Galambos Attila
Theo Angelopoulosz hű maradt régi témáihoz: borongós görög tájak, magányos emlékező, rég elveszett otthonosság.
Korosodó férfi és hontalan, útkereső kisfiú. Mester és tanítványa is lehetne talán, hisz annyi ehhez hasonló képet, gondolatot hallottunk, láttunk már. A férfi kórházba készül, a gyermek pedig menekül. Egyiküknek a találkozás a vég kezdete, másikuknak a kezdet vége. A férfinak ez a nap egyben a múlt utolsó felvonása, a gyermeknek a jelen nem más, mint a jövő ígérete.
Theo Angelopoulosz új filmjében ennek az akár archetipikusnak is nevezhető párosnak egy napig tartó barátsága, útkeresése adja a történet szövetét, alapját. Az idős férfi elutazni készül, környezetének nem árulja el, hogy az út nem távoli tájakra, felfedezni való vidékekre, megismerni vágyott helyekre vezet, hanem a továbbélés reményével kecsegtető, mégis az elmúlás kikerülhetetlenségét sugalló egészségügyi intézménybe. Hű házvezetőnőjét elküldi, lányától elbúcsúzik, maga mögött hagyva eddigi világát. Közben pedig emlékezik. Gyermekkorra, házasságra, a múlt immár elfeledett helyszíneire. Az Albániából szökött görög nemzetiségű kisfiúval egy véletlen folytán találkozik. A rendőrségi razzia elől futó gyermeket védelmébe veszi, majd elengedi, hogy aztán véletlenül újra találkozzanak egy titkos gyermekvásáron. A fiúcskát innen is kiváltja. Hazaküldené a gyermeket, ám a ködös, infernális határátkelőtől mégis visszafordulnak.
Az örökkévalóság és egy nap tipikus helyzetek, ősi metaforák láncolatának szövevénye. Az emlékezés prousti folyamata ismétlődik kiválasztott, nem ismételhető és soha meg nem történt pillanatokban. Hősünk író, saját regényének zárófejezetét írná, de közbeszól a véletlen, az élet és a lezárni készült könyv megtelik nyitott kérdésekkel és elhallgatott válaszokkal. Angelopoulosz hőse ezúttal nem keresi a nagy egész széthullott darabjait, mint az Odüsszeusz tekintetében, hanem rádöbben arra, hogy nincs lezárható történet és élet, borítékolható befejezés. Ami megmaradt és talán leginkább tettenérhető a rendező műveiben, az az egész iránti vágy, a nagy történet összerakása és megtalálása. A magánmitológia és a nagy szavakkal társadalminak nevezhető kérdések egyrészt léteznek, másrészt összekapcsolódnak.
A saját sorsát kutató író ugyanúgy a testvériség, szolidaritás, szabadság hármasságában mozog, mint a Vándorszínészek, illetve az Utazás Kithirára hősei. Az örökkévalóság alaptétele, miszerint az egész világ, a mindenség magyarázható és értelmezhető egyetlen mondat – a címbeli kifejezés – megfejtésével, nem mutat mást, mint a rendező bizakodását és reménykedését. Angelopoulosznál még létezik egyfajta közös tudás, mely átadható és megismerhető. Csak itt, egy ilyen biztos lábon álló világban természetes, hogy a talált gyermeket ki kell menteni mind a rendőrség, mind az emberárusok karmai közül. Az alapvetően romlandó világban őrzött alapértékek éppúgy megtalálhatók a hontalan kisfiúban, mint a megidézett költőóriás Kavafiszban, vagy az író főhősben. A tudatállapotok változnak, a történelem forgását nem lehet megállítani, de az értékekhez ragaszkodni kell.
A film formája, az archetípusok jelenléte, a hosszú, időt és teret egyaránt manipuláló beállítások is erősítik a világ, a sors felszín alatti állandóságát. Az erős, metaforikus képek, a szimbólumokban való beszédmód, a múlt századi költő és a jelenkori szereplők egy térben bemutatása sem szolgál mást: vannak egyértelmű összefüggések, összetartozó jelenségek, melyek elbújhatnak ugyan a tudat mélyén, de az emlékezés feltarthatatlanul felszínre hozza őket. A művészet, a gondolkodás szerepe Angelopoulosznál még őrzi elmélkedő, tanító és reflektáló jellegét. Még feltételezi a közös tudást, melynek elemei a befogadók számára egyértelműek vagy némi alkotói segítséggel megfejthetőek. Korunk, mely már messze túl van a minden eltörött fogalmán és kétségbeesve keresi már az apró darabkákat is, megnyugszik az olyan alkotások láttán, ahol a cserépdarabkák még felismerhető nagyságúak és összerakásuk művelete sem lehetetlen. Ide kívánkozik Jancsó példája, akinek hatvanas-hetvenes években készült képeivel – sőt, talán még az egyén és a történelem viszonyáról való gondolataival – jelentős rokonságot mutatnak a görög rendező filmjei. De épp a Nekem lámpást… világít rá az alapvető különbségre: Jancsónál korszellem van és fragmentumok, melyekre csak ironikus, játékos és bizonyos mértékig távolságtartó válaszok adhatók, a közös tudás elveszett vagy átalakult szlogenszerű felkiáltó mondatokká. Jancsónál a kilencvenes években a politika, a történelem nem ágyazható be semmiféle egészbe, transzparens csupán a hétköznapok szétszabdalt forgatagában.
Angelopoulosz hisz hát a sorsban, a közös történelemben és a szavakban. A film címe nem más, mint a főhős feleségének válasza arra a kétségbeesett, ám mindnyájunkat erősen foglalkoztató kérdésre: mi a holnap? Hősünk író. Papíron nyugvó műve nem befejezett, de számára úgy tűnik, élete lezárult. Az elmúlás felé menekülne, de elébe lép a holnap, az élet a kisfiú személyében. Ám a szavakban való hitnél is erősebb a képekbe vetett bizalom.
Már eldőlt, hogy a kisfiú nem megy vissza Albániába, már ott marad az íróval. Túl vagyunk a pokol kapujaként ábrázolt határállomáson, ahol majdnem mozdulatlan emberek ködbe veszve csüngenek az országválasztó drótkerítésen. Túl vagyunk az eleinte szótlan gyermek első monológján, melyben viszontagságos sorsát, menekülését adja elő. Túl vagyunk az író első emlékezésén, mely a házassága körüli felhajtást mutatja be. Ekkor következik az a brutálisan erős jelenet, melyben a kocsmai tükörben látjuk a gyermeket. Arca egyre riadtabb, szorongóbb. Belépő katonák tükörképét látjuk, majd a nyugodtan fogyasztó, megszomjazott íróét ugyanott. A gyerek már sehol. Kint sírdogál. Nem kapunk közvetlen magyarázatot a menekülés okára, de elegendő ok az egyenruhától való félelem, a hatalom önkéntelen durvasága. A tükör pedig összehoz gyermeket és írót. A görög értelmiségi éppúgy génjeiben hordozza a csengőfrászt, az erőszakszervek diktatúráját, mint a kelet-európai gondolkodó. Számukra az autoriter világ, a központosított parancs sosem válhat teljesen elfeledetté, múlttá. A kisfiúnak pedig élő, tapintható jelen. A történelmi helyzet hozhat tehát változást, ideiglenesen megszűnhet a félsz, de mindig lesznek számkivetettek, vesztesek, akiknek nem adatik meg a félelem nélküli lét. Az írót mintha már a gyermek sorsának rendbetétele vezérelné. Kutyáján már túladott házvezetőnője fiának hagyományőrző esküvőjén, mely jóval tradicionálisabb, mint saját, egykori lagzija. Le kell zárnia a gyermek múltját, hogy ő maga is élhessen. Újabb sötét, barlangszerű helyszín. A kisfiú és sorstársai vesznek búcsút elhunyt cimborájuktól. Rituálé ez is, akár a korábbi házasság. Mindkét esetben erős a kompozíció. A forma ad értelmet a tartalomnak. A születés és a halál formája. Vagy a tenger változatlan, örök formája, a távolban a folyton a nyílt tenger felé mozgó hajókkal. Angelopoulosz örök metaforája a tenger, a távolodó uszály. Hőse sem véletlenül emlékezik tengerparton. A fesztelenség, az öröm szabadsága mindig összefügg az óceánnal, az elveszett, csodaszép feleséggel és a gyermekkort is idéző, a boldogság alapjának tekinthető parti házzal, amit lánya – aki nem emlékezik, nincsen múltja – már eladott.
Az emlékezés sem a múlt kritikátlan megidézése. Az író jelenkori kopott kabátjában, kissé rendezetlen, lemondását tükröző viseletében vegyül el egykori barátai között. Az emlékképekben minden napfényes, világos, vidám, egyedül ő, az emlékező más. A múltról csak a jelen ismeretében lehet emlékezni, a múltbeli esemény és a jelen közötti szakadék egy pillanatig sem áthidalható. Minden tettben, gondolatban ott van az addig átélt egyéni, sőt a közösen megélt élet is. Vagyis az örökkévalóság. Semmiről sem gondolkozhatunk a tapasztalat nélkül. Ezért kell felkutatni az Odüsszeusz tekintetében a század eleji filmtekercset, hiszen már az egész századról tudósít és ezért szállhat fel a menetrendszerinti buszra az ifjúkommunista forradalmár és a múlt századi, hazát váltó költő is. Erősen stilizált, formalista megoldásokat kapunk így, melyeket nehéz elfogadni, ha már nem hiszünk a nagy egységben és az erősen összefonódó, láthatatlan összefüggésekben.
Angelopoulosz még hisz a szóban, a képben, a sokkoló kompozíciókban, és hősével reménykedik: a múlt megtalálása esetén nem kell erőszakosan lezárni, hanem a tapasztalatok birtokában folytatni kell a gyakran reménytelennek tetsző életet. A kisfiú elhajózik, az író pedig marad, hisz nincs egyedül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4432 |
