Báron György
Az ügy egyszerűnek és egyértelműnek látszott, legalábbis az első, szűkszavú rendőrségi tudósítások alapján. Hét becsípett fiatal zajongott a 47-es villamoson. B. T. szolgálatból hazatérő rendőr főtörzsőrmester figyelmeztette őket, mire a fiatalok rátámadtak. A civilruhás rendőr – ahogy mondani szokták – szolgálatba helyezte magát, figyelmeztető lövést adott le, majd az egyik fiú lábába lőtt. A fiatalok megverték, lehajították a villamosról, és hidegvérrel három golyót eresztettek bele.
Rendőrgyilkosság. Aztán sokasodtak a kérdőjelek. Az áldozat vérében heveny alkoholmérgezésre utaló, már-már halálos dózis alkoholt találtak. Kétségessé vált, fölfedte-e rendőri mivoltát, adott-e le figyelmeztető lövést. Az újságok arról cikkeztek, a fiúkat a rendőrségen bántalmazták, hogy aláírják a vallomásukat. De benntartották a tanúkat is, köztük a fiúkra terhelő vallomást tevő gyereklányt. Két forgatókönyv rajzolódott elő. A garázdákat megfékező rendőr története, akit kötelessége teljesítése közben meggyilkoltak. És a fiúk története, akik a villamoson szembetalálták magukat egy már mozdulni is alig képes részeg lövöldöző férfival, mire félelmükben, zavarodottságukban, az önvédelem szükséges mértékét túllépve, lefegyverezték és lelőtték azt, aki rájuk lőtt.
A két történet együtt nem lehet igaz. Melyik az igazi? Vagy az igazság a két verzió között helyezkedik el? Alighanem ezek a kérdések izgathatták Vészi Jánost, amikor dokumentumfilmje forgatásába fogott.
Nem lelte meg a választ. Mert nem lelte meg a választ a bíróság sem, melynek a tények földerítése lett volna a feladata. Vészi Jánosnak szerencséje volt: rátalált valamire, ami túlmutat a gyilkossági ügyön. Filmje az igazságszolgáltatásról szól, mely anélkül hoz ítéletet, hogy a történéseket megnyugtató módon tisztázná. A rendező szívós magánnyomozást folytathatott volna, mellyel bizonyára – nem nagy eredmény – többet kideríthetett volna, mint az elsőfokú bíróság. Vagy türelemmel kivárhatta volna a második tárgyalást – az elsőfokú ítéletet ugyanis, teljes joggal, megsemmisítették –, ahol bizonyára több is kiderült volna – nem nagy eredmény – az esetről. Vészi azonban nem nyomoz és nem világítja meg – a bíróság helyett – mi történt azon az estén a 47-es villamoson. Filmjének igazi és csaknem kizárólagos tárgya az elsőfokú bírósági tárgyalás, mely képtelen a tények kiderítésére, végsőkig fokozza a zűrzavart, s eképp a magyar joggyakorlat diszfunkcionalitásának mintegy metszetét nyújtja. Nem akarja ő fölmenteni a bűnösöket, dehogyis akarja. Ami megtörtént, derüljön ki fehéren-feketén, vallja a nézővel együtt. S szemrevételez egy bírósági tárgyalást, ami tökéletesen alkalmatlannak látszik arra, hogy általa bármi is kiderüljön. Csak két dolog biztos itt: a halott rendőr teteme a sínek mellett és a súlyos börtönbüntetések. Hogy a kettő között mi az összefüggés, teljes homály fedi. Vészi János filmje a homály sűrűsödéséről szól, s drámai erejét az adja, hogy terepe épp a dolgok megvilágosítását szolgálni hivatott bírósági eljárás.
Pedig első látásra megnyugtatóan szabályosnak tűnik minden. A tekintélyt parancsoló bírósági teremben magas pulpituson ül az őszes bíró és a két idős, láthatóan unatkozó ülnök. A védők elegánsak, az ügyésznek csillog a szemüvege, tollával jegyezget, középen, a vádlottak padján, bilincsben, pórázon, marcona rendőrök szoros őrizetében a megszeppent tizenévesek, a padsorokban szülők, barátok, újságírók. Akár az amerikai bírósági filmeken. De nincsenek se kristálytiszta érvelések, se parázs riposztok. Nem vagyunk Amerikában.
A bíró kérdez, ő a főszereplő. A két álmos ülnök tisztelettudóan csendben statisztál, egy-egy védő időnként megpróbálkozik keresztkérdésekkel, de azok a semmibe hullanak. Valaki mond valamit és a következő az ellenkezőjét. Vagy ugyanazt. Semmi sem biztos. Csak a tetem a sínek mellett, a bilincsbevert fiúk és a készülődő ítélet. A bíró gondban van. Fejét a kezébe temeti, sóhajtozik. „Nem értem” – mondogatja. Őszinte: tényleg nem érti. Egyik ellentmondás a másik után zúg el a teremben, anélkül, hogy a legcsekélyebb kísérlet történne tisztázásukra. A bíró anekdotázik, a feleségéről beszél, meg arról, melyik csapatnak drukkol, atyai tanácsokat ad – „mindig a hülyéskedésből van a baj”, ilyeneket –, majd figyelmezteti a hallgatóságot, hogy ne rágógumizzanak, mert ezzel rossz fényt vetnek a vádlottakra. A padsorokban ülők vélhetően kiköpik a rágógumit, nehogy súlyosbító körülményként szerepeljen a rendőrgyilkosság megítélésénél. A vádlottak visszavonják a rendőrségen tett vallomásukat, arra hivatkozva, hogy bántalmazták őket, a bíró azonban úgy véli, egy kis félelem, ütlegelés még nem ok arra, hogy az ember ne az igazságot mondja a rendőrségi jegyzőkönyvekbe. Aztán erről nem is esik több szó, a kedélyes anekdotázgatások közepette mintegy átsiklunk fölötte, miként afölött is, hogyan tarthatták rendőrségi őrizetben a fiúkra terhelő vallomást tevő, láthatóan fiatalkorú koronatanút. Minden kedélyes és megnyugtató itt, már a gyerekek is vihorásznak, oldódik a félelmük, rendes bácsi a bíró, bárha Honvéd-drukker.
Percről percre nő a bizonytalanság és a zűrzavar. Mikor már fokozhatatlan és áthatolhatatlan, senki nem ért semmit, váratlanul ítélethozatal következik: az elsőrendű vádlottnak, a legfiatalabbnak, tíz év börtön, aljas indokból elkövetett emberölésért. Igaz, aljas indokról eleddig szó sem esett, ilyet még az ügyész sem állított, pedig ő igazán szigorú büntetést kért, de az előzmények után a néző már semmin sem csodálkozik. Ha semmi nem derült ki, akár aljas indok is lehetett. Vagy más. Csak a tetem biztos a villamossínek mellett, a fiúk a bilincsben és a börtön. Valami történt és valami történik; a kettő közötti szálak kibogozhatatlanok. Talán a fiú lőtt, talán csak elvállalta. Talán intézkedő rendőrre támadott, talán pisztolyával hadonászó részeg ellen védekezett. Valaki meghalt és valaki ezért börtönbe kerül. A megsértett jogrend helyreállt.
A film végén felirat közli a nézőkkel, hogy a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletet, s új bíróval újbóli tárgyalásra adta vissza. Azt már az újságokból tudhatjuk, hogy az újabb tárgyaláson a felére – öt évi börtönre – csökkentették az elsőrendű vádlott büntetését, miként az újságokból értesülhettünk arról is, hogy részeg rendőr a jövőben, életveszély esetét kivéve, nem helyezheti szolgálatba magát. Bölcs intézkedés, kár hogy évtizedekig nem jutott eszébe senkinek. Jó lenne immár tenni arról is, hogy a rendőrök ne verjék a gyanúsítottakat, ne kaszlizzák be a tanúkat. Meg arról, hogy a bíróságok ítélethirdetés előtt derítsék ki, mi történt. Minden egymásra rímel itt: a fradista tizenévesek dőre hangoskodása, a rendcsinálás, a gyilkos lövés, és utána a tárgyalás, az ítélet mintha ugyanannak az éremnek a két oldala volna. A szereposztás akár esetlegesnek is mondható: egyazon szcénát játszik minden szereplő. Szomorú színdarab ez: Magyarország 1989-ben, az európaiság, a tolerancia és nem utolsósorban a jogállam hajnalán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/08 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4404 |
