Csantavéri Júlia
Az Utazás a világ kezdetéhez nem az idős portugál mester, hanem Marcello Mastroianni búcsúja lett.
Saudade - a portugálban sűrűbb értelmű kifejezés, semhogy egyetlen szóval - vágyakozás - magyarra fordíthatnánk. Egy mindannyiunknak közelről ismerős lelkiállapotot jelöl, egy bánattal és félelemmel teli, de valahogyan örömmel is keveredő érzést, ami az idő hullámverésének érzékelésekor fog el bennünket. A film hősei egy brazil költő sorait idézik az indiánról, aki ugyanazon a napon veszítette el a szerelmét, aki megcsalta őt és a házát, amelyre ráomlott a föld. A saudade, mondja a költő „egy szív leomlott földje, mely álmodott.”
Ez az érzés foghatna el, mondjuk olyankor, ha egy kocsi hátsó ablakán keresztül figyelhetnénk az utat, amint visszafelé szalad mögöttünk. Így azonban, ahogy Oliveira filmjében a kamera mutatja nekünk, valójában csak egy gyerek láthatná az elfutó fákat és házakat, akinek a szülei megengedték, hogy föltérdeljen a hátsó ülésen. A film utasai nem is nagyon néznek ki az ablakon. Ők befelé néznek, emlékeik között utaznak. Négyen vannak, az öregedő rendező és három színésze, a szemtelenül fiatal és kíméletlen Judit, a királyi dinasztia nevét hordó, ámde valójában anarchista Duarte, és Afonso, a francia, aki portugál rokonait keresi, apja emlékei után kutat, hogy saját jelenét felépíthesse. Az ő vágyakozása hajtja előre a csapatot. Nem tudja még pontosan, hogy mit fog találni, az emlékek, amelyeket sajátjává szeretne tenni még előtte vannak, valahol a bizonytalan jövőben. Manoel, a rendező viszont gyermekkora múltidejének tájait járja be újra, veszteségek nyomait rögzíti a jelenben.
Történeteket mesélnek ebben a filmben, ki-ki a magáét, történeteket, amelyek összekeverednek a történelemmel, azzal, amely valóban megesett és a mágikussal egyaránt. Oliveira világában keskeny mezsgye különíti csak el a midennapok és a mítoszok idejét. Az egyik minduntalan a másikra utal, ahogy Judit látcsövében idézi Manoel kifordult szemű arcának közelije ama bibliai Judit esetét Holofernésszel. A rendező több mint egy évtizeddel korábban egy teljes opuszt szentelt a mítikus múlt és a modern jelen egymásba csúszásának. Az eset Jób történetének ad XX. századi dimenziót, de úgy, hogy belesimítja a mai szereplők meséit Jób lázadásának drámájába. Az eset, az Istentől való elhagyatottság csapása más alakban, de ugyanúgy ismétlődik megszámlálhatatlanul. S ha így van, a feloldás is csak közös lehet. Egy másik különös filmben, az Isteni színjátékban, mely a 90-es évek egyik nagy ívű alkotása, egy elmegyógyintézet falai között mond el újra néhány alaptörténetet, a bűnbeeséstől Lázár feltámasztásán át Dosztojevszkij baltás gyilkosának bűnhődéséig. Oliveira gondolkodásmódját úgy itatják át a zsidó-keresztény kultúra elemei, hogy szinte „második természetként” viselkedve magukba nyelik a hősöket. Oliveira a korábbi filmekhez képest rendkívül szűkmarkúan bánik az ilyen utalásokkal. Szinte szemérmesen rejti el őket a szövegben, bízza rá a feltoluló képzettársítások ritmusára. A személyes vallomás erősebb, áttör minden retorikán.
Ennek az utazásnak az idő az egyik főszereplője. „Az idő, amely elválaszt egy másik időt, amely az idő múlásával jelenné válik”, ahogyan Duarte mondja. A történet eleve a mindennapok sodrásából kiszakított szabadság kivételes pillanatnyiságában zajlik. A négy ember közös filmjük forgatásának szünetét használja ki, hogy megkeresse egy kis faluban Afonso apjának Portugáliában maradt nővérét. Afonso, bár az ősi szokás szerint a keresztségben az ország első királyának a nevét kapta, egy szót sem tud a rokonok nyelvén. „Az emberélet útjának felén” mégis szorongató vágy hajtja, hogy mindent megtudjon egy családról, amelyhez apja elbeszéléseinek emlékén kívül semmi sem köti. Persze nem pokoljárásról van itt szó. A világ pokla, a kor rettenete csak az emlékekben és reflexiókban érezteti fenyegető jelenlétét. Mégis egy üdvtörténet tanúi lehetünk. Az út során Manoel emlékei ugyan sok mindent felcsillantanak előtte az idegen világból, de semmit nem fogadhat el mindaddig, amíg el nem jutott a célig. A másik története, nem lehet az övé, amíg meg nem találta a sajátját. A halott, eltemetett emlékekben megkövesedett idő azonban azonnal megnyílik, amint személyessé válik. Oliveira egységbe fogja és felcserélhetővé teszi az előtt és után dimenzióit, bizonyítva, hogy az idő nemcsak ellenség, hanem társ is a halál ellen vívott küzdelemben.
Az időutazás nemcsak Afonso személyes múltidejébe viszi vissza az autó utasait, hanem a nagyvárostól fokozatosan távolodva egy másik, a mait jóval megelőző időbe, a világ kezdetéhez, ahogy Maria Afonso fogalmazza. A nagyvilágtól elzárt, elnéptelenedő falu öregjei nem szívesen emlékeznek. Afonso hiába faggatja őket apja gyerekkoráról, csak ködös válaszokat kap. Számukra az idő megrekedt, nincs múlt, csak jelen, a föld rítusainak örökké egyformán ismétlődő kötelessége.
A másik „főszereplő” Pedro Macau, népi hős és kapubálvány, aki mintha csak Manoel emlékeiből materializálódna, egyszer szemünkbe ötlik egy út menti parasztház kerítésén, csúcsos süvegével, fekete bajszával, amint egy hatalmas gerendát cipel a vállán. Pedro, bármennyire fáradt is, nem teheti le a gerendát, amelyet most már örökre cipelnie kell. Az ok, ma már nem látható, de az arra járó parasztasszony még tud róla. A gerendára valaha egy lugas is támaszkodott. Ha Pedro letenné a fát, a lugas rázuhanna és agyoncsapná. A személyes emlékek hátterében csendben meghúzódva ott a történelmi idő. Nemcsak a háborúké és polgárháborúké, mindenféle politikai és stílusváltásoké, hanem mindazé, amit magukkal hoztak, a szenvedésé, nélkülözésé, betegségé, magányé. Az állandósult apokalipszis, amelyben Pedro kényszerű hős marad, hiszen nincs aki megszabadítsa, senki, akitől elvárhatná, hogy levegye a válláról a rá kiszabott terhet.
A mokány kis emberke eleinte Manoel hőse, ő látja benne azokat, akiket gyerekkorában tisztelni tanult, az apját, akinek senki sem segített rendbe hozni az üzleti ügyeit meg a csónakost, aki a viharos folyón át elvitte a kollégiumba. Az ő képzeletében kicsit megmosolyogni való figura, mindenesetre új filmjének hőse éppen olyan bajuszt visel majd mint ő. Afonso csak az út végére érve, öltözőtükre előtt a felvételre várva döbben rá, hogyan kapcsolódik az ő története a kapubálvány meséjéhez.
Oliveira elbeszélő technikája, amely a kulturális hivatkozások és lélektani toposzok keveredésén alapul, különösen jól illeszkedik az utazás keretei közé. Ez alkalmat ad neki, hogy a prousti módszerrel, egyedül az emlékek előkívánkozásának belső ritmusára hallgatva haladjon, önkényesen emeljen ki és fűzzön össze szívének kedves, egymástól egyébként távol álló elemeket is. Manoel, a filmbéli rendező kétségkívül azonos Manoel de Oliveirával, a film rendezőjével, és lényegi közösség kapcsolja össze Marcello Mastroiannival, a szerep megformálójával, akárcsak Pedro Macaut Afonsóval.
A két idős férfit, a zseniális színészt és a nagyszerű rendezőt, akik addig soha nem dolgoztak együtt, talán nem is nagyon találkoztak, már a film munkáinak megkezdése előtt eleve összekötötte egy erős szál: az emlékezés vágya. Mastroianni az Utazás forgatásának idején ott a portugál hegyek között saját kezdeményezésére egy másik filmet is készített: Anna Maria Tató, egy szemtelenül fiatal rendezőnő kamerája előtt idézte fel saját emlékeit.
Manoelje talán ezért is annyira személyes és megejtő, nemcsak egy „jelentős és öreg” rendező, ahogy a szerep szerint fogalmaz, de egy jelentős és öreg színész minden kajánságával, bölcsességével, tapasztalatával felvértezve. Jelenléte friss olasz fuvallat a jóval szikárabb és komorabb portugál világban. Oliveira szándékaival megegyezően a végletekig frivol és magakellető. Róla elhisszük, hogy még mankós topogásával is magába tudná szédíteni fiatal útitársnőjét. Azután meg, ahogy sorra járja a gyerekkor tájait, ahogy megnyílnak az újabb és újabb történeteket rejtő emlékdobozok, úgy alakul, változik, újul meg az arca, mindent megmutatva, amit egy idős férfiban szerethetünk és gyűlölhetünk. A zsarnoki uralkodni vágyást, a múltba néző ellágyulást, a befelé forduló önsajnálatot és a gyermekes játékosságot. A veszteség keserűségét és a veszíteni tudás lenyűgöző eleganciáját is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 39-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4425 |
