Tamás Amaryllis
A sorsot teremtő, életet és halált hozó legszebb szerelmi történeteket ősvallások legendái őrzik. Daphnisz és Chloé antik pásztormítosza költészetet és zenét is megihletett évszázadokon át.
Nikosz Kondurosz 1963-ban készült filmjének ifjú Afroditéi előbb csak kíváncsiságból keresik a bebörtönzött Eroszt, ismerkednek a féltékenység titkos rugóival, később soha nem öregedő vággyal sóvárogják a kiegészülést.
A film zavarosnak, érthetetlennek tűnő hasonlatai, szimbólumköre mögött (a nagy testű madarak barbár elpusztításának rítusa) valamikor szilárd világkép, a csillagvallás állt. A hatalmas griffek, hattyúk a holtak birodalmába távozó lelkek jelképei. (A vándormadarak éppúgy a Tejút=Madárút mentén repülve költöznek el és térnek vissza, ahogy az emberi lelkek is ezen az úton járnak a túlvilágra, s onnan vissza; de a Tejúton repül el a holtak országába ősszel és tér meg tavasszal a Nap=Lúd fejedelem is... Az örök körforgás mítoszaiban a halál is fogantatás értelmű...) A csillaghit szimbólumvilága, képes beszéde, amely minden ízében áthatotta eleink mindennapjait, ma a beavatottak titkos tudása. Daphnisz és Chloé meséje archaizált vagy a legújabbkori nyelven filmre álmodva is mindig ugyanazt szimbolizálja: a teremtő extázisát az élőlényben.
Bár a film bemutatásának évében két nemzetközi díjat is nyert, a Nyugat-Berlin-i díjak odaítélése talán politikai tett lehetett, s nem a művészi erények elismerése. Ez a Daphnisz és Chloé inkább műtárgymásolat, mintsem műremek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/06 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4372 |
