Schubert Gusztáv
... ezért nem szorong itt senki. Ezért röhögnek ott, ahol sírni kéne.
Az idő megint játszik velünk. Az első cseh és szlovák filmnapok keretében mintha csak az utolsó szabad csehszlovák filmfesztivált rendezték volna meg. A ’68-as megszállás alatt és közvetlenül utána készült, majd hamarosan dobozba zárt filmek külön szekcióban versenyeztek. Folyt ugyan ezzel párhuzamosan egy másik szemle is, a huąáki kultúr-éra (most már tudjuk) utolsó éveiben forgatott filmek fesztiválja. Ezen azonban zömmel a letűnt korszellemtől áthatott filmek versenyeztek. És ami mégis más volt; bírálni mert, mint Feró Fenič gúnyrajza egy nagyhatalmú apparátcsikról (Különleges emberfajta), vagy legalább ízlésben különbözött, mint a barokkosán szeszélyes és túlzsúfolt stílusát ezúttal egy súlytalan kalandtörténetre pazarló Juraj Jakubisko filmje (És ülünk a fa tetején) említésre méltó izgalmakat azért nem okozott. Menzel és Vančura második találkozása sem volt olyan emlékezetes, mint az első a Szeszélyes nyálban. A Vége a régi időknek egy ártatlan század eleji szélhámosság kedvesen és elegánsan előadott története, semmi több.
Amit eddig csak sejthettünk, most az új hullám 1969–70-es termését látva, bebizonyosodott; husáki kultúrpolitika nem egyszerűen az előző korszak műveit tiltotta be, hanem egy eleven és ereje teljében lévő kultúrát csavart ki gyökerestől. Az hihetnénk, ezen a felperzselt földön csak gyom teremhetett, pedig a kulturális endlösungot nagyon is tudatos kultúrpolitika követte. Alighanem először fordult elő, hogy egy diktatúra az elrettentés szimbólumai helyett a mimikrit választotta, és minden erejével azon volt, hogy demokráciának álcázza, magát. Barrandov és Koliba szakmányban csomagolta celluloidba az ehhez szükséges derült kedélyt. Igaz, a boldog restaurációban sem volt minden fenékig tejfel: Zdeňkának a tízóraiját lopták el, Bozena néninek kráteres parizert adtak a boltban, Pétnikovát pedig folyton megcsalta a férje. Az, hogy 1975 után Menzel és Chytilová forgathatott, Hrabal publikálhatott, nem annyira a türelemnek, mint inkább annak a félreértésnek köszönhető, miszerint ők is ennek a kisemberi kedélyességnek a képviselői volnának. A „csehes derű” – idővel végzetesnek bizonyuló – félreismerésétől eltekintve a cenzúra jól működött, a tragédiák, kivált, ha a hatalom birtokosait mutatták evilági szorongattatásokban, mint az Agyoncsapott vasárnap, A fül, vagy a Gyászünnepség, egyenesen a dobozba kerültek.
Karel Kachyna filmjében (A fül; 1970) egy magasrangú technokrata élete omlik össze, amikor rájön, hogy a titkosrendőrség megfigyeli. A hatalom köreiben hite szerint „ártatlanul” forgolódó férfi a gyanú árnyékában egyetlen éjszaka alatt összeroppan. Már az öngyilkosságra készül, amikor kiderül, elővigyázatosságból ellenőrizték, letartóztatás helyett előléptetés vár rá. Késő: már elárulta magát, hogy a lehallgatók előtt az a legkevesebb, önmaga és felesége szemében vált émelyítővé minden addigi életelve.
Az Agyoncsapott vasárnap katonatiszt-hősének semmiféle dramaturgiai csapdába nem kell besétálnia ahhoz, hogy lelepleződjék. Minden szavából, minden gesztusából árad az üresség. Semmiségét nem feledtetheti vele a rang és a pénz sem, egy sohasem használt katonai raktár parancsnokaként semmi esélye sincs a karrierre. A megváltó szerelemre mégkevésbé, Arnost úr semmiféle szeretetet nem viszonozhat. Egyenruhája üres páncélzat. Az életerő már odavan, de az életvágy még nagyokat lobban, mások életébe kell belekapnia, ha nem akar kihunyni. Kis híja csak, hogy nem így történik, és Arnost úr végül is a töltött fegyvert „saját üres szívéhez” szorítja. Megnyugvást azonban nem érezhetünk: ez a lélekszakadt lény nem torzszülött, hanem a gépies engedelmességet követelő rendszer ideális katonája. A gólem jellemrajza nemcsak találóra, de rendkívül szuggesztívre is sikeredett, ezért hát a cenzor a filmmel együtt a rendezőnőt is betiltotta. Mit lehessen tudni mire vezet az ilyen léleklátó tehetség. (Drahomira Vihanova többé nem rendezhet játékfilmet).
A Gyászünnepség (Zdenék Sirovy 1969-es filmje) Antigoné-Kreón párharc a Novotny-korszak utolsó éveiből. Egy cseh kisváros elöljárósága igyekszik megakadályozni, hogy a közösség egykori hangadója, a kollektivizálással szembeszálló és ezért kitelepített parasztgazda a szülőföldben lelhessen örök nyugodalmat. Az özvegy azonban keresztülviszi akaratát, eltemeti férjét. Ebben a drámában ugyan „Antigoné” nemcsak erkölcsi diadalt arat „Kreón” fölött, de a vértanúságot is elkerüli, a torz emberi törvény ellenében mégsem győz az isteni végzés. E szép új világ fölött úgy meggyűlt a szomorúság, hogy a gyász és a tél szürkülete érezhetően nem feslik föl már soha.
Ez a végpusztulás nem a szocializmussal kezdődött, állítja Juraj Jakubisko a Szökevények és zarándokokban. Az erőszak, az alávalóság az emberrel termett és csak vele együtt tűnhet el. Ez a kozmikus keserűség nekünk Kölcsey, Vörösmarty, Vajda emberiség-próféciáiból ismerős. A három jelenetből egybeszerkesztett, az első, a második és a feltételezett harmadik világháborút megidéző poéme d’humanité egyetlen állandó szereplője a Halál. Sunyi dögevő, aki csak akkor jelenik meg, ha az emberek koncot dobnak neki. És mivel soha addig annyi vért nem ihatott, mint az első világháborúban, történetileg is indokolt, hogy Jakubisko haláltáncát egy 1918-as jelenettel indítsa. A vérontástól eliszonyodott cigányfiú hiába szökik haza: „öldöklő angyalai az Úrnak, soha így meg nem ölték a múltat”. A boldog békeidők szelídsége gyűlöletes ügyefogyottsággá lett: a csonka-bonka invalidusok gyermeki önfeledtséggel kergetik a tőrbecsalt pandúrokat, hogy aztán a fogócska végén nagyokat kacagva, dévaj kíváncsisággal loccsintsák ki az agyukat, fordítsák ki a belüket. A Halál diadalmának a „felszabadulás” (a második epizód a szlovák nemzeti felkelés idején játszódik) sem vet véget, az erőszak éppen csak új igazolást, új ideológiát szerzett. Többé már nincs megállás, egyenes út vezet a harmadik világháborúig. Amikor is az emberek egy szálig kiirtják egymást. A Halál kétségbeesetten bolyong a zsákmány nélküli világban, de hiába fohászkodik új Ádámért, a mennyekből nem érkezik válasz.
Ha valaki nem értené, honnan ez a végletes kiábrándultság, magától a rendezőtől kap magyarázatot: a második epizód egyszercsak megszakad, Jakubisko beengedi filmjébe az odakint hömpölygő történelmet. Láthatjuk, amint a „testvéri tankok” bedübörögnek Prágába, Pozsonyba, hogy visszatereljék a szolgaság aklába az erőszak és az ostobaság ellen gyöngéden lázadókat.
Jakubisko következő filmje, a rejtelmes Madarak, árvák, bolondok is csak a prágai tavasz megcsúfoltatása felől nézve értelmezhető. Főhőse, szegény Yorick önfeledt mókamesterből azért válik komisz bolonddá, mind durvább matróztréfák kieszelőjévé, és végül hűtlen kedvese gyilkosává, mert megcsúfolt szabadságvágya nem lelhet többé kielégülést. Ha az Agyoncsapott vasárnap főhősét kínzó üressége kergeti őrületbe, akkor Yorickot lelke feleslegessé lett gazdagsága. Sem a jelenben, sem a múltban nem talál olyan szerepre, amelyben a boldogságnak ne a szabadság volna az ára. Élete ezért lesz szüntelen rögtönzés, folytatólagos happening (innen a film szeszélyes, üdítően kiszámíthatatlan szerkezete), a jelmezek mind kétségbeesettebb próbálgatása. És amikor minden volt már, nem marad más hátra, az eladdig apjaként emlegetett Milán Stefanik tábornok, a nagyszlovák hazafi szobrához kötözve magát belecsobbanjon a jeges Dunába.
*
Nincs más kiút? Szabadság és gyöngédség összeegyeztethetetlen? „Hol zsarnokság van”, ott rabnak lenni a legtisztességesebb. A kladnói vasmű ócskavastelepe (itt játszódik a Hrabal-novellákból egybegyúrt 1969-es Menzel-film, a Pacsirták a cérnaszálon), filozófiai doktorok és törvényszéki tanácsosok száműzetésének siralmas helyszíne ezért lehet a szabadság menedéke. Igaz, a szellem szabadságának a test rabsága az ára, de aki megfizet az önállóságáért, annak nem kell többé a megalkuvás csonttörő mutatványaival gyötrődnie. Ezért nem szorong itt senki. Ezért röhögnek ott, ahol sírni kéne. Mert aki onnan nézi az ötéves tervek meredek grafikonjait (az ötvenes éveket írjuk), „ahonnan a régi arany idők az olvasztóba kerülnek”, azt, akár a helsingőri sírásókat, a szemtelen szkepszis járja át minden gigantikus s örökkévaló tervvel, minden dühödt világmegváltással szemben.
Ez a varázssziget mindenkit megbűvöl, aki idevetődik. Még Andél, a magát szorongva fegyelmező fegyőr is elkárhozik, az őrizetére bízott rabnők visszatérítik az életöröm pogány hitére. Mert itt aztán mindenki igazi gourmandja lesz az életnek; a hideg söröktől, a jó konyhától, erdőktől, városoktól, szerelemtől elzárva rákényszerül, hogy ami eddig csak le-csusszant a torkán, elsuhant a szeme előtt, azt most újra és újra felidézze, emlékezetével körültapogassa, minden egyes csontocskáját leszopogassa.
Ez a fajta életétvágy nem a csehek kiváltsága. A szlovák film tragikus sorsú „naiv festője”, Elo Havetta (1938–75) történetesen a szlovák falvakban, a szlovák történelemben lelt rá a hrabali figurákra és helyzetekre. A Vincent Sikula kisregényéből készült Liliomos mező (1972) frontot megjárt koldusai, csavargói nem vérszomjas ragadozók, nem is lelki szegények, szabad képzeletük révén övék a mennyek országa. Ahogy Babindol derék és földhözragadt szőlőműves népe is akkortól lesz csodák tanúja, amikor egy világjáró „francia” öregapó hatására hinni kezd dionüzoszi eredetében. (Ünnepség a botanikus kertben; 1969).
Miért kellett száműzni szelíd és naiv meséiért, tündéri realizmusáért a pozsonyi filmgyárból (és végül az életből is) Elo Havettát? Rejtély. De azért nem megfejthetetlen. A Gyöngéd barbár, a legújabb (1989-es) Hrabal-adaptáció ehhez a talányhoz és a „gyöngéd forradalom” titkához is kulcsot ad. (A magyarul is megjelent kisregényt a pályakezdő Petr Koliha vitte filmre.) Szó sincs arról, hogy amit Hrabal, Menzel, Havetta művel, az valamiféle kisrealizmus, az otthona sáncai mögött megbúvó „kisember” apoteózisa volna. Vladimir, a vasmunkás és „explozionista” festő, a „gyöngéd barbár”, nem mértékletes, „az élet apró örömeivel” eltelt kispolgár, hanem az egész világra szomjazó fausti alkat. Csak épp a világgal szerelembevegyülni képtelen Fausttal ellentétben, neki nem kell eladnia lelkét az ördögnek. Egyedül is boldogul. Született hedonista, kisujjában van az életélvezés tudománya. A „kisembernek” csak az anyaghoz van köze, Faustnak (az ördög segítsége nélkül) csak a „fakó teóriához”. Vladimír mindkét világban otthonos, képes „arra, amire a modern autómotorok. A keveréket egyenesen a gyertya alá fecskendezni a karburátorban való porlasztás nélkül. A nyersanyagot egyenesen a transzcendens térbe.” Miközben” szárnyait a gravitációnak feszíti”, hűséges marad az „Anyag-anyához”, a földi élményekhez: végigkóstolja a libeni kiskocsmák söreit, gyönyörűséggel hallgatja az ismeretlenben bolygott „részeg hajók” históriáit, kipróbálja milyen érzés a lezúduló légkalapács alatt feküdni és akasztott embernek lenni, „a nagymise kezdetének órájában a folyó áttetsző lepedője alatt közösül”. És minden izzó élményét vászonra festi, rézlemezbe kalapálja. De még ez a földelés is kevés, fölforrósodott lámpája egyszercsak kiég. Vladimír nem utánozhatatlan emberfölötti Messiás, egyszerűen csak egy fölegyenesedett ember. Ezért veszedelmes a diktatúrákra. Puszta létével leleplezi a „kisemberben” a zsarnokság kreatúráját. A látszat-polgárt, az alattvalót, aki egy tál lencséért, a mindenesti sörért eladta lelkét az államnak. Vladimír és Hrabal sem politizál, csak épp szabadok. Aki az egész világ hajósa akar lenni, „útban minden kikötő felé”, az nem tűrheti, hogy lehorgonyozzák. Kitör a nyílt vizekre. A „gyöngéd forradalom” a „gyöngéd barbárok” műve. A kisember nem csinált volna forradalmat, egy faustian elvont gondolkodású ellenzék vér nélkül nem úszta volna meg. Ami a cseheknél és szlovákoknál történt, az hrabali forradalom. Maradjon is meg annak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/07 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4378 |
