Varga György
Ez az időszak az intellektuális vérengzés kora volt, nemcsak a filmben: el akarták pusztítani a szabad gondolkodásnak még a csíráit is a cseh és szlovák értelmiségiekben
– Josef ©kvorecky írja, hogy Ön volt az egykori cseh újhullám legproblematikusabb személyisége. Valószínűleg ezt úgy értette, hogy Önnek volt abban az időben a legtöbb nehézsége. Mivel gyűjtött annyi parazsat a fejére?
– Kezdjük az elején, attól a pillanattól kezdve, hogy egyéniségem kialakult, sosem illettem bele semmilyen skatulyába, és hát ez ugye a maga módján valakit mindig ingerelt. Például az Ünnepségről és vendégekről a legjobban a mi volt elnök urunkat, Novotnyt kergette őrületbe, aki letartóztatási parancsot is kiadott ellenem. Programszerűen vagy inkább úgy mondanám, hogy ösztönösen sosem tettem azt, amit elvártak tőlem, lett légyen szó valamiféle establishmentről, vagy akár a barátaimról. Én az adott pillanatban mindig azt csináltam, amihez kedvem volt.
– Önnek a hatvanas években kelt ilyen „fenegyerek” híre. Milyen volt az a híres hatvanas évek a fenegyerek szemével? Hol vannak a csehszlovák film akkori felvirágzásának gyökerei?
– Nálunk ez időben kezdődött meg a kommunizmus elsatnyulása, hanyatlása. Ennek talán az lehetett az oka, hogy a kommunista fejesek már mind „jóllaktak, villáik voltak, meg minden, de főleg hatalmuk, úgyhogy egy kicsit ebben a légkörben szabadabb folyást engedtek a dolgoknak. Ez aztán magának a politikának, a cenzúrának a meggyengülését hozta magával, és az volt a mi szerencsénk, hogy ekkor kezdtük a pályánkat. Abban a történelmi pillanatban, amikor a bolsevikok úgy viselkedtek, mint egy jóllakott állat, mely visszahúzódik, és elnézést a kifejezésért, az árnyékban böfög és fingik, már nem veti magát újabb zsákmányra. Nos, ebben, a fáradt petyhüdtségben, a telezabáltság légkörében kezdhettünk olyan történeteket megfilmesíteni, amelyek immár nem voltak a rendszer dicsőítései. Nem volt bennük ideológia. Emberi történetek voltak tehát, olyanok, amilyeneket Miloą Formán készített akkoriban vagy hóbortos történeteket, mint a Chytilová filmjei, esetleg parabolák, mint az én műveim, vagy pedig Schorm és Juráček alkotásai. De ott voltak Menzel gyönyörű, realisztikus történetei is. Tehát lényegében ennek a szörnynek a gyengülésével párhuzamosan végre azt csinálhattuk, amit akartunk. És csináltuk is, teljes gőzzel. Szóval a lényeg az, hogy ha 69-ben kezdjük a pályánkat, akkor labdába sem rúghattunk volna.
– És milyenek voltak ennek a kornak a politikán kívül eső esztétikai meghatározottságai?
– Számomra Prága élménye az alapélmény. Ez az én királyságom. Nekem a cseh kultúra a legmélyebbre nyúló gyökér, de sosem az a fajta kultúra, amit hivatalosnak, hagyományosnak mondanak. Mondjuk Karel Čapek engem abszolúte nem érdekel...
– És mondjuk Ladislav Klíma?
– Ő nagyon is. Éppen Klíma alapján forgatom az első filmemet most, hazatérésem után.
– És mit?
– A Sternenhoch herceg szenvedéseit.
– Micsoda véletlen! Nemrég fejeztem be a fordítását, ősszel jelenik meg magyarul.
– Na szóval nekem meg ez lesz az első filmem ebben a szabadságban. Most, amikor beszélgetünk, már egy forgatási napot magam mögött is tudhatok. Ám az igazat megvallva már több mint húsz éve vártam erre a lehetőségre. Afféle karácsonyi csemegének készül a dekadencia és a film szerelmeseinek.
– Ha már ilyen véletlen egybeesés folytán szóba került Ladislav Klíma, kérem mondjon valamit a magyar olvasóknak róla!
– Ha megengedi, Milán Kunderát idézném ezzel kapcsolatban, aki, még mielőtt (hozzám hasonlóan) emigrációba kényszerült volna, egyik tanulmányában azt írta, hogy a prágai irodalom géniuszának van egy hármas csillaga: ezek közül Haąek ismert, Kafka ismert és a harmadik, még fel nem fedezett csillag az éppen Ladislav Klíma. Ez az író par ex-cellence individualista volt; filozófus, író és költő, olyan ember, aki úgy élt, ahogyan írt: valahol teljesen magára hagyatva fagyott meg kimerültén, éhezve, tüdőgyulladástól betegen. És Kundéra azt is írja róla, hogy azért tartja európai formátumúnak, mert talán először az évszázad folyamán, amikor ugye ott volt az első világháború, a Monarchia szétverése (ez egy óriási történelmi hülyeség volt egyébként), meg a többi borzalom, szóval hogy ebben a hármas csillagzatban Klíma azért foglal el különösen fontos helyet, mert ő nem követte azt az utat, mely szerint az irodalomnak valamiféle „jót” kellene szolgálnia. (Mert ugye ebben az évszázadban volt belőlük elég, aztán meg kiderült, hogy katasztrófához vezetnek.) Nos, ez a három őrült individualista abszolúte nem törődött a nemzeti zászlóval, az elnök urakkal, vagy a császárral, önmaguknak teremtették meg saját világukat. Haąek abszolúte ignorálta a világnak ezeket a „jó” trendjeit, Kafka is egész máshol keresteti K-val az igazságot, Ladislav Klíma pedig egy egészen más, másik világot talált ki magának. Nála minden a kitaláció, a fantázia mezsgyéin mozog, teljesen független mindattól, ami körülötte történik. S ezzel a filmmel, amit Klíma alapján forgatok, ezzel szeretném a magam részéről betölteni a 68 után keletkezett vákuumot. Hogy a cseh film újra felpattanjon a nonkonformizmus lovára, hogy a világ másként-látását újból elsajátítsa.
– Amikor most nemrég Klímát fordítottam, teljesen meg voltam döbbenve attól, hogy ennek az 1928-ban elhunyt szerzőnek a művei ma is milyen modernek. Miként lehetséges ez, miért olyan sokkoló Klíma ma is?
– Egyszerűen azért, mert nevükön nevezi a dolgokat. Klíma a maga őrületes látomásaival együtt is olyan, mint egy sebész. Felvágja és megmutatja a dolgokat, vagyis azoknak belsejét, olyannak tálalja őket, amilyenek. Teszi ezt függetlenül attól, hogy nekünk tetszik-e vagy sem. Olyan ez, mint az élveboncolás. Egyáltalán nem abból indul ki, hogy „Cselovjek, eto zvucsit gordo” („Ember – ez büszkén hangzik”), mert az ember egyszerűen rossz. És ugye emellett nem lehet csak úgy elmenni. Ezt próbáltuk megfogalmazni Krumbachová asszonnyal már az Ünnepségben is. De a dolog egy kicsit inkább olyan, mint amikor mondjuk látunk egy követ, amelyet a víz simára mosott, ragyog a napsütésben, de amikor egy kicsit arrébb rúgjuk, látjuk, hogy ott mozognak alatta a férgek, a hangyák...
– Ezt az új forgatókönyvet egyedül írta?
– Igen. Az első változatot, mint már említettem, 68-ban írtam, aztán magammal cipeltem emigrációm különböző állomásain. Mindenütt megpróbáltam „eladni”; Németországban, Svédországban, Amerikában, Angliában. De sehol sem volt rá pénz, azt mondták, hogy né, mi ez, ez még csak nem is horror, szóval egyszerűen nem fért be semmilyen skatulyába, meg hogy kellemetlen, meg ocsmány az egész.
Úgyhogy most, hogy végre lehetőségem van egészen különleges dolgot megcsinálni. Azt szoktam mondani, hogy ez a mi forradalmunk kihasználásának a klasszikus esete: az újra meglelt szabadságnak a meglovaglása, szóval haszonlesés; az új helyzetet arra használom fel, hogy valami ilyen „ocsmányat” mutassak a nézőnek...
– Térjünk egy kicsit vissza a múlthoz. Én valahogy úgy látom, hogy az önök egész új hulláma nagyon is „irodalmi”. Olyan írók hatottak önökre, mint Lustig, Kundéra, Hrabal, Skvorecky, Vancura és mások. Persze ezt a kérdést is Ladislav Klíma „felfedezése” juttatja eszembe. Mai szemmel nézve melyik cseh író jelentette a legtöbbet önöknek és miért?
– Mások nevében én nem beszélhetek. Ami pedig engem illet, lehet, hogy csalódást okozok önnek, de számomra a legtöbbet nem cseh író jelentette, hanem William Faulkner. A parttalansága hatott rám, az, hogy zárt formába sűrűsödik inspirációja, hogy világa teljesen immanens és önmagáért való. Ami pedig a cseh szerzőket illeti, most megint visszautalnék arra, amit Prágáról mondtam, számomra a prágaiság örök inspirációs forrás és a cseh írók közül is a prágaiak hatottak rám akkoriban leginkább. De egyiket sem tudnám kiemelni, mondjuk az ön által említettek közül. Valahogy együtt, együttesen hatottak rám.
– Őszintén szólva lelkem mélyén olyan választ vártam, amiben Hrabalt nevezi meg, mint olyan valakit, aki mindnyájukra hatott... De lehet, hogy én az irodalmár hamis optikájával látom a dolgot, s azért van ilyen kényszerképzetem, mert Hrabalt tartom a háború utáni cseh próza legkiemelkedőbb egyéniségének, akinek műveit akkoriban a magyar olvasó (de a cseh sem!) ismerhette meg a maguk teljességében bizonyos „irodalmon kívüli okok” miatt, szóval én őt – nem utolsósorban Ladislav Klíma rá gyakorolt hatása miatt – rendkívülien vizuális szerzőnek gondolom. De talán azért is tippeltem rá, mert még a cseh újhullám indulásakor elkészült a Gyöngyök a mélyben, ez a Hrabal-etűdsorozat...
– A Gyöngyök... ötlete valahol a Nemzeti Múzeum és a Rádió között, egy séta közben született. Jirka Menzellel mentünk a Vynohrady úton, s hát éppen akkoriban jelent meg Hrabal első könyve. (A Gyöngyök... – V. Gy.) Ez a kis kötet akkorát szólt, mint egy bomba. Hogy a kommunista rendszerben valami ilyesmi nyomtatásban megjelenhet, amely nem volt sem antifasiszta, sem mit tudom én milyen, szóval nem vonult bizonyos ideológiailag védhető sáncok mögé, nos, ez a fantasztikusan új irodalom inspirált minket Menzellel, úgyhogy elhatároztuk, mindegyikünk választ a kötetből egy elbeszélést. Aztán összeültünk,
Chytilová, Menzel, Jires, Schorm, én, meg még Passer. Úgy éreztük, hogy ezt az írót meg kell kaparintanunk...
– Ahogy Hrabal ír, az szinte kész képeket kínál...
– Igen, az ő írásmódja rendkívül vizuális. És ez óriási kísértést is jelent. Mert mégsem teheti, hogy fogja a könyvet, és filmet csinál belőle úgy, ahogyan azt a szerző úr leírta. Mi ezeket az elbeszéléseket úgy csináltuk meg, hogy mindegyikünk igyekezett másképpen komponálni, megpróbáltuk betörni Hrabal vizuális koncepcióját, megpróbáltuk hozzáidomítani a magunk egyéniségéhez. Persze aztán Menzel úr végleg és visszavonhatatlanul megkaparintotta a szerzőt és gyönyörű filmeket forgatott a Hrabal-művek alapján. De én azt hiszem, hogy ezekben a filmekben több van Menzel-ből, mint Hrabalból.
– Lépjünk egy évtizedet előre. 68 után százával tiltották be az Ön hazájában az írókat, rendezőket. Ám míg az író „nyugodtan” alkothat tovább a fiókjának, szamizdatban jelenhet meg stb., addig a filmrendezőt a betiltok kiűzik a kultúra paradicsomából. Milyen volt a cseh kinematográfia állapota az abnormális normalizáció korában?
– Kétségbeejtő. Ez az állapot maga volt az abszolút kétségbeesés. Nekem olyan szerencsém volt, hogy a normalizáció első percétől az utolsóig be voltam tiltva. Úgyhogy még lehetőségem sem volt rá, hogy ezekkel a szarháziakkal alkudozzam, tanakodjam, hogy a kezüket csókolgassam, hogy hamut szórjak a fejemre. Szóval ami engem illet, nem is volt ilyesmire meg az esélyem sem. Sajnos mindenkinek végig kellett mennie a megaláztatás procedúráján, mintha ezek az alakok kettős oszlopban sorakoztak volna fel, és a barátaimnak közöttük kellett volna futniuk, azok meg – mintha különös veszőfutásról lenne szó – mind leköpték őket. Ez szörnyű megaláztatás volt... Az erkölcsi és a mentális szégyen, ami az egész országra rátelepedett, – szörnyű volt. És aki maradt és próbálkozott?! Mit gondol, miért kellett Juraceknek, vagy Schormnak meghalnia?! Mert a szégyen és a megaláztatás elviselhetetlen volt. Tudom, mi mindenen kellett átmenniük a kollégáimnak, ha kompromisszumokat akartak kötni, ha egy kis nyugalmat akartak kapni, összegezve azt lehet mondani, hogy ez az időszak az intellektuális vérengzés kora volt – nemcsak a filmben: el akarták pusztítani a szabad gondolkodásnak még a csíráit is a cseh és a szlovák értelmiségiekben.
– Mi lesz most a cseh és a szlovák filmmel?
– Ezt senki sem tudja és éppen ez az, ami nekem iszonyúan tetszik. Én sosem voltam a „kulturális örökség”, a folyamatosság” embere. Az, ami most jön, az egy újabb sokk lesz. Az előző sorsforduló – 68 – az olyan volt, mint amikor ököllel tiszta erőből pofán vágják az embert. A mostani az egy finom simogatás, csak óvatosan fordítja a sors egy új irányba a fejünket. Rövid távon, azt hiszem, káosz lesz, senki sem fogja tudni merre, meddig... Ez azt is jelenti, hogy nem kell azt nézni, honnan is fúj a szél, hanem inkább azt, hol is a belső erő. Olyanok vagyunk, s ez talán önöknél is hasonlóképpen van, mint az elfekvőből kiengedett, már elfelejtett beteg, akinél csak azt várták, mikor fordul már fel... s egyszerre csak valami csoda folytán újra élünk, melegszünk a napon. Persze nem tudni még, mi lesz az egészből, de annyi bizonyos, hogy valami más. Azt hiszem, két-három évig ez lesz. Mindenesetre a fiatal filmesek között van egy pár fantasztikus tehetség, például Pavlácková... De a kor a fontos, tehetségek azok majdnem mindig születnek, az a lényeg, hogy a kor a felszínre dobja őket.
– Egyik francia méltatója azt írja, hogy az ön poétikája sokkal inkább a gondolatból, mintsem a megfigyelésből indul ki.
– Ez teljesen téves meglátás. Sem az egyikből, sem a másikból. Számomra mindennek az alapja az érzés. Az érzékek. Az érzékek kombinálása, de nem a megfigyelés, vagy a gondolkodás.
– Ez egyfajta közvetlenség is lehet. Jellemző valami ilyesmi a közép-európai filmre – amennyiben persze létezik ilyen?
– Igen, nagyon is létezik egyfajta éles látásmód, az illúzióktól való megszabadulás-megszabadítás látásmódja. Ez egy közvetlen, nagyon finoman elemző közös látásmód, ami mindenről igyekszik kideríteni, mire jó. Hősiesség-mentes, hivatalosság-mentes világ és film-látás ez, a dogmák, a bálványok döntögetése. Ez közös szerintem bennünk. Ami belül van, az a fontos. Ebben a „kisebb”, megalomániát nélkülöző és hősmentes világban az élet értelmének sokkal intimebb, közvetlenebb megértése lehetséges. Belőlünk hiányzik a „nagy”, a mitikussá duzzasztott. Azt hiszem, hogy népeink nagyon hasonlítanak egymásra és azt is gondolom, hogy nagyon is szükségünk van a másikra.
– Hogyan lett Önből filmes?
– Eredetileg zenéltem. Rossz zongorista voltam, de jól játszottam klarinéton. Eredetileg a Zeneakadémiára akartam menni. Volt egy barátom a gimiben, Honza Mimra, aki érettségi után a filmművészeti főiskolán tanult tovább. Én addig azt sem tudtam, hogy ilyen van, hogy a filmet így, szakmaként lehet tanulni. Ez úgy 53-54-ben lehetett. Aztán elkezdett érdekelni a dolog, mert mint minden akkori srác, én is rengeteget jártam mozikba. Úgy éreztem, hogy ez a század szintetikus művészete, van benne kép, zene, ritmus, szó...
– Nem érzi úgy, hogy a szabadsággal együtt betörő piaci viszonyok a filmben is az átlagízlést juttatják hatalomra?
– Nem egészen. Nézze, Bergman filmjei igazán exkluzívak, mégis a világon mindenütt olyan sikerük volt, hogy a svéd kincstárnak talán még a SAAB-nál is többet hoztak a konyhára... És azt hiszem, a mi térségünknek az átlagízlést megszólító filmekben nincs esélye Amerikával szemben, úgyhogy marad az, amit tudunk, amiről az imént már szó volt. És ebben mi, közép-európaiak lehetünk a nyerők.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/07 16-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4379 |
