Birinyi Éva
A brüsszeli Fantasztikus Filmek Nemzetközi Fesztiválja nyolc éve kialakult szokásokat mondhat magáénak. S amennyire filmfesztivál, éppannyira show is. Az ide érkező nem egyszerűen horror- vagy fantasztikus filmet akar megnézni, s nem is csupán a vetítőteremben akar szórakozni. Elvárja, hogy megfelelő hangulatot teremtsenek számára ezekhez a filmekhez. Erről hivatott gondoskodni a fesztivál minden kelléke. Az előcsarnokban néhány horrorfilm-maszkot állítottak ki, hogy már rögtön az első találkozás a helyszínnel kellőképp mellbevágó legyen. Persze harcedzett filmnézőknek ez meg se kottyan. A vetítések előtt és után zajló események időnként azonban még azokat a filmre várakozókat is meglephetik, akik tudják, hogy mire jöttek és mit várhatnak, nem is beszélve az avatatlan „első fesztiválos” nézőről. Például amikor egy beszélgetés közben barátságosan vállon veregeti egy kéz, ám hátrafordulva megdöbbenten tapasztalja, hogy az iménti kéz egy vértől csöpögő szájú Drakula testrésze, aki nem sokat teketóriázik, hanem rövid, de udvarias engedélykérés után egyszerűen „megkóstolja” a delikvenst, majd röviden véleményt nyilvánít az „évjárat” minőségéről és az adományt megköszönve távozik.
Vagy megeshet vele, hogy az előcsarnokba lépve egy messzi tájakról jött kártyajósba botlik, aki azonnal ráerőszakolja szolgálatait, akár akarja, akár nem, majd a gyorsan pergő beszélgetés végén hervadhatatlan mosollyal az arcán közli vele, hogy eme rövid de velős jövő fürkészése „mindössze” 500 frankjába került. (Amit szerencsére nem kell valóban kifizetnie.)
Néhány nap elteltével persze a fesztivált sűrűn látogatók számára lassanként megszokottá válik a vámpírok, denevéremberek, vérző karú és fejű, beesett, ragyás arcú nyomorékok és félhullák víg kedélyű társasága, akiket egyébként a brüsszeli Magic Land Theater fiatal művészei „alakítanak”, nem kis beleéléssel és élvezettel, ők gondoskodnak arról – és az ötletekből, úgy tűnik, kifogyhatatlanok –, hogy percnyi időnk se legyen unatkozni a megérkezéstől a vetítés kezdetéig.
Ha nem épp az előcsarnokban, akkor a nézőtéren mindig történik valami. Különös, meglepő külsejű alakok rendeznek nem mindennapi versenyfutást a filmre várakozók között – lehetőleg minél jobban zavarva őket békés tevékenységük közben. Vagy egyenesen a közönség feje fölött – és általuk segítve – tartanak nézőtéri gumicsónakversenyt. Pillanatok alatt két ellenséges szurkolótáborra osztva a tömeget.
De szemet gyönyörködtetőbb versenynek is szemtanúi lehettünk ifjú maszkmesterek jóvoltából, akik a rendelkezésükre álló öt óra alatt csodalényeket kreáltak modelljeikből. Az elsöprő közönségsikerhez persze kétségkívül nagyban hozzájárult e hajadonok lenge öltözete is... A nézőtéren bóklászó kedves, idő hölgy (akiben ravaszabb nézők a valamikori kártyajós vonásait vélik felismerni), kicsiny, gyermekeknek szóló angol könyvvel a kezében figyelmeztet bennünket, – öt perccel a felirat nélküli angol nyelvű film megkezdése előtt –, hogy még most sem késő elkezdenünk a nyelvtanulást, s buzgón biztatja a közönséget néhány „nélkülözhetetlen” angol kifejezés elsajátítására.
Az egyik legközkedveltebb esemény a megnyitó másnapján rendezett Vámpírok Bálja. Az éjfélkor kezdődő mulatság vendégei vagy az alkalomnak megfelelő öltözetben, vagy ideillő arckifejezéssel kötelesek megjelenni a bálon. (Amit hivatásos maszkmesterek alkotnak meg szerény díjazás ellenében.) A megérkezés pókhálóval borított, sűrű homályba burkolózó folyosón haladva megpróbálja elérni a bejáratot. Azt még a gyengébb idegzetűek is elviselik, hogy a homályból hirtelen előbukkanva egy jó kétméteres fekete Halál mutatja ellentmondást nem tűrőn az utat befelé. De miközben rá figyelünk, egyszerre csak valaki (vagy valami?) a bokánkat megragadva megpróbál lerántani a sötétbe; s miközben fejvesztve menekülnénk végre be, hisz a bejárat már csak karnyújtásnyira van tőlünk, akkor váratlanul elénk toppan egy síri alak és csupa-pókhálós kezével megpróbál még utoljára eltántorítani bennünket a bejutástól. Ezt követően nem csoda, hogy a befelé igyekvők többsége visítva tépi fel az ajtót és rohan be mindenre elszántan az előtérbe, ahol a békés félhomályban megértő mosollyal fogadják a már bejutottak.
A bál közönsége igen vegyes és roppant eredeti. Középkori várurak és várúrnők (akiken persze erősen nyomot hagyott az idő), drakulák, denevérek, különféle rendű és rangú sírból kikelt szörnyalakok népesítik be a táncparkettet. Persze azért végül is mindenki filmet nézni jön ide, s minden egyéb szórakozás csupán ezt az élményt próbálja fokozni.
A filmkínálat meglehetősen széles körű, de minőségében is roppant vegyes. Ez adódik a fesztivál jellegéből is, hisz egymással ugyan néhány szempontból rokon, mégis jelentős műfaji és színvonalbeli különbségeket mutató filmek kerülnek egymás mellé a két hét alatt. A thriller- és horrorfilmek között, amelyek között szintén volt néhány említésre méltó, mint például a Kanadában élő Takács Tibor Én, az őrült című filmje, vagy az amerikai Brian Yuzna sok humorral és képzelőerővel elkészített horrorja, A reanimátor menyasszonya néhány, az e műfajban szokásoktól kissé elütő és igen eredeti alkotással is találkozhattak a fesztivál látogatói.
Ezek egyike volt Péter Fleischmann új filmje, a Nehéz Istennek lenni. A németszovjet-francia koprodukciós alkotás több mint öt éven át készült. (A rendező elmondása szerint abban az időben még hihetetlen nehézségeket jelentett egy kelet-nyugati koprodukció létrehozása.) A film legnagyobb részét a Szovjetunióban, főként Ukrajnában forgatták le nyolc hónap alatt, a speciális effekteket pedig egy müncheni stúdióban készítették. A film anyaga a Sztrugackij testvérek regényéből készült adaptáció. A sci-fi történet, mely ugyanakkor egy kicsit mese is, a távoli jövőben játszódik. Egy, a Földtől távollévő bolygón barbár és erőszakos nép él, amelynek civilizációja a nálunk a középkorban uralkodó állapotokra hasonlít. Néhány földlakó inkognitóban tartózkodik közöttük, hogy tudományos célokból megfigyelje őket. Egyikük, aki érzékenységénél fogva nem tud – és később már nem is akar – csupán megfigyelő és kívülálló maradni, megszegve a kísérlet játékszabályait, a modern technika segítségével szelíddé változtatja őket, s ezáltal istenükké válik.
A mese-jellegből adódik a szereplők éles elkülönülése jókra és rosszakra. Egyik oldalon a jövő emberei, akik immár békében nem ismerik az erőszakot és a könnyeket; másik oldalon a középkori viszonyok között élők, akiknek hétköznapjaikhoz hozzátartoznak a verekedések, csalások, válogatott kínzások és gyilkosságok – amit csak felerősít az államokban kirobbant politikai-hatalmi viszálykodás. Az ábrázolás azonban nem ilyen egyértelmű. Persze, hogy elítéljük az erőszakban tobzódó világot, ahol nem érték az élet, de közben nem ugyan fájdalmat és agresszivitást, de (talán éppen ezért?) hiányzik belőlük a pozitív érzelmek igaz és mély átélésének képessége is.
A Kingsize Juliusz Machulski, lengyel rendező alkotása, (akinek Szexmissziója nálunk is ismert). A Kingsize a „nagyok” birodalma, ahol az igazi élet zajlik. Ide csak a hatalom elvárásainak megfelelő viselkedést tanúsító „kicsik” juthatnak fel, akiknek egyébként életét a mindennapi robot teszi ki „fiókországban”, a bürokrácia félelmetessé nagyított groteszk világában.
Az egyik legkülönösebb hangulatú film Alejandro Jodorowsky Szent vér című filmje volt. A történet alapjául egy Mexikóban megtörtént eset szolgált. A férfi – aki példás családapaként ma a 60-as éveit tapossa –, gyermekkorában 6 évet töltött elmegyógyintézetben. Onnan kijutva megölt 30 nőt, akiket a saját kertjében ásott el, majd miután elfogták, 20 évet ült börtönben. Ezt a történetet helyezi Jodorowsky (természetesen a saját szempontjai szerint átalakítva) az általa igen kedvelt cirkusz világába, s erősíti fel a lelki sérülés motívumát a gyermekkor eseményeinek a bemutatásával, majd követi hősét, Fénixet, (akit egyébként fia, Axel Jodorowsky alakít megdöbbentő erővel, míg a gyermek-Fénix megtestesítője a tehetséges legkisebb fiú, Adam Jodorowsky) az eltorzult (eltorzított?) felnőttlétbe, hogy szenvedéseitől végül is a gyermekkori játszótárs, a tisztaságát és szelídségét megőrizni tudó néma lány szabadítsa meg a film végén. A rendező ezt nyilatkozta a filmről:
„Bombázni akarom önöket a filmszalagról, meg akarom sebezni önöket a képekkel, hogy soha többé ne felejthessék el őket... A filmeket saját magamnak csinálom. Ez a bűnöző őrült volt, de meggyógyította saját magát. Szeretek tőlem eltérő emberekkel dolgozni. Én csak a saját érzéseimet ismerem. Elindulok az őrület világából és megpróbálom megtalálni a fényt. A sötétségtől a fényig jutni: számomra ez a szépség.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/07 32-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4381 |
