Báron György
Az ügy egyszerûnek és egyértelmûnek látszott, legalábbis az elsõ, szûkszavú rendõrségi tudósítások alapján. Hét becsípett fiatal zajongott a 47-es villamoson. B. T. szolgálatból hazatérõ rendõr fõtörzsõrmester figyelmeztette õket, mire a fiatalok rátámadtak. A civilruhás rendõr – ahogy mondani szokták – szolgálatba helyezte magát, figyelmeztetõ lövést adott le, majd az egyik fiú lábába lõtt. A fiatalok megverték, lehajították a villamosról, és hidegvérrel három golyót eresztettek bele.
Rendõrgyilkosság. Aztán sokasodtak a kérdõjelek. Az áldozat vérében heveny alkoholmérgezésre utaló, már-már halálos dózis alkoholt találtak. Kétségessé vált, fölfedte-e rendõri mivoltát, adott-e le figyelmeztetõ lövést. Az újságok arról cikkeztek, a fiúkat a rendõrségen bántalmazták, hogy aláírják a vallomásukat. De benntartották a tanúkat is, köztük a fiúkra terhelõ vallomást tevõ gyereklányt. Két forgatókönyv rajzolódott elõ. A garázdákat megfékezõ rendõr története, akit kötelessége teljesítése közben meggyilkoltak. És a fiúk története, akik a villamoson szembetalálták magukat egy már mozdulni is alig képes részeg lövöldözõ férfival, mire félelmükben, zavarodottságukban, az önvédelem szükséges mértékét túllépve, lefegyverezték és lelõtték azt, aki rájuk lõtt.
A két történet együtt nem lehet igaz. Melyik az igazi? Vagy az igazság a két verzió között helyezkedik el? Alighanem ezek a kérdések izgathatták Vészi Jánost, amikor dokumentumfilmje forgatásába fogott.
Nem lelte meg a választ. Mert nem lelte meg a választ a bíróság sem, melynek a tények földerítése lett volna a feladata. Vészi Jánosnak szerencséje volt: rátalált valamire, ami túlmutat a gyilkossági ügyön. Filmje az igazságszolgáltatásról szól, mely anélkül hoz ítéletet, hogy a történéseket megnyugtató módon tisztázná. A rendezõ szívós magánnyomozást folytathatott volna, mellyel bizonyára – nem nagy eredmény – többet kideríthetett volna, mint az elsõfokú bíróság. Vagy türelemmel kivárhatta volna a második tárgyalást – az elsõfokú ítéletet ugyanis, teljes joggal, megsemmisítették –, ahol bizonyára több is kiderült volna – nem nagy eredmény – az esetrõl. Vészi azonban nem nyomoz és nem világítja meg – a bíróság helyett – mi történt azon az estén a 47-es villamoson. Filmjének igazi és csaknem kizárólagos tárgya az elsõfokú bírósági tárgyalás, mely képtelen a tények kiderítésére, végsõkig fokozza a zûrzavart, s eképp a magyar joggyakorlat diszfunkcionalitásának mintegy metszetét nyújtja. Nem akarja õ fölmenteni a bûnösöket, dehogyis akarja. Ami megtörtént, derüljön ki fehéren-feketén, vallja a nézõvel együtt. S szemrevételez egy bírósági tárgyalást, ami tökéletesen alkalmatlannak látszik arra, hogy általa bármi is kiderüljön. Csak két dolog biztos itt: a halott rendõr teteme a sínek mellett és a súlyos börtönbüntetések. Hogy a kettõ között mi az összefüggés, teljes homály fedi. Vészi János filmje a homály sûrûsödésérõl szól, s drámai erejét az adja, hogy terepe épp a dolgok megvilágosítását szolgálni hivatott bírósági eljárás.
Pedig elsõ látásra megnyugtatóan szabályosnak tûnik minden. A tekintélyt parancsoló bírósági teremben magas pulpituson ül az õszes bíró és a két idõs, láthatóan unatkozó ülnök. A védõk elegánsak, az ügyésznek csillog a szemüvege, tollával jegyezget, középen, a vádlottak padján, bilincsben, pórázon, marcona rendõrök szoros õrizetében a megszeppent tizenévesek, a padsorokban szülõk, barátok, újságírók. Akár az amerikai bírósági filmeken. De nincsenek se kristálytiszta érvelések, se parázs riposztok. Nem vagyunk Amerikában.
A bíró kérdez, õ a fõszereplõ. A két álmos ülnök tisztelettudóan csendben statisztál, egy-egy védõ idõnként megpróbálkozik keresztkérdésekkel, de azok a semmibe hullanak. Valaki mond valamit és a következõ az ellenkezõjét. Vagy ugyanazt. Semmi sem biztos. Csak a tetem a sínek mellett, a bilincsbevert fiúk és a készülõdõ ítélet. A bíró gondban van. Fejét a kezébe temeti, sóhajtozik. „Nem értem” – mondogatja. Õszinte: tényleg nem érti. Egyik ellentmondás a másik után zúg el a teremben, anélkül, hogy a legcsekélyebb kísérlet történne tisztázásukra. A bíró anekdotázik, a feleségérõl beszél, meg arról, melyik csapatnak drukkol, atyai tanácsokat ad – „mindig a hülyéskedésbõl van a baj”, ilyeneket –, majd figyelmezteti a hallgatóságot, hogy ne rágógumizzanak, mert ezzel rossz fényt vetnek a vádlottakra. A padsorokban ülõk vélhetõen kiköpik a rágógumit, nehogy súlyosbító körülményként szerepeljen a rendõrgyilkosság megítélésénél. A vádlottak visszavonják a rendõrségen tett vallomásukat, arra hivatkozva, hogy bántalmazták õket, a bíró azonban úgy véli, egy kis félelem, ütlegelés még nem ok arra, hogy az ember ne az igazságot mondja a rendõrségi jegyzõkönyvekbe. Aztán errõl nem is esik több szó, a kedélyes anekdotázgatások közepette mintegy átsiklunk fölötte, miként afölött is, hogyan tarthatták rendõrségi õrizetben a fiúkra terhelõ vallomást tevõ, láthatóan fiatalkorú koronatanút. Minden kedélyes és megnyugtató itt, már a gyerekek is vihorásznak, oldódik a félelmük, rendes bácsi a bíró, bárha Honvéd-drukker.
Percrõl percre nõ a bizonytalanság és a zûrzavar. Mikor már fokozhatatlan és áthatolhatatlan, senki nem ért semmit, váratlanul ítélethozatal következik: az elsõrendû vádlottnak, a legfiatalabbnak, tíz év börtön, aljas indokból elkövetett emberölésért. Igaz, aljas indokról eleddig szó sem esett, ilyet még az ügyész sem állított, pedig õ igazán szigorú büntetést kért, de az elõzmények után a nézõ már semmin sem csodálkozik. Ha semmi nem derült ki, akár aljas indok is lehetett. Vagy más. Csak a tetem biztos a villamossínek mellett, a fiúk a bilincsben és a börtön. Valami történt és valami történik; a kettõ közötti szálak kibogozhatatlanok. Talán a fiú lõtt, talán csak elvállalta. Talán intézkedõ rendõrre támadott, talán pisztolyával hadonászó részeg ellen védekezett. Valaki meghalt és valaki ezért börtönbe kerül. A megsértett jogrend helyreállt.
A film végén felirat közli a nézõkkel, hogy a Legfelsõbb Bíróság hatályon kívül helyezte az elsõfokú ítéletet, s új bíróval újbóli tárgyalásra adta vissza. Azt már az újságokból tudhatjuk, hogy az újabb tárgyaláson a felére – öt évi börtönre – csökkentették az elsõrendû vádlott büntetését, miként az újságokból értesülhettünk arról is, hogy részeg rendõr a jövõben, életveszély esetét kivéve, nem helyezheti szolgálatba magát. Bölcs intézkedés, kár hogy évtizedekig nem jutott eszébe senkinek. Jó lenne immár tenni arról is, hogy a rendõrök ne verjék a gyanúsítottakat, ne kaszlizzák be a tanúkat. Meg arról, hogy a bíróságok ítélethirdetés elõtt derítsék ki, mi történt. Minden egymásra rímel itt: a fradista tizenévesek dõre hangoskodása, a rendcsinálás, a gyilkos lövés, és utána a tárgyalás, az ítélet mintha ugyanannak az éremnek a két oldala volna. A szereposztás akár esetlegesnek is mondható: egyazon szcénát játszik minden szereplõ. Szomorú színdarab ez: Magyarország 1989-ben, az európaiság, a tolerancia és nem utolsósorban a jogállam hajnalán.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/08 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4404 |
