Székely Gabriella
Most értem csak igazán Kovács Juli félelmét a Napló szerelmeimnek befejező képsorain. Dühödten, kétségbeesetten rázza a moszkvai Magyar Nagykövetség rácsos kapuját 1956 októberében, mert haza akar menni. Mégpedig azonnal, hiszen olyan dolgok történnek a hazájában, amelyekből nem szabad kimaradnia. Valami kirobbant Budapesten, amelynek szelét már utolsó látogatásakor megérezte. Forradalom, ellenforradalom? Majdnem mindegy, csak a saját szemével láthassa! A Napló harmadik részében késve ugyan, de végül is megérkezik a szétlőtt, hullafoltos Budapestre, és a film során félelmei beigazolódnak. Nélküle zajlanak a sorsdöntő események, és nélküle bonyolódik a filmtrilógia befejező fejezete is.
Pedig Juli, az utolsó éves filmrendezőszakos főiskolás jelen van mindenütt. Szorgalmasan kattogtatja fényképezőgépét a szabadság-hegyi villában bujkáló ávós nevelőanyjánál; egy sötét lépcsőház zugában, ahol halott kisgyermekéért gyújt gyertyát az anya; irtózva nézi végig a sebtében elhantoltak exhumálását, a pufajkasok rémuralmát. Kidisszidál és visszadisszidál az apa-arcú Jánossal, kúszik a bozótban a határőrök géppuskaropogásának fényében. A filmhíradósok emelvényéről szemléli a „második szabad” május elsejei felvonulást ‘57-ben, majd szemtanúja János letartóztatásának, tárgyalásai komédiájának, és a 301-es parcellánál megbotozzák a lovasrendőrök, amikor, életében másodszor egy kivégzett apa nyomait kutatja.
Pár napos késéssel, de Juli végigfotózza az 1956–58-as korszak valamennyi fontos eseményét, és mégis kívülreked a történelmen. Mészáros Márta nem az ő felvételeit ragasztotta bele filmes Naplójába. És ezért a Napló apámnak, anyámnak olyan, nem több és nem kevesebb, mint egy becsületes önhibáján kívül megkésett korszakleltár. Korrekt. Tényszerű.
Zavartan téblábolunk az 1956-os szilveszteri mulatságon, melyre a trilógia csaknem valamennyi élő szereplője hivatalos: forradalmár és ellenforradalmár, még a pufajkások is becsöngetnek, felkelő és ávós, csendes szemlélő és gulágból szabadult barát, volt párttitkár és hortobágyi gyapotszüretelő, szerelmek, gyermekek, megidézett apák és anyák. A rendező, legalább egy maszkabálos éjszaka idejére, kényszerű megbékélésre szólítja fel őket, erőgyűjtésre a következő tragédiákig, hiszen ezután is együtt kell majd élniük, ahogyan eddig. Börtönbe zárni és kiszabadítani egymást, szeretni és gyűlölni, halálra ítélni és meggyászolni... Kínos ez az ötvenhatos pesti Felliniáda, jelmezeivel, bohócaival. Nem a szabadságának végnapjaiban tobzódó Jánost sajnáljuk, nem a hitében, egzisztenciájában, elvtársaiban megcsalatkozott ávós Magdát szánjuk, és nem is a várandós Ildit, aki már jól sejti, János nélkül, egyedül fogja felnevelni gyermekét – a filmes forgatás zűrzavarában Juli tekintetét keressük hasztalan.
Vajon hová tűnt az a személyesség, amely a háború utáni történelmünk közhellyé laposodott igazságait új fényben villantotta fel az első két Naplóban? Annak a tiszta emlékezetű filmrendezőnek az emlékképeire volnánk most is kíváncsiak, aki eleddig szemérmetlenül őszintén tárta elénk a múltját. Anyátlan, apátián, hazátlan kislánykorát, melyből dacosan ugyan, de a Sződd a selymet elvtárs! dallamát dudorászva remekül belenőtt az új világba. Lázadozott, persze, mint minden jóérzésű, gondolkodó, nyiladozó értelmű fiatal, ám valahogyan mégiscsak a napos oldalon szaporázta lépteit. Nem volt sem hős, sem áruló, csupán a kor gyermeke, aki élni akart, tanulni, boldogulni. Egy végzetes történelmi korszaké, amelyben így lehetett boldogulni, tanulni, élni. Sajnálhatjuk, szégyellhetjük magunkat – olvasható a Napló I–II-ből – mártírpózban várhatjuk a rehabilitációt, de a régi jól exponált fényképek árulkodnak. Ha valakinek van elég bátorsága előkotorni őket a fiókok mélyéről. A jótékonyan feledtető idő csak megfakítja, de nem retusálhatja át fiatalkori arcvonásainkat, mozdulatainkat.
A Napló apámnak, anyámnak idejére, úgy látszik, Mészáros Mártának elfogytak a személyes fotói. Archívumokból kölcsönzött dokumentumokat ragaszt a vászonra. A felvételek ismerősek: a Sztálin-szobor ledöntése, szétlőtt budapesti utca, a menni vagy maradni dilemmája, letartóztatások, ötvennyolcas kivégzések, arcra fektetett hullák a koporsóban. A gazos 301-es parcella. És a képeket nem színezi át a rendezői indulat. A Napló gyermekeimnek pasztelljeit, a Napló szerelmeimnek harsány szocreál tónusait színtelen képek követik.
A filmes album utolsó lapjánál tartunk. A forradalmár meghal, gyermeke megszületik, az ávós újra felölti zubbonyát, a józanabbak kibékülnek az új hatalommal, hiszen élni, tovább élni kell. A trilógia befejeződött. Kovács Juli, utolsó éves filmrendező-szakos főiskolás története abbamaradt. Sosem tudjuk meg, milyen filmet forgat majd 1956-ról, 1957-ről, 1958-ról, vagy a hatvanas évekről.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/07 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4383 |
