Tamás Amaryllis
Tasz áldisz háj baxtále, romale! Legyünk áldottak és szerencsések, cigányok! Mintha ezzel az invokációval, a szerencseosztó kegyéért való fohászkodással bocsátotta volna útnak a hetvenes éveit taposó Mario Monicelli csavargókról, cigányokról szóló, vérbő történetét. Okos, józan emberséggel meséli sehonnai életformára kényszerült hőseinek elementáris szabadságvágyát. A kivetettségből fakadó nyomorúság, kiszolgáltatottság ellenére derűvel szemlélt teljes és egyszeri életsorsokat ugyanazzal a meleg szeretettel ábrázolja, mint a magyar televízióban nemrég bemutatott Kutyaéletben (1950), vagy az 1988-ban forgalmazott Reméljük, lány lesz (1986) című alkotásában. Szatirikus tragikomédiája nem mentes az öngúnytól és némi morbiditástól sem, amikor határozott, erős színekkel megrajzolja a Nagy Társadalom kérlelhetetlen törvényeinek és a gettó-, illetve kocsmakultúra spontaneitásának összeütközéseit. Ebben a legrangosabb olasz színészek segítik, Gassmanntól Manfrediig. Esztétikai rangra emelt ördögi feleselése nem pusztán kalandfilm, annál több; s legkevésbé cigány folklór.
Valamikor a mesélni tudás a tehetség elismert védjegye volt. A nagy mesemondók, – e film is bizonyíték rá, – máig élnek. Te ná múle zs’agyesz trájin. Ha nem haltak meg, máig élnek.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1990/08 63. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4410 |