Dániel Ferenc
Mostanában (különösképp, hogy megszavaztuk magunknak a demokráciát), annyi mindent lehet hallani, magyar filmszakma válságos állapotáról, nemvárt bukásokról, a nézõk érdektelenségérõl, hogy az ember már-már szégyenkezve oson be a körúti moziba honi gyártású mozgóképet nézni. Figyelem a vásznon a Könnyû vér kezdõ képsorait és mi történik? Külvárosi napfelkelte volna az esemény – amúgy a könyökömön jön ki a hajnalpír –, s egybõl elámít a feldolgozás módja: telített zene, helyesbített és igazodó nagytávolok, erõteljes rámozdulások, képi kurziválások, amíg kigördül a gyárkapun a Kõbányai Sör óriás tankszállító-gépkocsija. Majdnem spielbergi indítás, amit egy idõszerû közép-európai geggel – rendõrök macerálnak tébláboló munkást vagy járókelõt – a stáb a maga helyénvaló dinamikai értékére fékez. Rástartolunk, hogy mindjárt otthonra leljünk?
A nyitányból világos vonalvezetésû történet bomlik ki, egy nap (kedd, csütörtök?) filmjegyzõkönyve: kurvákban elmesélve; továbbá – Gabriel García Márquez nyomán – egy elõre bejelentett gyilkosság sztorija. Jóiramúan, fordulatosán, ironikus észrevételekkel és utalásokkal ellátva, mindennek megadva a módját, úgyhogy amikor a végefõcímlistán a Ramada Szálló, a ZDF, a belvárosi butik cégjele is feltûnik, igazolódni látszik a régi nóta: bizony, bizony a filmcsinálás csapatmunka.
Eszerint méltányosabb, igazabb, ha nem Szomjas György új filmjérõl (így hirdetik), hanem a Szomjas-vezérelte igen jól szervezett s összeszokott forgatócsoport legújabb opuszárói írom élménybeszámolómat, fenntartva a rendezõnek kijáró érdemeket. Nos, a ruhások éppúgy kitesznek magukért (öltöztetnek és vetkõztetnek), mint a fénymegadó; a hangmérnök végre nem tûr motyogást s szinte együttlélegzik a zenészekkel és a biztos kezû vágóval (alig találni elnyújtott szcénákat vagy szekvenciákat); a smink, eredeti feladatához híven, kendõzi és lemezteleníti a szereplõk arcát (olykor az alsóbb fertályokat is); a berendezõk gondoskodnak róla, hogy senki se tupírozza föl vagy rontsa le az eredeti helyszíneket (ha megtörténik, nem az õ vétkük); Grunwalsky operatõr szekciója olyan képi tartományban mozog, világít, fotografál, színez rendeltetésszerûen, amelyet az Európai Szabadkereskedelmi Társulás is hitelesíthet (méltányolva a magyaros kedély zamatát s rosszkedvünk látható beszürküléseit). Nem tudom, helyénvaló-e írói aprómunkáról mértékre szabott cinkosságról (a film érdekét kell egyeztetni valóságmetszetekkel), mûfaji értelemben otthonos légkörrõl értekezni, így inkább csak tanúsítom: élén a két cemende fõhõsnõvel a szereplõgárda majd’ minden beosztottjának van valamiféle életszerû kisugárzása vagy stílusa, tünékeny érdekeltsége vagy hangulata.
Hogy a szállodaportást játszó szállodaportás olyannak látszik, mint amilyen? Istenkém, nem nagy ügy; talán még az sem, hogy egy gesztus-értékû mozzanattal, meg egy jól elhelyezett mondattal hitelesítik számunkra a recepció és az örömlányok kölcsönös üzleti érdekeltségét; mindazonáltal az efféle ósdi, haszontalan észrevételekbõl szövõdnek tovább a mesélhetõ mesék. A dramaturgiában legalább kétezer éve ismételgetik, hogy kerítõ nélkül kurva se létezhet, így ezt a viszonyt nem lehet fölfedezni, ám ha átsiklanak fölötte, annak az eredménye testetlenség vagy poétikai eredetû keszonbetegség.
Nincs mese – epizódok nélkül. Példa gyanánt felidézek egy villanásnyit a filmbõl, amelyik öncélúnak tûnhetne; látszólag fékezi, valójában árnyalja a cselekményt. Helyszín: a Képzõmûvészeti Fõiskola tanterme. Tágas térben növendékek rajzolgatnak. A mi kedves ribancaink modellt állnak, részint kedvtelésbõl, részint – elkerülendõ az ÜK-t, a sittet – ez a fedõállásuk. Hogy eleve kiverje a kritikusi tollat a kezembõl, tanult kollégám, Szemadám György bölcseleti kommentárokkal látja el a csajokat, viszonyulásukat a testükhöz s elemzi ama fergeteges fickót, akinek pucér modell-testén alig maradt már tetoválatlan, ép felület. A tûszurkálta bõr valóságos tárháza jeleknek, motívumoknak, grafittiknak, mutatós naiv képregényeknek. Ilyen látvány legelészése kedvéért bárki operatõr hagyná az ördögbe a sztorit. Közelibe húzódna és egész montázsravalót fölvenne. Szomjasék, Grunwalskyék ravaszabbak: õk is eladják a magukét, csakhogy a leányzók pillanatnyi ihletére bízzák e fura tárlatvezetést. Kinek mi tetszik? Tükörképek tükrözõdése vagy egymásbafordulása? Rokonlelkek vagy szakmabeliek találkozása? Mondom, a mûvészetbölcseleti munkát elvégzi a filmben Szemadám; én, mint nézõ, arra összpontosíthatok, ahogyan az idilli percek tovaperegnek. Gyermekien vagy talán gyermetegen?
Így is, meg úgy is. Egy lendületes napba belefér a palifogó szakma minden fogása, fortélya, tartozéka, öröme, ártalma. Valamint különbözõ szintû reflexiók és ítéletek, amelyek nélkül úgy tûnik, ez a csiklandós mesterség nem élhet meg (mármint filmen, ha nem akar pornóvá egyszerûsödni). Én két egyszerû észrevételre szorítkoznék. Az elsõ: néhány kivételtõl eltekintve, amikor a történelem megörökítette a független hetérák nevét – Aszpászia, Imperia, Marilyn –, a rosszlányok a férfiakból élve, de tõlük elkülönült rendben, félig névtelenül végzik munkájukat („Ica vagyok, Juci vagyok, Mókuci vagyok”), és ez az elkülönülés infantilizál. A filmbeli barátnõk is, akárcsak tengernyi elõképük, majmot látnak a férfiakban, s csak egymásközt otthonosak, lazák, hangulatosak.
Másik észrevételem az ítéletekre és észrevételekre vonatkozik. Kicsit sokai-lom õket a Könnyû vérben. Mit biztosítanak? Talán épp az „elhatárolódást” a pornográfiától? Ennyire? – mert hagyján, hogy az apa lekurvázza lányát, bár neveléslélektani szempontból az efféle viszony árnyaltabb (és egy újabb filmtörténet). Érthetõ, ha a kültelki férfikompániát ingerli, hogy a nõi külváros beriszálja magát a belvárosba, noha tekinthetné ezt kevésbé komoran, infrastrukturális sikernek (akkor egy cseh filmet vagy olasz szatírát látnánk). A Morbus Hungaroeroticus tüneteként, de csak akként talán leírható, hogy a film alkotói, meg a filmben felvonultatott értelmiségiek, ahelyett, hogy a Kisgazdapárt szavára figyelnének, a lotyóéletet elemezgetik, a lányokkal együtt és külön (mindent átjár az ideológia). Ami az ítéletként elcsattanó ütlegek és pofonok számát illeti: nos, ez a kvóciens ugyancsak kicsit magasabb a vártnál (nem a horror kedvelõinek írok).
A pofonok és ütlegek dramaturgiai szükségletet szolgálnak. Dramatizálják a fent említett elkülönülést, rámutatva, hogy a szabadnak titulált, könnyûvérû hölgyikék, páriák s lehetséges áldozatok; másfelõl rámutatnak a bennünk, férfiakban szunnyadó vadállatra. Ám nem könnyû eldönteni, miféle szerzemény ez a fenevad. Mindjárt a történet elején Attila, a férfi-fõhõs (ekkor még neve sincs, s nem tudni, hogy õ a fõhõs) a börtönmûhelyben kését élesre feni, majd pengéstõl szabadul. Tapasztalt nézõként a zöld szemû szörnyre tippelek, féltékenységi drámát sejtek. Azután módosulni látszik a kép: a szörnybõl erénycsõsz lesz, balfácán, gyerekekre vágyó átlagpolgár, láncon topogó buksi medve, majd kotorékeb, végül persze – ahogy a nagykönyvben meg van írva –szexuálisan büntetõ hímállat, „szadi” és gyilkos.
A film professzionális lendületének köszönhetõ, hogy menetközben nem érünk rá leltárt csinálni e kissé elegyes, önellentmondó bestiáriumban. A Szomjas-csapat javára szól, hogy mindig történik valami a képsík elõterében vagy hátterében; a dialógusok, a szöveg csattanói, a mögöttes hangsíkok, a magányos vallomások oly élénken váltakoznak, bonyolódnak, hogy leltározás helyett inkább engedjük vitetni magunkat. Magyar filmben szokatlan módon nincs kirívó vagy bántó „alakítás”; s az alkotók, eredeti szándékukhoz híven, ezúttal végre nem kölcsönöznek a figuráknak valami társadalmilag szükséges, Lumumba utcában kiagyalt többletet. Maga a történet mûködik.
Utóirat: ha már említettem a bestiáriumot, én inkább Andorai kis perverz plüssmackójára szavaznék, mint a vért követelõ dúvadra. A sûrített paradicsomlével jobb takarékoskodni.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/08 56-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4403 |
