Barna Imre
A filmekhez zene is jár. A némafilmek korában eleven zongoristát kapott a pénzéért a vizuális ellankadástól óvni kívánt néző. Amióta pedig hangos a mozi, a zongorista is rákerült a filmre. Hol csak a hangsávon kap helyet, hol meg – ha eléggé fotogén – a mozgóképen is. Ilyenkor szokás zenés filmről beszélni. És ha – miheztartás végett – az is a néző agyába sulykolódik, hogy miként reagálhatna a megmutogatott zenére, zenéstáncos filmmel van dolgunk. Volt a huszadik század (és egyben a filmtörténet) során egy évtizednyinél nem hosszabb, röpke korszak, amikor a szórakoztató zene és a tánc forradalmi üggyé vált. Forradalomra aztán nem került sor, legfeljebb, Umberto Eco szavaival, „minden idők legnagyszerűbb forradalomutánzatára”. Ez a forradalomutánzat végül is csak a felszínt, a külsőségeket, az életmódot forradalmasította. A divatokat: többek között a zenék, a táncok és a zenés táncos filmek divatját. De hol vagyunk ma már ettől is! A kilencvenes évek elejére sokkal okosabbak lettünk. Megtudtuk, mi az, hogy forradalom, és mi az, hogy utánzat; meg azt is, hogy mi a különbség jó meg rossz utánzat között. Az ellenkultúra meg a szórakoztatóipar, a rock meg a lambada, a Hair meg egy lambada-film között. Nem dőlünk be, ha mégúgy biztat is, amolyan „ellenesre” (dzsungelkiirtás-ellenesre, ózonlyuk-ellenesre, csúnyafehérember-ellenesre) merevült pózban a szóban forgó lambada-film: „hagyd magadba áramlani az életet és akkor minden más jön magától”. Nem, nem dőlünk be, mert megokosodtunk. Tudjuk, amit tudunk: a lambada egy divatos tánc, az új lambada-film pedig... Az pedig az új lambada-film.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/06 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4370 |
