Muhi Klára
Az idei filmszemlén új raj jelentkezett. A pályakezdéshez azonban nem elég a tehetség, a filmkultúra televénye is szükséges hozzá. A fiatal filmesek újabb generációja kallódhat el, ha továbbra is elmarad a párbeszéd a nemzedékek között és az új nemzedéken belül, ha nem szerveződnek meg azok a szellemi műhelyek, melyek a magányos kezdeményezéseket összefognák.
Grunwalsky Ferenc: Nem a Filmszemléről szeretnék most veletek beszélgetni. Sem a szervezés problémái, sem a játékfilmes zsűri döntései nem érdekelnek. A Szemléről csak annyit, hogy az elmúlt évekhez képest idén sokkal több film volt, és sokkal több fiatalember filmje volt jelen. A szakma azonban - én ezt már tavaly szóvá tettem egy cikkemben - szó nélkül elmegy mindenki filmje mellett, a fiatalok filmjeit meg végképp észre sem veszi. Először arról kellene beszélnünk, igénylitek-e egyáltalán a szakma visszajelzését?
Kodolányi Sebestyén: Én a Balázs Béla Stúdiót képviselem ebben a beszélgetésben. S nekem ez mindennapi problémám. A kollégáimmal folyamatosan radaroznunk kell a terepet, az a dolgunk, hogy odafigyeljünk mindenkire, akármilyen vitán vagy álvitán. S egy év óta, mióta mi vezetjük a stúdiót, kiderült, hogy ma már nagyon nehéz elérni, hogy filmesek, fiatalok összegyűljenek, és egymás filmjeit megbeszéljék. De ez köszönhető annak is, hogy ma olyan nagy munka egy fiatalnak összehozni a filmjét, hogy mire elkészül vele, sem neki, sem senkinek nem marad ereje arra, hogy amit csinált, valamilyen kontextusban elhelyezze. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk, mert szerintem sokan vágyunk valamilyen szakmai életre, ahol egymáshoz szólnak az emberek, de erre egyszerűen nem marad idő.
Grunwalsky: Nekem ezzel kapcsolatban az a gyanúm, hogy a filmek létrejöttéhez olyan nyomulásra van szükség, hogy végül mindenki úgy érzi, vitatkozhatunk ugyan rajta, de tulajdonképpen az készült el, amit egyáltalán a körülmények megengedtek.
Hajdú Szabolcs: Én nem gondolom, hogy ne lehetne találkozni, kontaktust és beszélgetéseket kezdeményezni a filmjeinkről. Van néhány ember, akinek minden elkészült filmemet megmutatom, s az ő véleményüket várom, sőt ki is provokálom. A következő körben pedig azoknak a kollégáimnak a véleménye is nagyon érdekel, akikkel nem vagyok feltétlenül egy hullámhosszon. Erre egyszerűen lehet szervezni vetítést. Aztán vannak a házi vetítések, amit a legjobban szeretek. Harminc-negyven embernek lemegy a film és aztán buli van. És dumálgatunk a filmről is, teljesen kötetlenül. De nálam a vágás is gyakran úgy zajlik, hogy ott van három-négy ember, jönnek-mennek, színészek, ismerősök... Az utolsó filmemnél voltunk vagy negyvenen. Hogy miért nem találkozik a film sokszor a közönséggel, az szerintem az alkotók hozzáállásából is fakad. Vagy nem elég erős a film szándéka, vagy nem elég igaz, esetleg egyáltalán nincs is szándéka. És ezt az alkotó tudja, bizonytalan, és nem szívesen vállalja a találkozást a közönségével, mert nem tud hitelesen a filmje mögé állni.
Szederkényi Júlia: Ez esetben az adott műről nincs is mit beszélni. Vannak viszont jelentős alkotók, az ókorból tudjuk, akiknek nincs kedvük a műveikről diskurálni, vagy mert szellemileg méltatlannak, vagy mert őszintétlennek, rosszabb esetben aljasnak tartják a közeget, amelyben élnek. Mindhárom esetben sértettek, és előfordul, hogy jogosan. Vagy azért nincs kedvük, már vénülő fejjel diskurálni, mert megszokták a közönyt, a diskurzus hiányát, és ettől keserűek. Gondoljunk Füst Milán életpályájára, például. De ha már nála tartunk, és a közöny is szóba került, általa válaszolom meg a kérdést, amely a visszajelzés szükségességére vonatkozott. Azt írta: a közöny épségben tart, a szerelem megaláz. Nem a közönség közönyére gondolt ő, természetesen. Én viszont az alkotás természetéről beszélek, amennyiben a szerelemhez hasonlítom azt. A szerelem is akkor megalázó, ha a közönnyel találkozik. Adok-kapok ugye. A másik pedig: ilyen körülmények közt filmet készíteni, amelyek közt mi tehetjük, ha a sorstól kierőltetjük azt, kizárólag szenvedélyből lehet. Szerelemből. A munka során számtalanszor kerülök mérhetetlenül megalázó helyzetbe. Ezt csak az tudja feloldani, ha az érzéseimet viszonozzák - de legalábbis nem csúfolják meg a közönnyel. Ellenkező esetben az ügy még megalázóbb. Összefoglalva: aki közönyösen készít filmet, tehát „szakmából”, annak, ha csak nem hiú ember, nem igazán fontos, nem létszükséglet, hogy valamiféle visszajelzése legyen. Az én számomra fontos, tehát én sérülök, ha nincs ilyen. A szemlén odajött hozzám egy csomó ember, köztük olyanok, akik egy halom gyerekkel nézték a filmem - és elragadtatottan jöttek oda, hogy a két éves kislány is tátott szájjal nézte a 45 perces anyagot.
Az a közöny viszont, Feri, amelyről te beszélsz, nem a közönség közönye: nekem ne mondja senki, hogy a közönség az én filmemet nem szereti. Nem nem szereti, hanem nem jön be, leszoktatták erről idősebb pályatársaink, körülbelül abban az időben, amikor Bollók Csabának az álla kezdett pelyhedzeni, Hajdú Szabolcs meg elballagott az óvodában.
Szóval, a közöny a magyar értelmiség közönye. A 80-as évek közepén-végén az értelmiség még nézte a magyar filmeket, azóta nem nézi. És különösen nem nézi azokét, akiket nem ismer, akikből addig legendát nem kreált. Azokéról nem ír, nem beszél.
Bollók Csaba: Nekem is az a véleményem, hogy a kritikához való viszony nagyon személyes és időben is változó. A muszterek nézése például nem tűri a kritikát. A próbavetítés baráti közönség előtt arra jó, hogy a paradicsomdobálás még a melegházban történjen meg, így elkerülhető a későbbi tragédia. Amikor végül elkészül a film, már semmi energiám, hogy újabb próbáknak vessem alá. A vetítések úgyis létrehozzák azokat a helyzeteket, amelyekben beszélnek vagy írnak róla. A kritikára az ember többnyire rapszodikusan reagál, a jó kritikára úgy, hogy „bizony, ez az igazság”, a rossz kritikára meg úgy, hogy „hát igen, ez az ő véleménye”, és így tovább, ezt megfigyelni jó önismereti játék, ami rövid távon üdvözíti vagy bosszantja az embert, de nem ez az érdekes benne, hanem annak érzékelése, hogy a film nyomán milyen „rezgések” keletkeznek, hogyan működik a film másokban, hogyan hat ez vissza rám, a következő munkákban.
Dyga Zsombor: Ha kész a film, én is olyasféleképpen vagyok, mint a Csaba. Szinte már meghaltam. Az okos öregemberek véleményében pedig, akikkel egyébként semmi bajom, nem nagyon bízom. Amiben teljesen megbízom, az a spontán kialakult nézői kritika. A szakmabeliek kritikája számomra sokszor túlságosan szőrszálhasogató, részletező. Én a nézőre akarok hatni, s nem a kritikusoknak akarok szakmai kielégülést nyújtani.
Grunwalsky: És hogy van mindez a televíziókban? Mert tudomásul kell vennetek filmesként a helyzetet, hogy életünk háromnegyed része a televízióban zajlik. S ahogyan a televíziók egyre nagyobb mechanizmussal épülnek ki, egyre kevesebb az önálló szerkesztő, aki a típusműsorokon kívül mást is akar. A kérdés már gyakran nem is a visszajelzés, hanem hogy egyáltalán tudtok-e valamennyire is saját magatok lenni.
Bollók: A televíziókban végzett munka mindannyiunk számára nagyon fontos volna, és a szakmai feladat a televízió alakítása lehetne, ha lenne erre igény - a sok feltételes mód a tapasztalatok eredménye. Ennek ellenére arra kellene törekedni, hogy az ember hasznosítsa magát, csinálja a szakmáját, ahogy Chomsky üzente egyszer a másképp gondolkodóknak: „el kell foglalni a médiát”... A magam részéről a főiskola óta a legtöbb munkát a Duna Televízióban kaptam, és jelenleg itt látok esélyt arra, hogy az ember a legjobb tudását adja. A kereskedelmi tévék licence műsoraiban erre nincsen igény.
Szederkényi: Engem eddig az ilyen helyzetek, hogy a televízióban úgymond pénzkereső aprómunkát végezzek, sajnos - és ezt őszintén mondom -, sajnos elkerültek. És ez rossz, mert pénz nélkül élni elég reménytelen. Ennélfogva úgy vagyok, valami szándékoltan vak rettegéssel, mint az alkoholista, aki még nem függő, de folyton ott motoszkál a fejében, hogy - úristen, meddig bírja ezt a vesém meg a májam. Folyton ott van bennem, hogy meddig lehet ezt így csinálni. Gyerekem van, adósságaim nőttön-nőnek, és mégis azt gondolom, ma nincs más lehetőség, mint becsukni fülem, szemem és azzal foglalkozni, amit szeretek.
Hajdú: A televízióval kapcsolatban nekem most csak az jut eszembe, hogy Valaki kopog címmel csináltunk a Főiskolán egy sorozatot Török Sándor novelláiból, amit többek mellett a mosóporos Tv2 szponzorált. Az epizódok nagyjából 40 percesek, a televízió viszont csak 25 percet fog belőle leadni. Meg kell csonkítani tehát a filmeket, 10-15 percet ki kell szedni belőlük...
Kodolányi: Elképzelhetőnek tartom, hogy a főiskolán a srácok ebből abszolút kimaradtak. S a filmjeitek producere elfelejtett ezen a dolgon gondolkozni. Ma nincs igazi kapcsolat a film gyártója, producere és rendezője között. Sőt, azt látom, illetve állandóan az merül fel, hogy a producer tulajdonképpen ellensége a rendezőnek. Lehet, hogy ez egy sajátosan magyar dolog, de ezt én a 300 milliós produkcióban is, meg a 250 ezresben is tapasztalom. Nem tud kialakulni egy olyan filmgyártási rendszer, amiben a producer is meg a rendező is azért van, hogy a film megszülessen. A BBS-ben is azt élem meg mindig, hogy miközben lehetőséghez akarjuk juttatni az embereket - persze nagyon szűkösek ezek a lehetőségek –, akaratlanul is ellenséggé válunk a szemükben. Az alkotó a következő lépésben már harcol ellenem, az érdekeit védi, és még az az egyszerűbb eset, amikor csak több pénzt akar. Ez tényleg egyszerű helyzet, mert nincs több.
Grunwalsky: Rodin azt írja, a művész legnagyobb ellensége a megrendelő. Mert az mindent másképp akar. Máshogy akarja látni magát, más anyagból és máskor készüljön el a mű, egyéb baja nincs, különben akarja a szobrot. A mai világban új dolog, hogy a megrendelő pénzt akar termelni abból, amit bármelyikünk csinál. Egy film értéke ma gyakorlatilag a karrierjével azonos. Ám az a produceri réteg, amelynek egy hálózat állna a háta mögött, amit aztán igazi értékekkel tölthetne föl, ma nem létezik. Az art kino moziknak nincs megrendelő erejű közönségük. Talán csak akkor lenne, ha európai szinten összefognának, s cserélgetnék a filmeket, valahogy úgy, ahogyan az amerikaiak egy hálózatba fogták Európát. Ebből következően olyan producer, aki a filmért csinál filmet, ma nem létezik.
Szederkényi: A megrendelő pénzt akar látni és kihozni a produktumból. Magam erre csak azt tudom mondani, hogy pénzzel az foglalkozzék, aki ért hozzá. Ha a megrendelő ilyen ember, akkor ez szerencsés helyzet. Én nem értek a pénzhez, úgyhogy én nem szeretnék ezzel foglalkozni. Miután viszont morális lény vagyok, igyekszem nem nagyon kiszúrni vele, ennyi a kollegialitásom legszélső határa.
Grunwalsky: A helyzet az, hogy ma valami kettős tudattal kellene élnünk. Aki egyáltalán meg tud élni ebből a szakmából, az a televíziós munkáiból él. Filmet csinálni, az csak hab a tortán, különleges alkalom, ami viszont egészen más alkotói ösztönöket igényel. Azokat a művészi fantáziákat, amiket az ember a főiskolán vagy a saját kezdeti filmjeinél megmozgat, villámgyorsan el kellene felejteni. A végzett filmrendezők java része nem gyakorolja a szakmáját, s eddig nem teremtődött meg az a kiút, ahol az ember valamilyen módon a napi foglalkozását és a szenvedélyét egy egészséges találkozásban megélheti. Szerintem becsukjuk a szemünket, ha nem tudunk arról beszélni, hogy ki hogyan menti meg a képességeit. Magyarul, miben reménykedtek?
Kodolányi: Én már lassan valamiféle hármas tudatba vagyok belekényszerítve. A BBS vezetőségi tagjaként a stúdió feltámasztásával foglalkozom, ezáltal tulajdonképpen producer vagyok, hiszen embereknek adok lehetőséget filmkészítésre. Alkotói ambícióim vannak, s a filmek beindítását úgy élem meg, hogy átgondolom az alkotó fejével, hogy milyen feltételek között kellene majd dolgoznia. Eleve meghasonlok tehát önmagammal, mert tudom, hogyan játszanám ki saját magam. Mindeközben egy olyan stúdiót csinálok, ami köztudottan nem arra született, hogy profitot termeljen. S most túl a negatív hangokon, amiket a BBS-ről már egy évtizede hallunk, számomra az a kérdés, hogy van-e egy ilyen stúdiónak ma realitása? Támogatható egyáltalán? S van-e egy fiatal csapat, amelyik áthidalja azt az időszakot míg a stúdió feltámad?
Grunwalsky: Mielőtt erre válaszolnánk, egy dolgot keményen megütnék. Ha már így alakult a helyzet, az a kérdés, hogy ma egyáltalán mivel tűnhet fel valaki? Hibáztatom a szakmát, hogy erről nincsen diskurzus. Ha már a felszínes sikerek nem számítanak, olyasmit kell csinálni, amit senki. S a létező stúdióknak talán sokkal radikálisabban különbözniük kellene attól, amit máshol lehet csinálni. A non-profit helyeknek még radikálisabban kellene „nem megfelelniük”. A kettő közötti út, valamiféle euro-konform irányzat szerintem járhatatlan. Egyszerűen bedarálta a tévé. Tehát van ilyen hely és elképzelés?
Hajdú: Ha én most elkezdenék valami ilyen helyet megszervezni, az azt jelentené, hogy amíg ez be nem indul - mondjuk három évig -, nem csinálok filmet. Ez nagy önfeláldozást kívánna. Az lenne az ideális, ha lennének olyan emberek, akik nem aktív filmkészítők, viszont motorjai tudnának lenni az ilyen műhelyeknek, csoportoknak. Az biztos, hogy az ilyen ember nem producer, mert a producert csak a pénz érdekli. De például Mispál Attila egy időben csinálta ezt, nekem személyesen is nagyon sokat segített. Csak az ilyen apró sejtekben tudna valamilyen összefogás felburjánzani. Egyszer csak összejönnek emberek, és azt mondják, hogy csináljunk nyáron egy work shopot, ahol színészekkel lehet együtt dolgozni. Csak úgy. És akkor kialakulhatnak mindenféle kapcsolatok.
Kodolányi: Ezek szerint választanom kell, hogy én most „filmes filmes” vagyok, aki pályázik, nyomja magát, pénzt szerez, vagy pedig „nem filmes filmes” vagyok - erre már nincs más kategória -, egy őrült, aki valami felesleges hülyeséggel foglakozik, amire nem adnak pénzt. S ha ez így van, a filmes filmesek csoportja elfogadhatja-e, hogy a többiek, a feleslegesek egzisztenciálisan ennyire leszakadtan éljenek?
Szederkényi: Én erről azt gondolom, hogy mindenfajta másként filmezésre lehet kiskapukat találni a jövőben is, ha a vérrel, verejtékkel létrejött Mozgókép Alapítvány mai döntési struktúráját meghagyják, illetve ha kell, tökéletesítik. Ezt azért mondom, mert ha bármelyik kurzus megpróbálná a saját kezébe venni a filmpénzek elosztását, félretolva azokat a garanciákat, amelyek a különvélemény megjelenésének legalább minimális esélyét fenntartják a jövőben, akkor nagyon rossz világ fog következni. S ez nekem most reális félelmem. A másik, hogy magam hat évig voltam választott vezetőségi tagja a BBS-nek, s azt gondolom, hogy az elvi lehetősége megvan egy demokratikusan építkező műhelynek, de én ezt a gyakorlatban még megvalósulni sose láttam. Egy ilyen műhely kiépítéséhez mindenekelőtt szerénység és türelem kell, s egy sokkal szeretettelibb nyitottság, mint amit széles e hazában látok.
Bollók: A pályázati rendszer, és ebben igaza van Julinak, biztosítja legalább az esélyeket, a különvélemény és a másképp filmezés esélyét is. Az a jó, ha az embert egy idő után a munkái képviselik, és nem az, hogy honnan jött, végzett-e főiskolát, mert a minőség a munkában kell, hogy megjelenjen. Ha a filmed pontos, abban benne vagy te is. Hogy miért csinálod ezt a filmet, miért épp ezt... A 90-es évek Szemléin kószálva egyre csak azt lehetett látni, hogy „elmúltak az ünnepek”, elmúlt a filmgyártás nagy korszaka, ha volt is valaha. Szerintem az egész 90-es évek ennek a felismerésnek a jegyében telt el, hogy bizonyos filmek, filmcsinálási módok már nem érvényesek, hiába próbálnak újjászületni, csak agónia lesz belőle. Az idei Szemle talán már nem az agónia végét jelezte, hanem valaminek a kezdetét. Sokféle film volt, sokféle gondolkodásmód, sokan voltunk „elsőfilmesek”, akik a filmcsinálás módjaira más és más válaszokat adtunk. Lehet, hogy ez véletlen volt, de lehet, hogy jel, ha ezek a szándékok megmaradnak, némi támogatást kapnak, plusz még a filmek is nézhetőek maradnak, akkor lehet, hogy kirajzolódik egy új kép, mondjuk úgy két év múlva – a „2001. Űrodisszeiában”.
Grunwalsky: Ez azt jelenti, hogy olyan producereket képzelsz el, akik hajlandók befektetni témákba és alkotókba, amik, akik nincsenek bejáratva. Én úgy látom, hogy a producerek épp ettől szenvednek. Szeretnének másfajta filmeket támogatni, de a pénz odazavarja őket a bevált, sőt a legalpáribb módon befutott formákhoz és emberekhez. Ami viszont a fiatalok filmjeit illeti, sok szívszorító dolgot, sőt másfajta megközelítési módot láttam, de nagyon kevés olyan filmet, amiben összefogó erőként benne lenne a saját korosztályuk helyzetének tudomásul vétele. Itt az elmúlt tíz évben radikálisan megváltozott minden. A társadalmi berendezkedés, a munka, a foglalkozás, vagy a munkahely fogalma. Hogy mit kezdhet ma valaki a saját személyiségével, mennyiben van megengedve a személyes élet, és mennyiben van visszaszorítva a magánélet területére, a demokrácia mögött hogyan húzódik meg egy nagyon is „nem demokrácia”, az, hogy mondjuk egy fiatal bróker kivételével a pályakezdők minden szakmában kegyetlen feltételek között élnek…. mindebből a filmekbe szinte semmi nem jön át. Úgy érzem, mintha jólfésültebb lenne a kezdő, fiatal filmesek lelke belül, mint amilyen helyzetben élünk.
Szederkényi: Ebben vitáznom kell veled. Azt gondolom, hogy nagyon fontos különbségtételt jelent, hogy kinek mik az ambíciói. Amit a húsz év körüli arcok között látok, az valóban teljesen új, ismeretlen, nagyon izgalmas, és szinte megfoghatatlan ma még, legalábbis az én számomra. De amiről te beszélsz, az arról szól, hogy ki mennyire akar belekerülni mondjuk egy - most elárulom, céhként vagy életpályaként nem létező - szakmába. Hogy mik az ambíciói, foglalkozik e valamiféle elvárásokkal, pénzt akar keresni a filmkészítéssel, vagy népszerű akar lenni. Tehát, hogy a lélek belül milyen? Amit te ezeken a filmeken látsz, az már nem a lélek, csak valami, amihez alkotója alkalmazkodni szeretne, s hogy ez milyen mértékben sikerül, mutatja az ambícióinak erejét, illetve a képi verbalizációra való tehetségét. Azt kérdezed, hogy miért ilyen halk szavú a korszellem? Nem halk szavú szerintem, hanem gejl és yuppi. És ehhez a fantomhoz próbál mindenki alkalmazkodni, különböző mértékben.
Hajdú: Nekem az a benyomásom, hogy ma mindenki azzal van megbilincselve, amikor filmet készít, hogy „jó filmet” kell csinálnia. Az úgynevezett „jó filmben” pedig egyből előjönnek a konvenciók. Ott pisztolynak és bökőnek, meg ilyesminek kell lenni, mert a közönség különben elunja. Rengeteg ilyen filmet lehetett látni a Szemlén is. Filmeket, amelyek reflektálni szeretnének a társadalomra, de a rendező nem megy a mélyére annak a helyzetnek, amit megmutat, hanem csak felsorol, és amit először meglát, azt lefilmezi. Miközben ennél fontosabbat én most nem érzek, minthogy reflektáljak különböző dolgokra, mert folyamatosan érint meg ami van, ahogy megyek az utcán folyamatosan alakít át, és nekem válaszolnom kell. Ugyanúgy, ahogyan a televízióra is reagálnom kell, mert nem bírom nézni öt másodpercnél tovább, annyira feldühít. Feldühít, ahogy például a hóra vagy az árvízre reagál a televízió, s ahogy a televízió által átformált emberek reagálnak ugyanerre. És tényleg nem láttam olyan filmet a Szemlén, amiben a reflexió igaz szándékkal jelen lenne. Ahol apró kis nüanszokban tetten lehetett volna érni, hogy az alkotója komolyan gondolta, amit mond.
Kodolányi: Azt gondolom, hogy ez egy lemondó és óvatos társadalom, és azért nevetségesek egy kicsit az ilyen kvázi társadalomkritikai filmek, mert óvatosak és demokratikusak akarnak lenni. Lehet hogy furcsa, de jobb lenne, ha megszületne néhány zseniálisan kidolgozott tévedés. Én nem hiszek abban a művészetben, ami abszolút megállja a helyét minden szinten.
Grunwalsky: Kénytelen vagyok a saját filmemre utalni egy mondat erejéig, amivel kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy az emberek szó szerint rosszul lesznek, ha szépítgetés nélkül megmutatod nekik, hogy ez a világ milyen. Hogy milyen kegyetlen és ordenáré módon gyilkos tud lenni. Ez a moziban sokkot vált ki, és az emberek kikérik maguknak. Mert mindenki a sémákat várja el. A producer pedig valójában egy mini Amerikát szeretne látni. Mindegyik úgy kezdi, hogy nagyon jó lenne egy igazán sikeres magyar film, és aztán eljutunk egy mini Amerikához. A moziba pedig a nézők zöme enni jár. S azért szól állandóan a zene, hogy ne halld a csámcsogást. Ráadásul mindenki egyfolytában dumál a film alatt. A néző valójában kikéri magának, ha te azt akarod, hogy figyeljen, sőt mélyüljön el a filmedben. Azt kell tehát elgondolnotok, hogy a mai néző megengedi-e egyáltalán, hogy az ő szórakozási formája a saját világára emlékeztesse? Lehet-e szórakoztatóvá tenni azt, amit egyébként nem szeret hallani?
Szederkényi: Szerintem alapvetően kétféle attitűddel járnak az emberek moziba. Amiről te beszélsz, az az egyik, de szerencsére egyre erősebben létezik Magyarországon is az a kis létszámú, de jól látható réteg, amelyik oly funkciójában használja a filmet, ami már lassan feledésbe ment - ebben az országban pedig különösen -, művészetként tehát. Abban a funkciójában, amely az emberi szellem önmegismerési folyamatának manifesztációja. Akik ilyen attitűddel járnak moziba, a mi filmjeinket is elfogadják. Az egy másik kérdés, hogy szeretik-e vagy sem. Szeretni valamit és elfogadni az egészen más.
Dyga: Már egy órája ülök itt és hallgatok, és igazából egy kérdés merült föl bennem. Nem értem ezt a nagyon erőteljes és agresszív hozzáállást, hogy miért kell szembeállítani a kétfajta filmezést? Miért nem lehet egy film szórakoztató és ugyanakkor értelmes is? És a BBS-sel kapcsolatban is régóta meg akarom már kérdezni, hogy az ilyen kisebb-nagyobb műhelyek miért nem bíznak a nézőben? „Gyerekek, olyan filmeket hozzatok, amik igazából nem lesznek sikeresek, és csakis kevesen fogják élvezni, meg érteni!”
Kodolányi: A BBS hivatalból képviseli a marginalitást. Feladata képviselni. A másik dolog, hogy nehéz helyzetben vagyunk, mert egy bizalomvesztes stúdióban dolgozunk...
Dyga: Ez politika, és ne haragudj, de ez engem nem érdekel! Én úgy érzem, hogy nagyon furcsa fajta ez a magyar fiatal filmes. Egyébként a fiatal filmeseknek két fajtáját ismerem. Az egyik az megy, állandóan pofára esik, de megy tovább, és tuti, hogy filmet fog csinálni. A másik pedig csak siránkozik, hogy nincsen pénz, szar a világ, szar az élet, ül, kávézgat, és nem csinál semmit…
Hajdú: Azok az emberek, akik 1990 előtt tanultak meg filmet csinálni, megszokták, hogy jár a pénz, járnak a dolgok, és azt veszem észre, a nálam idősebb filmkészítők meg vannak sértődve, ha nem kapnak. Mi pedig ezt szoktuk meg. Nem hogy jár, hanem meglepetés, sőt csoda, ha kapunk. Amikor pedig épp nincs pénz, arra kellenének a műhelyek. De a legtöbb egyszerűen csak filmgyártó iroda. Egy műhelynek azonban nem elsősorban a filmek lebonyolítását kellene vállalnia, hanem rengeteg ötlettel , fantáziával kellene fejlesztenie a filmkészítést. Hogy legyenek például olyan kurzusok, amelyeknek a célja egyszerűen a kutatás. Például, hogy miért mozdul meg egy filmben a kamera, vagy mikor használjunk zenét. Akár heteken át foglalkozhatnánk ezzel. Millió gyakorlatot csinálhatnánk rengeteg ember bevonásával - rendezők, operatőrök együtt - amikor éppen arra várunk, hogy jön-e a pénz, vagy sem. Ha ilyen helyek lennének, akkor azt mondom, az műhely. És bárki szervez ilyet, ott vagyok.
Bollók: Szerintem nem szabad elvárnunk, hogy bárki megrendeli tőlünk az efféle kutatást. Mert ez a minimális szakmai, etikai feladat, hogy mielőtt bármilyen témához nekilátunk, fel kell tennünk ezeket kérdéseket. Miért csinálok filmet? Hogyan csinálom, és kiknek? És a többi szakmai kérdést is: mikor indítom el a felvételt, milyen pillanatot ragadok ki a világból, hol használom a zenét, és miért. Talán most érezhető az, hogy valamiféle fordulópont van. És az ilyen fordulópontokon nyíltabban kell konfrontálódni az alapvető kérdésekben. És aztán van egy pont, amikor már abban, hogy létrejön-e a film, nagyon fontossá válik a saját szuggesztív erőm. Hogy hisznek-e bennem azok az emberek, a színészek és a munkatársak, akikkel bevonulok egy hónapra egy szobába, vagy kimegyünk a természetbe. Többször elhangzott, hogy ilyen pici kis közösségekből, baráti kapcsolatokból, meg elszántságból lehetne újrakezdeni valamit, műhelyeket csinálni például. És ez még elvégezetlen feladat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4448 |
