Bori Erzsébet
Vannak közönségsikereink, remekmű-töredékeink, partiképes fesztiválfilmjeink, jó színészeink, örökifjú mágusaink és máskéntfilmező pályakezdőink. Botrányok pedig nincsenek.
Rég nem volt már ilyen jó évünk, legmerészebb jóslataim váltak valóra, amelyeket a tavalyi, szerény ütőerejű szemle után kockáztattam meg, részben azért, hogy tartsam magamban a lelket. Most azt sem tudom, minek örüljek jobban, az igazi közönségfilmeknek, a hét szűk esztendő után ismét tisztes számban fellépő fiatal elsőfilmeseknek vagy a megújult szerzői filmnek? Annak, hogy immár vannak partiképes mozgóképeink, lesz mit vinnünk a külországi fesztiválokra? Hogy végre előálltak a bátrak, akik vállalták, hogy birokra kelnek a magyar valóság nevű fenevaddal? Esetleg annak, hogy nincsen egyedül üdvözítő út, többen több irányban próbálkoznak, változatos tematikai, műfaji, stiláris változatosság ütötte fel a fejét, ami arra (is) utal, hogy a filmcsinálók már nemcsak a hangjukat meg a képüket keresik, hanem a potenciális nézőket is.
Aranycsinálók, mágusok
A 30. Filmszemlére nem készült tökéletes, hibátlan remekmű. de a játékfilmcsinálás (és a világ) mai állása szerint csak a steril vagy a hazudós mozi lehet tökéletes, ilyennel viszont hazai hozzájárulás nélkül is el vagyunk látva. A mi tökéletlen filmjeink között a Simon mágusnak van a legkevesebb hibája, épp csak annyi, amitől a magunkénak érezhetjük. Enyedi Ildikó most megtalálta a kényes egyensúlyt a szép képek, gyönyörű gesztusok, a tobzódó motívumok és a történetmondás egyszerűsége között. Le tudott mondani arról a perfekcionizmusról, ami a Bűvös vadászban valójában a mese ellenében hatott. Végre kedvére való színészekkel dolgozhatott, mesteri, és szinte eszköztelen alakításokat láthatunk Andorai Pétertől (most jöttünk rá, mennyire hiányzott), Nagy Maritól, a „kis barna” szerepében a szó szoros értelmében lefegyverző, poétikusan fiatal francia lánytól, Julie Delarmes-tól. A rendező választása úgyannyira tökéletes, hogy színészeinek akár meg sem kell szólalniuk a karakterformáláshoz. Halász Péter egyenesen kegyetlen feladatot kapott, amit egyedül csak így, távolságot tartva lehetett eljátszani.
A Simon mágusnak jó a zenéje, jók Máthé Tibor képei, de ami a legjobb, hogy mindezek nem válnak külön a filmtől, amely arányos egészet alkot velük. Ez javarészt a tiszta, átlátható és erős szerkezetnek köszönhető – éppen ez volt a legnagyobb hiánycikk az új filmekben. Egyszerűen arról van szó, hogy Enyedi érti a mesterségét, és fölényes szakmai tudását egyre inkább puszta eszközként használja. Megtanult lemondani – a műteremtést nevezhetnénk akár a lemondani tudás művészetének – és tudja, hogyan lehet láthatatlanná tenni a dolgokat. A Simon mágusnak van üzenete, erőteljes koncepciója, személyes indíttatása – de ezt az üzenetet nem kell megfejteni; nem kell ismernünk a korai gnosztikusokat, sem Péter és Simon életét, szembenállását, sem a rendező mesterét ahhoz, hogy maradéktalanul értsük és élvezzük a filmet.
A Simon mágusnak mintha ikerdarabja lenne Kamondi Zoltán filmje, Az alkimista és a szűz. A Halálutak és angyalok után többen is párhuzamot vontak Enyedi és Kamondi világlátása, „miszticizmusa” között, és ha nem egy időben forgatnak, nehéz volna megtartóztatnunk magunkat az áthallások gyanújától. Érjük be azzal, hogy mindketten euromesében – a hollywoodi mesemondás lassan alakot öltő, lehetséges antitézise – utaznak, nem véletlenül szegődött hozzájuk ugyanaz a francia producer.
Mindkét film szerteágazó történeti, mitológia alapokra építi a maga jelenkori, ma játszódó és a mának szóló meséjét. Ezt kéretik szó szerint venni: bár a Simon mágus és Az alkimista nagy ívben elkerüli a didaxist és a moralizálást, letagadhatatlanul ott munkál bennük a tanító célzat, egy igazabb életre vezérlő kalauz szándéka.
Nagyon hasonló alapról indulnak ki – ez a világ nehezen lakható hely, rikító sminkje, dús cicomája csak az öregségét, a sebhelyeit kendőzi, elérkeztünk egy pontra, ahonnét nincs tovább, nem tudni, hová tartunk, inog alattunk a föld, és ebben a pokoli zajban nemhogy egymás, de már a saját szavunkat sem értjük. A posztmodern létállapot, ismerjük. Ahonnét mindketten ugyanahhoz a végső instanciához érkeznek: legegyszerűbb és legegyetemesebb, romolhatatlan érzéseinkhez. Hogy ez roppant banális? Az, hála légyen Istennek.
Kamondi sokat mondogathatta Macbeth-tel: merem, mit férfi merhet, ki többet mer, nem ember. Vadromantikus történetet álmodott az aranycsinálás titkát megszállottan kutató vegyészről, a hivatásos gladiátorról és az ötödik elemként működő, delejes képességekkel bíró leányról, egymást érik a csodák és rémségek, az egész roppant gótikus, zaklatott, egyszerre kimódolt és vásári, és nagyon hajlamos a szétesésre, az egyik csodája, hogy időnként mégis összeáll, miközben – akárcsak Enyedi Ildikó filmjében – olyan képek, jelenetek ütnek át rajta, melyeket nem fogunk elfelejteni. Az alkimista és a szűzet a papírforma és a kiművelt intellektus szerint ironikusnak kéne tartanunk (hogyan is lehetne más?), én mégis azt gyanítom, hogy a szerző inkább komolyan gondolja, ettől olykor megrémül, és akkor muszáj egyet hülyéskednie. Két kiváló lengyel színész (Danuta Szaflarska és Dariusz Bonaszewsky), a förgeteges Ónodi Eszter és a sokoldalú Növényi Norbert viszi a prímet egyfelől, Melis László húzós zenéje másfelől. Egy rövid kitérő erejéig szóba kell hoznom a látványtervezők mostoha sorsát, nemhogy díj nem jár nekik e hazában, de még említés sem. Talán azért, mert csak két esetben játszanak kulcsszerepet: ha sok pénz van a filmre, meg ha kevés. Gondoljunk bele, miképpen lehetséges abból a szűk magyar költségvetésből látványt produkálni, áradó szegényszag és ordítóan olcsó megoldások helyett. Mit látnánk Medvigy Gábor operatőr, Ágh Márton, F. Kovács Attila látványtervező és Berzsenyi Kriszta fantasztikus ruhái nélkül?
Rondabugyrok
A leghatalmasabb vállalkozás Grunwalsky Ferencé: filmre vinni a másik Magyarországot. Nem a gengszterekét, ők itt csak mellékszereplők. És a Visszatérés sem a sajtó oly népszerű fekete krónikáit és szörnyülködő publicisztikáit festi vászonra. Grunwalsky nem sopánkodik, és nem fest: odavágja az egészet, bele a pofánkba. A kicsi, de nagyon erős Bogár Pállal együtt támadt fel és tért vissza Grunwalsky is. Annak idején megcsinálta a nyolcvanas évek Magyarországának filmjét (Egy teljes nap), a szocialista társadalmi álfilm ellenében dolgozva, ami valamennyiünk üdvére mára végleg kimúlt. (Csak fel ne támadjon az is, mert vannak jelentkezők, akik szívesen mennének sírt döngetni.) Most talán megérezte, hogy szükség van rá, vagy csak hiába várta, hogy jönnek majd mások, akik elvégzik helyette a piszkos munkát, tessék, mindjárt vége a kilencvenes éveknek.
A Visszatérés megint csak tökéletlen film. Grunwalsky maga csinált mindent – írta, rendezte, fényképezte, szerintem a zenét is ő válogatta –, de a szintén kiemelkedőt alkotó díszlet- és jelmeztervező mellett elkelt volna egy dramaturg is, hogy kiszedje az öncélú, fölösleges epizódokat, a lényeget nem érintő üresjáratokat, a maffiózó feleségének hosszan mesélt tantörténetét vagy Kispál magánszámát. Ami Vayer Tamás, Hujber Balázs és Lénárt Mária munkáját illeti: vidéki kisváros, az út túloldalán a fényes benzinkút, az innensőn a nagy magyar gány, hajdani 4. sz. italboltból Espressóvá avanzsált kocsma, a számos rétegen a hatvanas évek uralkodó dizájnjával, a hozzátoldott kerthelyiség hullámpalával, a sufnik, melléképületek, bódék, toldalékok gazdagsága, a soha be nem fejezett, még a megépülése előtt lelakott családi ház, és az itt élő emberek, azok a mackófelsők, virágmintás otthonkák, cicanadrágok! Azt csak félve merem említeni, hogy Grunwalsky mennyire nincs tekintettel azoknak a nézőkre, akiknek nem ér nyakig az ingerküszöbük. A főhős húgának kicsavarják és eltörik a lábát, a férjének kitolják a szemét, egy öregasszonyra nylonzsákot húznak és élve beleforrasztják egy vashordóba. Értem én, hogy ebben a filmben végképp nem lehetett finomkodni, érzékenységeket politikailag korrektül kímélni. Azt is tudom, hogy az amerikai akciófilmek durvább, cifrább erőszakkal operálnak, de ott nem veszítek semmit, ha elfordítom a fejem a vászontól, és akár oda is nézhetnék: az efféle moziknál egy pillanatig sem gondol arra az ember, hogy bármilyen szinten közük van a valósághoz, pláne a sajátjához. Grunwalsky mozija pedig az életünkre tör.
Őrületes kezdés, nem emlékszem, mikor láttam ilyet utoljára, előbb a szöveg nélküli életkép a kocsmában, ami ködbe veszni, lebegni látszik, egy figura háttal nekünk a csocsót piszkálja, társa az asztalnál bambul, aztán körbepillant, és áttölt valamennyi sört a másik korsójából a magáéba. Megérkeznek az asszonyok, váltanak pár szót, egy sötét ballada felütése. Zsuzsa hazamegy, ledől, csönd. Vele együtt ugrunk rémületünkben, amikor hirtelen feltépik az ajtót
A Visszatérésben nem beszélnek sokat, ennél csak az lehetne jobb, ha még kevesebbet beszélnének. Csak a szuszogás, a hörgés, a nyögés, a sóhaj, az öklendezés, az üvöltés, a vinnyogás, a sikoltás. Óriás arcok töltik be a vásznat, rettegő, romos, széteső, reménytelen arcok. A két díjnyertes színésznőé, Csere Ágnesé, Varga Kláráé mellett Udvaros Dorottya és a majdhogynem néma szerepet játszó Vasvári Emese, Ladányi Andrea arca. A Visszatérés a nők filmje.
Rég látott és új színészek. Mások az arcok. Ezek az új filmek nem használhatják (legfeljebb idézetként) a reklámhordozókat, a szappanoperák és egyéb szórakoztató tévéműsorok nézettségrobotosait. Még sincsen színészhiányunk. Vannak újak, és nem csak külföldről. Vidékről, a színházi élet perifériájáról, a pincékből, az ismeretlenségből.
Három ördögi színészt látunk Salamon András A kínai lány munkacímű, végül a suta Közel a szerelemhez címre keresztelt filmjében. Valamiért azt gondolom, hogy Salamon András tudna nálunk olyan filmeket csinálni, mint a briteknél Ken Loach. A Közel a szerelemhez csak megerősített ebben a hitemben, pedig nem lett olyan a film, Salamon talán nem ambicionálta, vagy – ami valószínűbb – nem volt elég bátor hozzá. Ami így is sikerült neki, az egy fantasztikus szerelmesfilm, a faluról jött kisrendőr és kínai lány meséje. Ez a történet úgy hetven-nyolcvan perces lehet, a Közel a szerelemhez azonban 112 percig tart. Megint a stílustöréssel van a baj, vélnénk elsőre, de – ebben az esetben egészen különös módon – a forgatókönyv a hibás. Könyv alakban is megjelent elbeszélés az alapja, jó a történet, de Salamon mintha nem gondolta volna végig a játékfilm eltérő műfaji sajátságait. Ami a szövegben nem igényel magyarázatot, bőven elég róla egyetlen utalás, az a filmen lóg a levegőben; a film más viszonyban áll az evidenciákkal, jóval kevésbé támaszkodhat a néző képzeletére, és Salamon elmulaszt támpontokat adni ahhoz, hogy a látható történések mögé odaképzelhessem a főhős hétköznapjait, egyáltalán azt, hogyan rendőrködik egy ilyen naiv falusi gyerek, hogyan válnak jóindulatúból gyűlölködővé a társai. Nem miért, hanem hogyan. Mert a néző – a rendezővel ellentétben – tudja kezdettől fogva, hogy nem lehet jó vége ennek a szerelemnek, és döbbenten nézi a film elmaszatolt befejezését.
Másként filmezők
A magyar film felszálló ágát jelzi a pályakezdő rendezők jelentkezése is, akadozását pedig a sok bicegő történet, és áporodott nemzedéki gondolat. A nemzedéki film igényével lépett fel a Pohárnok Gergely – Hazai Attila rendezőpáros. Hazai korábbi hasonló próbálkozását (Rám csaj még nem volt ilyen hatással) ismételte meg, ezúttal belépve a kamera mögé is. A Cukorkékség akkor jutott volna többre, ha megoldja vállalt feladatát, Hazai Attila Feri – Cukorkékség című regényének mozgóképi átmentését. Hazai szövegeinek van egy sajátossága, amely nélkül elveszítik érdekességüket: végig eldöntetlen kérdés, hogy komolyan kell-e vennünk őket. Akár stílusbravúrnak is tekinthetjük, ahogyan a Feri vagy a Budapesti skizó egyensúlyoz a naturális és az ironikus (sőt parodisztikus) határán. A film azonban meg sem próbálta képben adni vissza ezt a kettősséget, rövid tétovázás után megindult a viccesség felé vezető könnyebbik úton. A címszereplő Vécsi Tibor lehetne akár tökéletes Feri, de amikor az alkotók a karakter helyett újra meg újra a szemtengelyferdülésére játszanak rá, kénytelenek vagyunk azt kívánni, hogy inkább zenéljen. Marozsán Erika erőlködés nélkül hozza az ide kellő női figurát, de nem többet, ám itt van Kovácsy Tibor, aki egyedül, az alkotók ellenére is ráérzett a stílusra, és nézhetővé tudta tenni ezt a fülledten belterjes és minden tekintetben másodlagos filmet.
Ígéretes, bár nehezen nézhető Dyga Zsombor darabja, a Séta. Tipikus elsőfilm, az iskolai színjátszás örvén elkövetett diákcsínyek keverednek benne a mindent (lehetőleg egyszerre) elmondani nagyot akarásával. Jóllehet a Sétának van története, egy nagyigényű utópikus-fantasztikus-messianisztikus sztori (mely, ha jól tudjuk Clifford D. Simak-től vétetett), a film epizódok laza füzére lett. A rendező nem tudott ellenállni Holmes (ejtsd: holmes) doktor, Stolwerk kisasszony és a rózsaszín fajdkakas csábításának: ha eszébe jutott egy remek ötlet vagy egy muris név, akkor nemcsak betette, de benne is hagyta a filmben. A főhőst például Fosch Dénesnek hívják, bár ennek filmünk szempontjából semmi jelentősége, ráadásul Tandori Dezső is megírta már, hogy ilyen név nem található a telefonkönyvben. A pályakezdők mentségére hozom fel, hogy vannak igen jó képeik, sőt jeleneteik, a filmes narrációval pedig az igazi nagyágyúknak is meg szokott gyűlni a bajuk.
Szándék és megvalósulás szerencsésebb találkozását hozta az Európa Expressz, amiből akár még közönségsiker is lehet. Egy ideje elkezdték ijesztgetni a népet, hogy készül egy igazi, pergő, amerikai módi akciófilm. Nem tudom, mi történhetett, valakik, valahol, a filmkészítés valamely fázisában egyszer csak felocsúdtak az amerikai álomból. Ideális esetben a producer vette észre, hogy ebből nem néz ki más, mint lekváros bukta és közröhej, és ügyes mozdulattal átállította a váltót. Horváth Csaba filmjéből igazi, pergő magyar módi kommandósfilm-paródia lett. Az Európa Expresszen duplán lehet nevetni, először magán a filmen, másodszor azon, hogy elképzeljük, milyen lenne ugyanez komolyban.
A szemlén a középnemzedék is felvonult. Szőke András letette soros dolgozatát a szerzői film általa művelt személyes, már-már intim változatában. A nézőnek itt nincs esélye: muszáj szeretnie az alkotót, elfogadni minden hibájával együtt – ha ezt nem vállalja, be se üljön a moziba. Engem mindannyiszor levesz a lábamról a természetességük, a bumfordiságuk és őszinte, termékeny szöszmötölésük. Elhiszem minden kockájukat. Viszont zavar a formáló elvvé tett slamposság; ők nem azt mondják, hogy minden elmegy, hanem azt, hogy minden bejön. A dramaturgia elutasítása végső soron ide vezet: ha útjukba akad Demjén Rózsi, akkor hétszentség, hogy ott fog dalolni a vásznon, és semmivel sem lesz kevésbé hangsúlyos, mint a főszereplővé tett öreg fogadó, a kút vagy a Badár. Ha kiderül, hogy Szőke briliánsan utánozza a szibériai őslakókat, akkor jó tíz percen át osztja meg velünk ezt az örömteli felfedezést. Az viszont jó, amikor megmutatnak valamit, amit szépnek vagy érdekesnek találtak, meg az is, amikor a forgatókönyvben az áll, hogy a barátok nehéz esőben indultak útnak, közben meg hétágra süt a nap. Egy rendes stáb ilyenkor leáll, vár, vagy beveti az esőcsinálót, ők viszont hisznek a szó hatalmában, és bemondják, hogy akkor most esik. Mint a mostani Három című filmben. Egyébként a három az élet, a halál és a szerelem, vagy a férfi, nő, gyerek, esetleg valami egészen más.
Régen láttuk már Can Togay nyári filmjét (Nyaralók). Ez most egy szép téli film lehetne, ha nem zsúfolná tele – témákkal, motívumokkal, hangsúlyos figurákkal, epizódokkal, hangulati és stíluselemekkel, utánérzésekkel. Mintha hét év minden tervét, elképzelését ebbe a munkába gyömöszölte volna: nevelődési regényt, a felnőtteket gyerekszemmel, a táj, az erdők, a völgyek, egy hegyi falu s hozzá még a mozi varázsát – lehetetlen nem gondolnunk a Cinema Paradisóra –, régi filmek (A Nibelungok, A nagy ábránd, Dr. Caligari, Az utolsó ember) emlékezetes jeleneteit, a szép mozipénztárosnő és a hallgatag favágó románcát.
Bollók Csaba első nagyjátékfilmje (Észak, észak) is téli, késő őszi film, és a minimalizmus diadala. Egyetlen nap, egyetlen út, hosszú biciklizések, rövid találkozások, nincs benne semmi felesleg, a történet maga a táj, az utazás a tájban, az egész film a biciklizés sebességét, ritmusát követi. Ha ez metafora lenne, hát a néző lelke rajta.
Magyar mozi
A Corvin mozi a konstruktív káosz állapotában leledzett egy héten át, a szemléket kísérő fokozott érdeklődés (tömeg) persze megszokott, de most volt valami új fuvallat a levegőben.
Maradjunk a tényeknél. Moziműsor, 1999. február vége, és mintha csak visszarepülnék az időben, mint a jó Tuti, a 6:3 lelkesült hőse. Kilenc új (a tavalyi vagy az idei szemlén bemutatott) magyar film megy, ezek közül hármat érdemesnek láttak bevinni a multiplexekbe is. Az ismert sikereken túl (Tímár, Koltai) meglepően jól szerepel az alig-költségvetésből készült Presszó. Jancsó Miklós újra nagyjátékfilmet forgatott, és ami ennél is váratlanabb: a film már hetek óta igen jól megy. Tavaly tizenegy magyar játékfilmet forgalmaztak – már ha forgalmazásnak tekinthető az, ha az ország egyetlen mozijában egyetlen kópiával néhányszor levetítenek valamit. Ha nem, akkor csak nyolc filmről beszélhetünk, amelyekre csaknem 400 ezer néző vett jegyet. Mit kíván a magyar nemzet? Ezt egyelőre nehéz megmondani, de idén is borítékolnék egy jóslatot: a magyar film ebben az évben meg fogja duplázni a nézői számát. És ez a legkevesebb.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/04 04-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4417 |
