg át vannak szőve víziókkal, hallomásokkal és miniatűr esszékkel, amelyek a civilizációs párbeszéd reménytelenségéről tanúskodnak. És mégis, mi, olvasók Ivo Andrić tolla nyomán beavatási szertartás részeseivé válunk. A csarsija avagy a balkáni népközösségek múlttal fertőzöttek - sejteti az író - a jövőnél, pláne a „haladás eszméinél”, amelyekre idegenkedve, elutasítólag tekintenek, még gyűlölt vezíreiket is többre tartják. Mert minden alattvaló a lelke mélyén dölyfös kényúr. A polgár fegyvertelen senki. Az író fegyvert nem viselő kobzos vagy krónikás: hatalom-nélküli majdnem senki.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4454 |
