Muhi Klára
A szemle kisjátékfilmjei kis örömöket okoztak. Többek között nem próbálták eljátszani a nagyok szerepét.
Óriási száj, szuperközeliben, amint kinyílik, s benne a nyelv és a fogak helyén egy hatalmas szem. A száj bezárul, majd ismét rányílik a szemre. Aztán ritmikusan: száj, szem, száj, szem… Az expresszív képet Örkényi Antal kísérleti animációs filmjében, A nyúl teremtésében láttam. Nagyszerű logója lehetett volna – akár ama téves asszociációkat keltő felfelé liftezős helyett – a Harmincadik Magyar Filmszemlének: a Corvin mozi tereiben csoportokban locsogó megannyi értő száj, ahogyan közölni akarja, mit látott éppen a vetítőterembe bejutott szerencsés szem.
A nyúl teremtésében egyébként az animátor-teremtő komoly erőbedobással – egyetlen nyúlgerinc ritmikus ficánkoltatásával – végül egy közönséges mezei nyulat teremt. Ha szemtelen vagyok, ez meg a honi filmgyártás. Ahol az elszánás az előző évekhez képest tényleg heroikus, s ez a filmekből is visszaolvasható, hiszen aki ma filmez, a közönség elé jutás, sőt, lassan már a fizetség esélye nélkül, csak megszállott lehet. Másrészről pedig mintha elemi filmteremtő gesztusok újratanulása folyna, amiket egyszer már az arany időkben a magyar film is tudott. Hogyan lehet megfilmesíteni egy igazi magyar mítoszt? (6:3) Melyek a melodráma alapszabályai? (Egy tél az isten háta mögött, Közel a szerelemhez) Lehet-e főiskolai vizsgafilmekkel egyenesen a televízió nagyközönségéhez szólni? És így tovább. A zsűri nem volt meghatódva a biztató részeredményektől, nyilván ezért nem adott ki néhány fontos díjat. A szakmai közönség viszont igen. S ezért honorálta felfokozott érdeklődéssel az idei Szemle legszürkébb filmnyulát is.
Mindenki a jó és rossz előjeleket mérlegelte. Látszik-e már valami az új évezred magyar filmjéből – mert úgy tűnik, lesz ilyen –, vagy csak a régit fogják feltalálni újra az évtizedes pauza után? Ha jól mennének a dolgok, a kísérleti és kisjátékfilmek mondanának erről a legtöbbet. Hiszen aki egy-két kisfilmben bizonyít, annak néhány év múlva a nagyjátékfilmes mezőnyben kell felbukkannia. Mindez távolról sincs így. A kisjátékfilm sokszor kényszerpálya, évről évre komoly nevek is – idén Szász János (Temetés), Szederkényi Júlia (Bóbita) –, akiknek egy egészséges filmgyártásban két-három évenként kellene nagyjátékfilmhez jutniuk, kisfilmekkel szerepeltek. Az előző évek jó emlékű kisfilmalkotói (Mispál Attila, Mészáros Péter, Cs. Nagy Sándor, Bollók Csaba) közül pedig egyedül Bollóknak sikerült elsőfilmmel előállnia. A harmincadik szemlén tulajdonképpen kis örömökkel kellett beérnünk. Azzal például, hogy a huszonkilencedikkel ellentétben nem a kisfilmeknek kellett eljátszaniuk a nagyok szerepét. Meg azzal, hogy a kisfilmes mezőny sok új nevet, jó filmeket vonultatott fel, s némi folyosói kérdezősködés után az is kiderült, legalább annyi köztük a nem diplomás, mint a diplomás. Ebből pedig az következik, hogy a filmhez jutás embertelenül nehéz terepén ma fontosabb a tehetség, mint a papír.
De a főiskolás papírvárományosok idei bemutatója is a kis örömök körét gyarapította. Simó Sándor és Kende János osztálya nyolc részben dolgozta fel Török Sándor Erdélyből ideszármazott harmincas évekbeli írónk kevéssé ismert albérletregényét, az Idegen várost. Nyolc rész, nyolc albérlet, s ugyanannyi lehetetlen, reménytelen, félbolond széthulló magyar család az ántivilágból, félórás közelképekben, igényesen fényképezve – sajnálatosan videóra –, rég nem látott sztárokkal, kitűnő főiskolás és amatőr színészekkel. A sorozat a magyar kismesteri film, valamint a régi tévéjátékok legjobb pillanatait idézte (sőt egy-két epizód, Hajdú Szabolcsé, Groó Dianáé, Pálfi Györgyé meg is haladta), de színvonalas teleregényként is működött. Maga a tény, hogy ez a közönséggel kokettáló feladat sem tanárnak, sem hallgatónak nem derogált, változást mutat a főiskola hagyományosan arisztokratikus szemléletében.
A versenybe bejutott 15 film egytől egyig elszánt alkotók munkája volt. Sűrű, erőt sugárzó darabok, nagyszerű operatőrökkel (a Temetést Tóth Zsolt, a Mozdulatokat G. Tóth Kinga, a Biztosítást Pados Gyula fényképezte), s legtöbbször azzal a vággyal, hogy legyen végre filmarca a helynek, ahol élünk.
Győrik Mihály például majdnem megcsinálta a kilencvenes évek végének érvényes Budapest-filmjét (versenyben van még tavalyról Domokos János Kolorlokálja). Sokáig, pontosan a rendszerváltásig, szerintem Peter Hutton–Mész András fekete-fehér álló képekből összerótt Budapest-filmje volt érvényben az alvó, zsibbadt nagyvárosról, amelyben semmi nem történik, kétmillió lakójából elvétve kerül valaki a kamera látószögébe, a Lottó és Centrum áruházak fényreklámja az egyetlen (vizuális) esemény. Győrik filmje, a Keresztutak egy emberekkel és járművekkel tömött se szép, se ronda metropoliszt mutat, negyven percig tartó ritmustalan idegtépő zakatolást, amit helyenként Lajkó Félix bomlott hegedűfutama kísér. Az emberek mint a fababák lökődnek az iránya nincs áradásban, s hét hősünk – a lány, a fiú, a barátnő, a kisgyerek, az autótolvaj, a koldus és az orosz szotyolatermesztő – minduntalan keresztezik, eltérítik, kisiklatják egymást úticéljukban. A film nagy erénye a hiteles Budapest-atmoszféra megteremtésén túl, hogy a rendező rendkívül precízen kidolgozta azt a bonyolult véletlenhálót, amelyben a hét szereplő mozog, s történetesen szerencsétlen irányba determinálja a többiek mozgását is. Minden fordulat a legjobb ritmusban érkezik, dramaturgiailag kifogástalanul. Kisebb szépséghiba, hogy a szereplők játékában nincs ilyen összhang , az orosz meg a tolvaj néha sok, a fiú meg a lány kicsit színtelen. A kisgyerek viszont tökéletes.
A Keresztutakhoz egészen hasonló filmet képzelt el Fésős András is (Street Heart Beat) egy zenésszel, egy vakkal, egy szendvicsemberrel meg egy amerikaival, csak láthatóan nem volt elég pénze kidolgozni a figuráit (a film mindössze nyolc perc): a dolog úgy marad abba, hogy valamennyiüket egybetereli egy kékbuszon, mely elviszi a társaságot a végállomáson – s tán még az Óperencián is túlra…
Ha egyetlen nagy városvízióvá szerveznénk az utóbbi szemlék idetartozó dokumentumfilmjeit, a Külön (Pater Sparrow) és a Mozdulatok (Bíró László) érdekes fejezetei volnának az összeállításnak. Páros kűr mind a kettő. A Külön a Gellérthegy egyik ismert, Szabadság-hídra néző kör alakú teraszán játszódik, de Sparrow, akiben a mezőny legfiatalabb rendezőjét tisztelhetjük, kicsit úgy is használja e teret, mintha színpadon lennénk. Az öngyilkosságot fontolgató lány és az odatévedt fiú abszurd beszélgetésben járja körül: le kell-e ugrani a szirtről, s ha igen, akkor mi közöd hozzá? A napszak és hangulatváltásokat fekete leblendék tagolják – a megoldás, ha helyén van, a szép emlékű Florida, a paradicsom óta mit sem veszített erejéből. A fiú egészen jó, a lány sem olyan rossz, a szerkezet köralakú, mint a helyszín, és meglepően érett – nem mondom meg, le ugrik-e végül valamelyikük, hátha vetíteni fogják valahol. Jó a filmzáró montázs is, s az egész láthatóan egy forintból készült. Sparrowról szerintem még hallunk...
A Mozdulatok is fillérekből készülhetett, két szereplővel egy utcasarkon – bár a 35 mm-es technika nagyon viszi a pénzt, s ez a 15 perces darab filmre forgott. Két cigány-zsidózó „főnök-tanuló” leosztású barátnak praktikus problémája akad: meg kéne hosszabbítani valahogy a munkanélküli segély folyósítását. A mentőötlet szerint, amit Budapest egyik lepusztult szegletében találnak ki és bonyolítanak le, kölcsönösen hasba szúrják egymást. Bíró feszes párbeszédeket írt a filmhez, egyik szereplője, Nagy Ervin az igyekvő „köcsög” szerepében pedig egészen kitűnő. Figyelemreméltó a Mozdulatokban a dinamikus, „rántásos” kameramozgás: semmi köze az amatőrök kaszálásához, s ördögien megoldja a vágásokat is. Lars von Trier „dogmája” nyomán próbálgatják ezt mindazok, akik megértették, hogy egy film ereje elsősorban a kamera előtt megnyilatkozó ember hitelén múlik, s kevéssé a jól komponált képeken.
A súlyosabb vállalások szépen besorolnak a magyar film komorabb, filozofikusabb „fekete” irányzatába, s azt folytatják kicsit rövidebben, amit Tarr Béla, Fehér György, Janisch Attila, Szász János csinál. Maga Szász a Temetés című harminc perces kisjátékfilmmel vett részt a Szemlén. Fekete-fehér pusztulás-képek, málló táj, lakhatatlan belsők, rettenetes piszoárok. Egy nap története – egyetlen párhuzamos montázs –, amelyben két gyűrött férfit egyszerre lök ki nyomorúságos vackáról valami ismeretlen erő, hogy egymást váltva megforduljanak bizonyos helyeken. Apa és fia, a fiú árnyékként tapadva, mégis mindig épp elszalasztva apját, s végül lekésve halálát, mert az apa életének utolsó napja ez. A Temetés című novella Hajnóczy Péter Jézus menyasszonya kötetében olvasható, de a film csak nyomaiban, néhány motívum erejéig emlékeztet rá és a címadó kisregényre – ilyen az egyik legátütőbb pillanat, a vonatból meglesett dzsipes embervadászat. Szász mintha inkább a novella cselekményének előzményeit vizionálná, stílusa, alakjai azonban mások. Aki Hajnóczy világára kíváncsi, csalódni fog. Pedig a delíriumos látomásokat és kőszürke realitást váltakoztató Hajnóczy írások mindig oly konkrétak, akár egy filmforgatókönyv, mégsem akadt még senki, aki hűségesen feldolgozta volna. Szászt ismerve persze ez nem meglepő. A Woyzeckből is eltüntette a sistergő Büchnert, a Witman fiúkban is nyoma veszett Csáth cizellált őrületének. Szászt vonzzák a felbomlott írók, írások, de filmjeiben az őrület és zaklatottság csendéletszerű lenyomatát látjuk csupán. Pedáns, gyönyörű képeket a végállapotról. Hogyan jutottunk odáig – a lélek amint örvénybe kerül, s megfeszítve küzd –, ezt megtudni jobb visszafordulnunk a rendezőt inspiráló szerzőkhöz. A Temetésben több a drámai erő, mint Szász előző filmjeiben, a figurák viszont sokkal kevésbé körülhatároltak. Az egész mintha a rendező első filmjét, a Szédülést folytatná.
A Temetés egyébként Fái András producer vizsgafilmjeként került a versenybe. Nem volna érdektelen tudni, mit tett hozzá a filmhez a végzős producer. Ez a Szemle ugyanis ismételten szólt a producerek kínzó hiányáról, hiszen a legtöbb kis- és nagyfilm tulajdonképpen évek óta érezhetően elmarad önnön lehetőségeitől. A fáradhatatlanul pályázó, kilincselő, kapcsolatait mozgató, „pénzösszesöprő” producer már egyértelműen létezik, de a rendező szellemi partnere, gyengeségeinek és tehetsége természetének tudója, akinek ízlése megbízható, személyisége művészileg is respektálható – nos, az ilyesfajta producerből szerintem nálunk alig van, pedig ő lehet a kilábalás egyik kulcsfigurája. Vajon a Temetésben mi Fái érdeme? Esetleg ő javasolta Máthé Tibor helyett ezúttal a nagyszerű Tóth Zsoltot? Ő hozta a Hajnóczy-novellát, vagy amit nehezen tudok elképzelni, pedig lehetséges irány: ő választotta Hajnóczyhoz Szászt? Netán az ő ötlete volt a film végi bizarr feloldás, a legyőzött fiú, Székely B. Miklós láttán felcsendülő sláger, a Sohase mondd?
Az út, amit a nézőnek meg kell tennie két ember elgyötört lelkének szorongásos tájain, a Lamm című filmben hasonló a Temetésbelihez. A Lamm kafkai történetének forgatókönyvét Pólik József írta, s ő is jegyzi a filmet rendezőként, az operatőr Cs. Nagy Sándorral együtt. Biztosra veszem, hogy egy elhagyott szovjet katonai lakótelepváros szolgált a film helyszínéül – nem kizárt, ihletőjéül is. Ide érkezik meg Lamm és a fekete asszony, önként, egy-egy fényképpel a kezükben, mert itt hajtják végre – a fénykép tájékoztat a pontos helyről – az ismeretlen okból rájuk rótt halálos ítéletet. A filmötlet meglepően hasonlít Erdély Miklós Tavaszi kivégzéséhez, a fekete-fehérben tartott, mívesen fényképezett hóhérváros működése, figurái azonban inkább olyan régi mesterek szürrealizmusát idézik, mint Bergman vagy Resnais. A Lamm alkotói nagy biztonsággal mozognak ebben a térben és ebben a filmművészeti hagyományban. Az asszony szerepében Nyakó Juli átalakult lénye – mintha a Szerelmem, Hirosimából lépett volna elő – igazi meglepetés.
Kántor László diplomafilmje, az Álombánya viszont mintha Gothár Részlegét folytatná. Az operatőr, Vivi Vasile Dragan is összeköti a két filmet, valamint a romániai helyszín, Kántornál a vízben álló, elárasztott Bözödújfalu, a rémületes Ceauşescu-rezsim szimbóluma, meg a hozzá tartozó ipari város. Az itt lakókat nem ítélte halálra valami arctalan hatalom, legalábbis nincs a kezükben a kivégzés színhelyének fotója. A létező romániai szocializmus utolsó éveiben vagyunk, amelynek építői erodálódott lélekkel közlekednek a kocsma, a „vívmány” – a soha el nem készülő erőmű – és az otthonuk saras háromszögében. Csiki László írta a film alapjául szolgáló novellát, középpontban egy tönkrement, boldogtalan lakótelep-szépével. Az asszonyt alakító Maia Morgenstern játéka miatt fogunk rá emlékezni.
Egészen vigasztalan lenne ez a sor, ha nincs Szederkényi Júlia Bóbitája. A Filmszemle egyik jutalomdarabja volt, bánhatja, aki nem látta. A csupa zene, csupa kép Weöres Sándor gyerekverseket Szederkényi körbekerítette gyerekekkel, fűvel, réttel, széllel, esővel, békával, vízzel és Melis László zenéjével. S mindezt oly természetesen és bőséggel, mintha valami varázslat alatt filmezett volna. Nem tudtam meg, kicsoda vagy micsoda Hidegpác meg Melegpác, a róka rege meg a Haragosi, Szederkényi nem Weöres szürreális képeit fordította le, csak megteremtett egy mágikus közeget, a kisgyerekek bogárlelkének vizuális lenyomatát. Az egész Szemlén nem volt együtt véve ennyi képi találmány (operatőr: Imreh István), ennyi lélekkel telt kép, mint a Bóbitában. Ha már nem adták ki, az én díjam neki jár.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 13-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4420 |
