Sneé Péter
Du¹an Makavejev a hatvanas években fogalom volt hazájában, Jugoszláviában. 1965-ben forgatta elsõ játékfilmjét: nyolc év múlva el kellett hagynia hazáját, mert a W. R., Az organizmus misztériuma címû filmjével úgymond megsértette Lenint és a kommunizmus szent eszméjét. 1984-ben ment haza elõször, 1988-ban otthon forgatta Manifesto címû filmjét. Életmûbemutatója alkalmából érkezett Budapestre: az alábbi interjú itt készült vele.
– A Sweet Movie megtekintése után sürgetõ szükségét éreztem annak, hogy beszéljek Önnel. Éjjel furcsa álom lepett meg: egy soha nem látott, néma filmjét néztem, s míg azon tanakodtam magamban, miért hallgatnak a szereplõk, észrevettem, hogy a férfiak és a nõk egyformán öltöztek. Mindannyiukon sötétvörös, fekete selyemblúz ragyog – ilyesfélét ma már csak nagyon öreg cigányasszonyokon látni –, s halványpiros vászoninget viselnek fölötte. Arra ébredtem, meg kell kérdeznem a rendezõtõl, mit jelent ez?
– Nagyon érzéki és igen különös álom ez. Majdnem azonos két színt említett! Igen különös. Nem tudom megfejteni persze, elvégre nem vagyok látnok. Egy cigányasszonyt kellene megkérdezni errõl, vagy sokak véleményét megtudakolni, s az õ megfejtési kísérleteikbõl kibontani, mit jelent.
– Bölcsen hárít, de hiszen éppen e bölcsesség táplálja filmjeit is.
– Túloz. A bölcsesség inkább megtörténik az emberrel, semmint a birtokába kerül. Lehet, felületes vagyok, de filmkészítés közben küzdõk magammal, hogy élesen lássak és egyre mélyebbre hatoljak. És akkor jön valaki, s azt mondja, hogy két piros inget viselnek a szereplõim – egy sötétet és egy világosat, íme, a talány, ami megmozgatja a fantáziát. Talán mély „bölcsesség” rejlik benne, de ki a megmondhatója annak, vajon valaha is megismerkedhetünk-e ezen bölcsességgel? Különös, ahogy a dolgok elrejtõznek elõlünk, s azután néha váratlanul feltárulkoznak...
Volt egy álmom. Halott anyám beszélt hozzám. Mondott valamit, amit nem értettem. Felébredtem, s azon töprengtem, hogyan hangzott a mondat, amit kérdezett. Utóbb eszméltem rá – hiszen már halott! Az volt tehát a fontos, hogy szólt hozzám. De elfelejtettem a szavait, a leglényegesebbet!
Az álmok gyönyörûsége éppen az, hogy elvisznek valahová, az igazság egy másik szintjére, mely rejtve van elõlünk. Nem hiszek a végsõ, totális igazságban, a megfellebbezhetetlenekben. Azt a nácik keresik.
– Félelmetesen sûrûsödnek olykor a jelentések. Számomra például a Montenegró? a reptéren várakozó jugoszláv emigráns borzalmas, csiricsáré cipõje képviseli. Ha meghallom a film címét, ez ötlik fel bennem. A Magyar Filmintézetben tartott elõadása viszont elszomorítóit. Arról beszélt, a forgatáskor mekkora jelentõségük van az állatszereplõknek. Ott tartanánk már, hogy csupán tevéktõl, papagájoktól, majmoktól és egerektõl remélhetjük a véletlen varázsát, belõlünk nem fakadhat? Kiveszett volna lényünkbõl a termékeny szabadság? Mintha 10–15 éve még elég õrültek lettünk volna ahhoz, hogy magunkat kiadjuk. Most pedig arról mesélt nekünk, szívesebben dolgozik kész forgatókönyvvel, helyes kis történetecskékkel, mert ezek kevesebb törõdést, kisebb erõfeszítést kívánnak, mint a rögtönzést is magában foglaló nagy kaland: az alkotás. Vajon a világot elöntõ újkonzervatív hullám már mindenkibõl kiölte volna a kezdeményezõkészséget?
– Ne feledje, sajátos helyzetben vagyok, mivel az utóbbi húsz évben nem dolgoztam a hazámban. Otthon valahogy természetes volt a mûvész támogatása. Még azoké is, akiket nem fogadtak el, akiknek nem volt egyértelmû a hivatalos megítélésük. A könyveknek meg kell jelenniük, a színdarabokat elõ kell adni.
Svédországban és Ausztráliában nem kap ilyen segítséget az ember. Olyan mûvész tapasztalatait mondhatom el, akinek meglehetõsen kétes a helyzete. Tudom, hogy 1968 táján készítettem legérdekesebb mûveimet. Az nagyon robbanékony, szabad év volt. Most vastag hóréteg borít minket. Olyan ez, mint amikor erõs hidegben szõrméket veszünk magunkra, ha kimegyünk, és sietünk, hogy minél elõbb visszatérhessünk. Manapság mûves, kidolgozott kis munkákat lehet készíteni. Nincs tilalom, csak a fókusz más. Az is lehet persze, hogy öregszem – talán ezért mentegetõd-zöm. Egy fiatal mindig ki akar jutni a fényre. Én már eleget voltam kint. Wim Wenders is Ausztráliában volt, amikor A Coca-Cola kölyököt csináltam, akkor készült éppen Alice Springsbe, ahol Herzog forgatta az Ahol a zöld hangyák álmodnak címû filmjét. (Mellesleg a nálam fiatalabb Herzog elment zöld hangyákat keresni egy sokkal elmaradottabb területre, míg én a civilizált Új-Dél-Wales-ben pihentem.) Wim szintúgy Ausztráliában akart valamit csinálni. Én meg nem éreztem késztetést a továbbhaladásra, jóllehet csakugyan fantasztikus helyeket találni ott! Talán, ha fiatalabb lennék, meglátogatnék néhány érdekes törzset.
– Milyen élmény volt a kiszabadulás, kilépni az otthoni zártságból egy másféle képességekre számot tartó, félelmetesen nyitottnak látszó világba?
– Fojtogató volt számomra a nagyvilág. Jugoszlávia fura mód szabadabbnak tûnt, hiszen ott mindenkit ismertem. Tudtam, hogyan tegyem, amit tenni akartam. Legszabadabb filmjeimet ott készítettem. Nagy volt a nyomás, de ismertem a lavírozás módjait, a rejtett lehetõségeket. Ha valami probléma akadt, csak fölhívtam egy barátomat és minden megoldódott. Sokkal egyszerûbb volt minden: szabadság és ellenõrzés együtt. Azután Párizsba mentem és forgatni kezdtem a Sweet Movie-t. A Természettudományi Múzeumban akartam dolgozni, de ehhez meg kellett mutatnom nekik a forgatókönyvemet. Rendben, csak minek? Azt felelték: nemcsak a könyvre kíváncsiak, statisztákat is szeretnének adni. Ettõl fogva már azon igyekeztem, hogy minél kevesebbet kelljen belül forgatnom, s minél többet az utcán. Közbevetõleg: gyermekekkel sem lehet ám szabadon dolgozni, mert a Mûvelõdésügyi Minisztérium hozzájárulása híján tilos foglalkoztatni 18 éven aluliakat. Mintha a kormánynak is köze lenne ehhez, nemcsak a szülõknek.
Hamar kiderült, az utcán is fizetni kell mindenkinek. Mégpedig helyben, azonnal. A városnak nemkülönben.
– Ha ennyire elviselhetetlen a nagyvilág, miért nem tért haza?
– A hatvanas évek volt a mi idõnk. 1968 után Jugoszláviában is új hatalmi központ született. Minden hétfõn délben gyûléseztek a pártbizottságon a pártfõtitkár, a. belügyminiszter, a hadsereg, a szakszervezetek, a társadalmi szervezetek és az ifjúsági szervezetek képviselõi – és akikre még szükség volt. A rendõrség és a párt tehát az egész várost markában tartotta és talán tartja ma is. Tudják, mikor robbanna ki egy sztrájk, tudják, hogy valaki milyen filmet csinál, milyen cikket ír. Rögtön határozatot is hoznak: tiltják, megakadályozzák, megváltoztatják, stb. Minden ellenõrzés alatt áll. A brezsnyevi reál-szocializmus ez. A nyolcvanas évekig nem lehetett ott dolgozni. De, gondolom, kérdése a kijutás érzésére vonatkozott – a kunderai értelemben. A lebegést Amerikában és Ausztráliában éreztem, nem Franciaországban. Amerikában tényleg bármit tehet az ember. Megölheti magát, puskával sétálhat az utcán – furcsa világ, igazán furcsa. Az ember lassan megérti, hogy mindent magának kell megszereznie. Mert egy ellenõrzött országban az állam elvégzi a munka javát.
Kelet-Európában a kontroll életünk szerves része: a családon és a munkán keresztül hatol belénk. Megtanuljuk a szüléinktõl, hogy nyakkendõ nélkül nem mehetünk el. A családtól megtanuljuk, hogyan viselkedjünk, a munkából pedig azt: mit lehet csinálni. Ha jó profi lettél, akkor szabadabb vagy a többieknél. Meghatározott helyed van a foglalkozásodon belül, s könnyebben tudsz mozogni. Még ha politikai problémáid vannak, akkor is bejuthatsz olyan helyekre, ahol bármit elolvashatsz.
Az ilyesféle társadalmakban – mint a jugoszláv, vagy a magyar – õrült mûvész lehetsz. Részeg költõ, ha akarod, betörheted a kupleráj ablakát! Más szóval ahhoz, hogy a szabályokat felrúghasd, õrült kívülállónak, mûvésznek kell lenned. Bár mértékkel azért, filmjeinkben néhol mi is féket alkalmazunk, s nem készítünk teljesen õrült dolgokat. Nem úgy Amerikában, ahol a szolid filmfõiskolai hallgatók tehetnek bármit, amit akarnak. Akár a nemi aktust is megörökíthetik és bemutathatják. Ez Amerika, ez a szabadság. Elkészíti a diák a filmet az iskolában, azután eladja és többet keres, mint én valaha is életemben.
– Hol él most?
– Párizsban lakom.
– Miért nem Amerikában? Egyáltalán, hol érdemes élni, ha mindenütt nyomasztó élmények várnak?
– Mindannyiunknak vannak álmai. Kalifornia fantasztikus! Ausztrália is gyönyörû és Brazília sem kevésbé csodálatos, de ezek eltûnésre jók. Mezítláb, egy-két dollárt költve naponta, el lehet lenni ott egy életen át. A filmkészítõnek viszont Hollywoodba kell mennie. És amint eljut oda az ember, rájön, hogy ez nagyon rossz hely az alkotáshoz. New York jobb, de nehéz megélni. Ha kísérleti filmeket akar valaki készíteni, erre bármelyik amerikai egyetem megfelelõ, de ha játékfilmet akarsz csinálni és nem vagy nagyon tehetséges, a legkönnyebb dolgod Franciaországban van, mert ott az állam pénzt ad az ambiciózus embereknek. Az ambiciózusoknak és nem túlságosan kreatívaknak. Ha találékony vagy és nem frankofon országból való, akkor a dolog már nem ilyen egyszerû. De addig kell menni, amíg nem érzed, hogy minden olyan, amilyennek szeretnéd. Elég sokat mentem, míg megéreztem, hogy Svédország jó hely a Montenegróhoz. Azután Amerikába utaztam, tanítottam és készültem A Coca–Cola kölyökre. Tíz évig készülõdtem, semmi sem sikerült. Egy ausztrál producer keresett meg, s azután együtt szereztünk pénzt. Tizenegy hónapig dolgoztam Ausztráliában, egy feltétellel: ha a munkálatok befejeztével elhagyom az országot és két évig nem teszem be oda a lábam újra. Erre a szakszervezet kötelezett. Tudja, ha az ember városról városra megy, fantasztikus figurákkal találkozik, filmforgatásra alkalmas igazi pillanatok adódnak. Sydney-ben volt részem belõlük, de hasztalan, el kellett jöjjek és két év múltán már nem olyan könnyû visszatérni.
– Mi értelme európaiságról beszélni akkor, vagy fogalmazzunk úgy: van-e sajátos karaktere az európai filmnek, és mennyiben tekinti magát közép-európai filmkészítõnek?
– Alapvetõen közép-európai vagyok. A jugoszláv kultúra nyugati, bizonyos török és orosz befolyással. De ez Közép-Európa! Megérintette ugyan a Kelet, tele a társadalmi változások következtében fellépõ káosszal. Amerika itt is érezhetõ; McDonald’s és Coca Cola mindenütt. Amerika a nagy standardokat jelenti, a szabályok felrúgását – a pornót, a zenét! Amerika az állandó szél, amitõl minden mozog. Azt hiszem, Amerikában is élek. Amerikai újságokat olvasok nap mint nap, de ugyanúgy kézbe veszem reggelente a Politikát is Belgrádból, mint a Herald Tribune -t. Egy-idõben több országban élünk. Remélem, pár év múlva már inkább európai érzésünk lesz, ha Berlin, Budapest, Prága mûvészete újra éledni kezd.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/08 35-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4401 |
